Adiós, companero!

Peter Falk (1927-2011)

Film

Némelyiknek nem egészen tökéletes, csak olyan kilencvennyolc százalékos a mimikrije, ezért ismerjük fel őket. Ezért köztudott, hogy a földönkívüliek itt vannak. S azért jöttek, hogy megfigyeljenek bennünket. Megjegyeznek mindent, képesek bármikor pontosan rekonstruálni a dolgainkat, legyen az bármi, személy, tárgy vagy fogalom - azt hiszik, hogy egyszer még a hasznukra válhat. Valószínűleg tévednek, de ez már más lapra tartozik. Eleve roppant gyanúsnak kellett volna lennie, hogy a csávó több mint harminc évig járt ugyanabban a ballonkabátban. Ám Peter Falkot nyilvánvalóan a mozdulatai árulták el, azok az összetéveszthetetlenül széles taglejtések, amelyeknek egy igen fegyelmezettre koreografált változata a Columbo című tévésorozat jeleneteiben is észrevehető. Nyilván mást mond, aki csak azt látta, hogy úgy hadonászik, mint a motolla, de ők is nyugodtan készpénznek vehetik, hogy igazán csak a Férjek és az Egy hatás alatt álló nő felvételén engedte el magát, pontosabban a végtagjait. Ha a felsoroltakhoz még hozzácsapjuk a Berlin felett az eget, amit aligha az ő mozgása tesz emlékezetessé (pedig amikor összedörzsöli a kezét a büfépultnál, az valami), már kész is, előttünk az életmű említésre érdemes része. Három film meg egy csupa tök egyforma részből álló tévésorozat - milyen kevésnek hangzik, s mennyire elég ahhoz, hogy valakit a legnagyobbak között tartsunk számon! Milyen bőségesen elég ahhoz, hogy valakit az identitásunk egy darabjának tekintsünk. Márpedig, ha a részünk, hogy is búcsúzhatnánk tőle. Ilyenformán az alábbiakban csak felemlegetjük kicsit az együtt töltött időt - búcsú helyett.

Az a csekély felület

A nagy színészek improvizációja ugyanúgy működik, mint a nagy dzsesszzenészeké: perfekt hangszeres tudás (színészi eszköztár), stílusérzék, anyagismeret kell hozzá, plusz egymásra hangoltság és felkészülés. Magyarul tehetség, sok munka és kellő alázat. Tudja fene, jöhet mindez magától is, mindenesetre úgy hangzik, mint az élet egyik nagy titkának megfejtése, az élet (egyik) értelmének felfedezése. Épp, amiről John Cassavetes 1974-es filmje, a Férjek szól. Három középosztálybeli, középkorú férfival találkozunk New York valamelyik kertvárosából, a negyedik, velük egyívású barátjuk temetésén. Gus (Cassavetes), Archie (Falk) és Harry (Ben Gazzara) szembesülése a halállal - pontosabban az élet értelmével - maratoni búfelejtésbe torkollik: ivás, kosarazás, teljesen gátlástalan marháskodás, nőzés útján próbálnak visszatalálni ifjonti énjükhöz, amíg még nem késő. A minimálprogramból (becsületfogytig berúgni) több napig tartó "tor" lesz, amibe még egy londoni villámlátogatás is belefér. A filmtörténet leghosszabb "rögtönzött jelenetei" között tuti a helye annak az ír kocsmának, ahol a második napon az alkalmi, idősebb, mindkét nembeli ivócimborákkal énekversenyt rendeznek, majd intim hármasban kerül sor az első "válságjelenetre" a klotyóban... Londonból végül csak Archie és Gus repül haza. Harry marad. Még indulás előtt egy nagyjelenetben szakított a feleségével (aki késsel támadt rá), fojtogatta az anyósát, majd magához véve az útlevelét távozott - ebből jött az amúgy légből kapott ötlet, hogy ruccanjanak át Londonba. Falk és Cassavetes rövid fejszámolás után megkapja, hogy kettejüknek együtt, akik még közvetlen szomszédok is, van két házuk, négy garázsuk és öt gyerekük, vásárolnak is egy rakás idétlen ajándékot nekik a reptéren, és így, véget vetve a többnapos ámokfutásnak, visszafarolnak korábbi életükbe.

