Még nem készült lemeze, a rádióban sem hallható, de ez csak idő dolga. Ki fog derülni hamarosan: a - Fókatelep együttes "kistestvéreként" három éve indult - Meszecsinka etnopop életünk egyik legvonzóbb színfoltja. Most amúgy is nyerésben van: májusban bezsebelte a Folkbeats tehetségkutató verseny világzenei nagydíját, ezekben a napokban pedig csak úgy halmozza a koncerteket - legutóbb azon a Duna-Party rendezvényen lépett fel, melyre június 25-én az európai uniós magyar elnökség záró rendezvényeként került sor a Clark Ádám téren.
*
Magyar Narancs: Be tudjátok lőni azt a pillanatot, amikor a Fókatelepből Meszecsinka lett?
Biljarszki Emil: Az a pillanat lehet, amikor megtaláltuk a Meszecsinka nevet. Addig Kis fóka voltunk. Az egész úgy indult, hogy a Fókatelep meghívást kapott egy fesztiválra, de csak ketten értünk rá Annamarival, és arra gondoltam, hogy megcsinálhatnánk két-három számot zongorával és énekkel. Akkor ott Fóka szalon néven játszottunk. Saját számokat csak később kezdtünk írni, amikor már a magánéletben is együtt voltunk. A Fókatelep akkor már túl volt az első lemezén. A Kis fóka részben arról szólt, hogy a többiek nem értek rá, ugyanakkor nekünk egyre több olyan számunk született, ami kevésbé illett a Fókatelepbe. Kezdetben Fókatelep-számokat is játszottunk, de miután felvettük a Meszecsinka nevet, már ügyeltünk arra, hogy ez egy másik zenekar legyen.
MN: Mitől illett egy szám kevésbé a Fókatelepbe?
Oláh Annamária: Attól, hogy már rólunk szólt. Az intimitásuk miatt, és azért is, mert kettesben írtuk Emillel. Nekünk kellett megcsinálnunk, nem pedig letennünk a többiek elé, hogy szülessen belőlük valami.
BE: Én tizenöt évet lehúztam egy kimondottan demokratikus zenekarban, ahol nem lehetett érvényesíteni egyéni dolgokat, csak bedobni a közösbe, hogy aztán valami más jöjjön létre belőle. Ez persze nem baj, ez egy létező munkamódszer. De mi most úgy éreztük, hogy szeretnénk megvalósítani, ami a fejünkben van, nem csak bedobni témaként.
MN: A Meszecsinka ezek szerint már tetőtől talpig azonos veletek.
BE: Már nem... bár volt egy idő, a gyerekkor... Aztán hívtunk zenészeket, mert kevés volt egy hangszer és egy ének, amikor már nem csak kávézókban vagy kis színháztermekben játszottunk. Az új tagok ugyanúgy beletették a magukét. Nyilván mi érvényesülünk benne leginkább, de ez nem kizárólagos, és nem is baj.
MN: Ha nincs belőle feszültség.
BE: A Meszecsinkában sokkal kevesebb feszültség van, mint a Fókatelepben, és a Fókatelepben sokkal kevesebb feszültség van, mint a Korai Örömben volt. Számomra ez azt jelenti, hogy sok-sok év alkalmazkodás után most határozottabban szeretném kifejezni azt, ami én vagyok. A Meszecsinka az életemnek az Annamarival kapcsolatos része. Lehet, hogy nem demokratikus munkamódszer, ha a másiknak megmondod, hogy mit csináljon, viszont ezáltal tudnak egységes dolgok létrejönni, és mi azt szeretnénk, hogy egységes legyen, amit csinálunk, és ne aprózódjon fel a kompromisszumok során. Az történt a Korai Örömmel. Egy ideig egyben tartotta az energia, aztán miután az elszállt, nem maradt semmi, ami összefogja.
MN: Hol dől el, hogy egy számból Fókatelep vagy Meszecsinka lesz-e?
OA: Egy ideig sokat vívódtam azon, hogy vannak a Meszecsinkának olyan számai, amiket a Fókateleppel is játszunk. Úgy éreztem, hogy jobb lenne teljesen elhatárolódni. Aztán Emil mondta, hogy ne gondolkodjunk ezen annyit, a dalok majd kiválasztják, hogy melyik zenekar irányába tartsanak. És amióta kevesebbet foglalkozom ezzel, valahogy tényleg könnyebben megtalálja az útját az összes dalfoszlány. A Fókatelep-számokat együtt hozzuk létre, oda már nem úgy megyek, mint régen, hogy vittem és feldobtam egy dalocskát, hanem a próbák vagy az improvizálások folyamán születnek meg a számok. A Meszecsinka-számok pedig azon alapulnak, hogy kimondottan az Emillel akarom őket megcsinálni.