A film, ami nem mellesleg a filmtörténet és a Cassavetes-életmű egyik egészen kivételes, kimagasló darabja, a rendező sajátos "színházi" módszere szerint készült. A gondos előkészítésre és próbára épülő improvizációra, ami teljesen spontánnak tűnik, és tulajdonképpen az is, amennyiben nem azt értjük rögtönzés alatt, hogy "akkor most képzeld el, hogy részeg vagy, és kezdj el handabandázni". Átgondoltam egy csomószor, és egészen biztos vagyok benne: nem tudunk ma olyan amerikai színészeket mondani, akik ezt eljátszhatnák.

Cassavetest az amerikai szakkönyvek a független film főisteneként tartják számon, holott alapvetően hobbifilmes volt, keresett hollywoodi színész, jóképű sztár, akinek a vászonjelenléte másnál mindig egyfajta - az alkotói igényességről kiállított - útlevélnek számított. A gázsijából és a rendszeres hétkrajcározás módszerével összekapart fillérjeiből csinálta a saját filmjeit. Nem csupán Falk hűségét, de a szemét is (azt, igen) dicséri tehát, hogy a következő közös produkciójuk össze-hétkrajcározásából oly aktívan vette ki a részét. Persze ő is jól járt, mi is jól jártunk, az Egy hatás alatt álló nő vitathatatlan remekmű. Ugyanakkor Gena Rowlands jutalomjátéka is: egy, az elviselhetőségen túl is labilis háromgyerekes anyát játszik, hátborzongatóan. S amikor az elviselhetőségről beszélünk, nyilván nem csak a filmbéli környezetére gondolunk, hanem magunkra is. Ugyanaz a tehetetlenség érződik a zsöllyében, mint a vásznon, oly természetesen éli át a néző a ritka reményt és sűrű reménytelenséget, hogy nemegyszer belerándul a karfát markoló keze, hogy ne tovább, hogy erre vagy arra, de csináljunk valamit (adott esetben máshogy). És ez nemcsak Cassavetes előbb említett bombabiztos módszere, Rowlands színészi zsenije miatt alakul így, de Falk mindezekkel teljesen egyenrangú játéka miatt is. ' az, aki bevonja a nézőt a drámába, a minduntalan segíteni igyekvő, éppen ezért minduntalan hibázó férj szerepében. Kettősüket meglepően nagy számú - s kivétel nélkül jó szándékú - családi, baráti, munkahelyi társaság veszi körül, csak nézik a bolond nő és a szerencsétlen pasas vergődését, olykor egy-egy semmire sem jó jó tanács is telik tőlük, s ameddig bírják, vagy ameddig el nem zavarják őket, a jelenlétükkel próbálják elősegíteni úgymond a gyógyulást, de legtöbbször csak bámulnak, néznek - tehetetlenül. Úgy szolidarizálnak, mint mi. Hol szurkolva a hibát hibára halmozó Falknak, hol átkozva őt - mint a nézőtéren.

Peter Falk ezt az élő kötőszövetet maga és nézője közt, ezt a percre nem szűnő interaktivitást nem csupán Cassavetes módszereivel tartja fenn, kellenek hozzá a sajátjai is, az emlegetett széles gesztusok, a gyakran elhamarkodottnak látszó reakciók s a "máshol lenni" mimikája. Ha mérni akarják a színészi szakértelmet és érzékenységet, vagyis mindközönségesen a nagyságot, vegyék elő az Egy hatás alatt álló nőt, és figyeljék Falkot. Annál is inkább, mert e nagyságának megmutatására neki mindössze ekkora felület adatott, ez a két film, a Férjek és az Egy hatás alatt álló nő, a többi egészen másról szól. Nem a színész életének és pályájának mikéntjéről, hanem a gyümölcséről: a szeretetről. A szeretésről. A szeretet mint üzenet, mint küldemény kihordásáról; szóval egy másik történetről. Ám mielőtt még belecsapnánk, meg kell emlékezzünk Cassavetes legutolsó filmjéről, az 1986-os Kis gubancról, ami egészen más tészta. Tapadnak is hozzá mindenféle - mentesítő szándékú - legendák, melyek szerint csak átvette a rendezését, hogy kisegítsen valami fiatal barátot, s hogy mennyire röstellte, hogy ez lett végül a búcsúja - ezen is együtt dolgozott Falkkal. S ez kétségkívül úgy baromság, ahogy van. Attól persze még jócskán nézhető, hisz egy komédiának nem áll olyan nagyon rosszul, ha agyonbaromkodják, pláne, ha megfelelő történet híján teszik. Bármennyire is röstellte, azért mindketten szignálták, Falk első feltűnése a filmben egyenest (és egy az egyben) az Egy hatás alatt álló nőből vétetett, partnerét, Beverly D'Angelót pedig - ugyancsak rém szembeötlő módon - Gena Rowlandsre maszkírozták. Falk ott van hullán és kopaszon is, a hülyéskedésnek nincs határa, de ez a vég: a súlyos (alkohol)beteg Cassavetes nem csinál már több filmet, s nem is játszik ezután.

Szeretetáradat

A mi ismeretségünk a Los Angeles-i rendőr hadnaggyal 1974 novemberében kezdődött, amikor a pesti mozik bemutatták a Váltságdíj egy halottért című amerikai tévéfilmet. Az Egy hatás alatt álló nő kábé ekkor készült, és 1979-ben került Magyarországon moziba, a Férjek csak filmmúzeumi, illetve klubvetítéseken ment, máig sincs belőle kölcsönözhető dvd (lásd még: szegénységi bizonyítvány), a Kis gubancból persze van. Ilyen furcsák vagyunk mi, moziban hozunk ki egy tévéfilmet, a Columbo című sorozat pilotját, az első évad nulladik részét.

E krimisorozat lényege az igazságtétel volt, Columbo úgy tett igazságot, ahogy azt konkrétan Ludas Matyi csinálta. Hah, az első évad első részét maga a pályakezdő Steven Spielberg rendezte (1971-ben), a második évad első részében pedig maga Cassavetes volt a gyilkos, s - az egyetlen hosszabb megszakítással több mint harminc éven át futó széria - néhány epizódjában Ben Gazzara (meg egy kupac, ügyünkben kevésbé involválódó sztár) is fellépett, s rendezett is párat, de mindez nem számít semmit. Ugyanis a Columbo minden része tök egyforma volt. Valami úri gyerek, arisztokrata, művész, élgolfozó elkövet - kizárólag anyagi haszonszerzés céljából - egy gyilkosságot, mire kiszáll a gyilkossági osztály látványosan rosszul öltözött tisztviselője, s addig kellemetlenkedik neki, amíg rá nem bizonyítja a gyilkosságot. Nincsen széles körű nyomozás, ne adj' isten, vakvágány, semmi cicó, csak végtelenül idegesítő piócatempó. Jön Falk, hadonászik és ragad. A Columbo harminc éven túli sikerének elsőre egyszerű a magyarázata, a hadnagy voltunk mi, a csóró, aki mindig lefőzi a gazdagokat, ha véletlenül összeakasztják a bajszukat. Ezt nyilván jó lehet nézni, de akkora marhaság, hogy hosszú távon aligha maradhatott volna életképes. Csakhogy Peter Falk belecsomagolta a miskulanciába a dolog ellenkezőjét is, leginkább fent ismertetett módszerei, képességei eltalált arányú felhasználásával: így a Columbo is interaktív show lett, ha hiszik, ha nem. És abban pont fordított a felállás; attól, hogy Falk oly széles gesztusokkal, élénk taglejtésekkel, oly prepotens módon adja az egyiket közülünk, hajlamosak leszünk a másik bőrében érezni magunkat, hisz minket is feszt agyon akarnak nyomni, különben mitől is éreznénk magunkat kicsinek. Falk játéka lehetővé teszi, hogy egyszerre játsszunk mindkét egymással mérkőző csapatban. Így ki a fene akarna lejönni a pályáról, ki szállna ki a játékból? A tízéves szünet alatt - úgy 1979-től '89-ig - is folyamatosan adták a világ tévéi a Columbót, a 2003-as befejezés óta is megy folyamatosan. S a kezdetben még az Universalnál pont a szerep végtelensége ellen fellázadó Falk is azt mondta már a végén, hogy bizony el tudná képzelni öregen is a hadnagyot, pedig hát épp a vége felé már a rissz-rossz hajfestékekben untig előadott egyazon história távolról sem tűnt anynyira lélekemelőnek. Már nagyon kellett hozzá az a feltétlen és visszavonhatatlan nézői szeretet, amit Peter Falk a magáénak mondhatott. Nem mondta rá soha senki, hogy nem szereti.