MN: Nem szokta a Fókatelep számon kérni, hogy miért nem vele?
BE: Számon kérni nem, de arra volt már példa, hogy azt kérte, inkább a Fókateleppel csináljuk meg. Amikor még Kis fóka voltunk, egy próbára elvittük az összes számunkat, hogy nézzük meg, és kezdjünk velük valamit. Volt köztük, amihez a többieknek nem volt affinitásuk, és volt olyan is, amire azt mondták, hogy nagyon jó, de inkább másképp legyen. Mi pedig arra gondoltunk, hogy miért kéne kompromisszumot kötnünk, ha tudjuk egy számról, hogy úgy jó, ahogy megcsináltuk. Van olyan helyzet is, amikor bizonytalanok vagyunk, és akkor nyilván nyitottabbak vagyunk a többiek előtt. De azt nem akartuk, hogy a Meszecsinka-számokat megváltoztassa valami. Ezért is lett szétválasztva a két zenekar. És most már simán működnek párhuzamosan, tegnap például egymás után játszottak, és nem volt belőle semmi probléma.
MN: Nem tartotok attól, hogy egyszer választani kell?
OA: Ettől én nagyon féltem régen, és nagyon sokat agyaltam rajta. De nekem ez az egész zenekarosdi nagyon friss, hiszen csak négy éve csinálom összvissz, és tele voltam aggodalommal sok minden miatt. Most már nem aggódom annyit, mert tényleg az van, hogy elfér egymás mellett a kettő, és ha valamelyiknek vége kell legyen, az nem azért lesz, mert a másik erősebb vagy a másikat választottuk.
MN: Azt hogyan élted meg, amikor a dzsesszről népzenére váltottál?
OA: Tizenhat éves voltam, amikor úgy döntöttem, hogy zenével szeretnék foglalkozni, akkor kezdtem hangképzésre járni. Szegeden születtem, ott is éltem, csak ott nincs sok lehetőség, úgyhogy mindenképpen Pestre akartam jönni. De még nem tudtam annyit, hogy fölvegyenek a Zeneakadémiára, úgyhogy végül egy OKJ-s dzsesszénekképzésen kötöttem ki, mert a klasszikus mellett csak ezt lehetett választani. Elvoltam ott, de nagyon idegen volt számomra. Azt még nem tudtam, hogy mit akarok, de az gyorsan kiderült, hogy a dzsesszt nem annyira. Akkor kezdett a népzene foglalkoztatni. Felvételiztem a tanszakra (a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzenei Tanszaka - a szerk.), felvettek egyből, és itt sokkal őszintébbnek éreztem, amit csinálok, mint dzsesszéneklés közben. Ott teljesen mások voltak a prioritások. Sokszor rám szóltak, hogy ne énekeljek olyan szépen, vagy ne legyek olyan ösztönös - én pedig túl ösztönös szeretnék lenni, és túl szépen énekelni.
MN: Az, hogy a dalaitok hemzsegnek bolgár, mediterrán, latin, arab és minden más befolyásban, az valami útkeresés jele, vagy inkább az út célja?
BE: Az maga az út. Nincs keresés, mert szerencsére nagyon sok dolog hat ránk, van miből válogatni. A válogatás pedig azon alapul, hogy élvezzük közben, és még véletlenül se fásuljunk bele. Ha azt éreznénk, hogy úgy rakunk össze egy számot, ahogy "illik", ahogy "rendben van", akkor nem lenne szükségünk erre a zenekarra. Valójában az sem lett eldöntve, hogy világzenét játszunk. Szerencsére Annamariban megvan az a hihetetlen képesség, hogy bármire rá tud énekelni valamit, ami nagyon jó, és ezek általában a különböző népek dallamai. Én pedig úgy érkeztem ide, hogy kimerítettnek éreztem a rockzenét, és láttam, hogy a népzenében sokszor a dallam és a szöveg is érdekesebb.
OA: A bolgár népdalokat azért szeretem anynyira, mert azokban gyakran ketten énekelnek, és ahogyan teljesen elszállva tartják az alapot, az nekem kész pszichedélia. De a többi stílus mögött is ott vannak az érzéseim. A latinban a boldogság, a spanyolban a fájdalom.