Fals Miksa

Ezt a végtelen szeretethalmazt kell megmutatnia utolsó nagy filmjében, a Berlin felett az égben - nem csoda, hogy a szimpla jelenlétével sikerült neki (bár amikor a kezét dörzsöli, az azért valami). Alig hihetnénk, hogy Wim Wenders nagyon túlment volna a Cassavetes kapcsán már tárgyalt gyakorlaton, miszerint azt mondta neki, csináljon, amit akar. Falk azt is csinált, így lett az angyalnak nagyanyja. Gátlástalan, mégis minimalista játék a szeretetről/szeretettel egy gátlástalanul eszképista filmben. Már csak a széles gesztusok nyomait látjuk, de ugyanazt a hatást érik el, vagy majdnem ugyanazt, megküldve egy nagy adag nosztalgiával - azon sincs mit csodálkozni, hogy két év múlva újrakezdik a Columbót.

A Berlin felett az eget s benne Peter Falk vendégjátékát is mindenféle legendák kísérik, a legtöbbjüket maga Wenders terjeszti. Az persze tény, hogy Falk ilyeneket mond a filmben, hogy: If grandma was here, she'd say: Spazieren... go spazieren! Azt mesélik, hogy ő is mindig lelépett. Nem azért, mert nem volt kedve a munkához, hanem mert annyira tetszett neki Berlin, viszont egyáltalán nem volt meg a legcsekélyebb tájékozódóképessége sem. A forgatás szüneteiben mindig azt mondta: elmegyek kicsit spazieren. Egyszer-kétszer a rendőrséggel kellett kerestetni, mert teljesen más városrészekben bukkant fel - és nem tudta, hogyan kell visszajönnie. Végül megbíztak valakit, aki walkie-talkie-val követte.

Nos, most is elment egy kicsit spazieren, és nincs az a rendőrség, ami visszahozná. Ja, angyal volt vagy földönkívüli. És persze magyar, egyes források szerint Falk Miksa dédunokája. Más források meg bőszen cáfolják ezt, szerintük az anyai ágon (a Hochhauser-vonalon) volt magyar. ' azt mondta erről, hogy a nagyszülei oroszok, lengyelek, csehek és magyarok voltak, és mind zsidók. Szóval mint Columbo, mint a szerencsétlen férj az Egy hatás alatt álló nőből, szakasztott olyan volt, mint mi, magyarok. Lengyelek. Oroszok. Csehek. Zsidók. Mint mi itt Kelet-Európában, s mint a többiek világszerte. Ebben is állt minden tudománya. Meg abban, ahogy összedörzsölte a tenyerét egy berlini bódé előtt.

Neked ajánljuk