Az új színházi botrányt követően fél évig nem lépett színpadra, később elvállalta Vigov szerepét Osztrovszkij Erdő című komédiájában, amit Gothár Péter rendezett a Radnóti Színházban. Szeptember óta a társulat tagja, beszélgetésünk idején Trigorint próbálja Csehov Sirály című művében, melyet Valló Péter állít színpadra (bemutató: december 12.). Januártól újabb film következik: Szabó László, Párizsban élő színész-rendező felkérésének eleget téve, egy francia-lengyel-kanadai-magyar koprodukcióban készülő krimiben elvállalta a rendőr szerepét. Ez lesz a százhetvenegyedik filmszerepe.MaNcs: Többször elmondta, hogy nem született színész, és a szerepekkel szembeni ellenállását mindig le kell küzdenie. Trigorin, a híres, körülrajongott író és az ön személyisége nem nagyon fedi egymást, mégis, a pályája során gyakran átélte, hogy a művészet, ha nem is pótlék, rabság, álmegoldás vagy céltalanság, mint az író esetében, de már csak rutin, robot, és - egy időre - búcsút intett a színészetnek.Cserhalmi György: Valóban sokat szarakodom azokkal a dolgokkal, amiket rám osztanak. Egészséges ember lévén, skizofréniának, sőt egészen elképesztő marhaságnak tartom már azt a tényt is, hogy nekem el kell játszanom valamit, amit a múltban valamikor valaki leírt, én meg bekéredzkedem az életébe, és akkor mi ketten csinálunk egy jövőt. Az meg pofonegyszerű lenne, ha ráhúznám erre a szerepre az én kezdeti természetességemet, a mostanra megszerzett úgynevezett rutinomat és a különböző szakmai halmazokat. Sokkal nagyobb baj van ezzel az íróval. Erről árulkodik az a különlegesen hosszú monológ is, amit Csehov látványosan nem is bírt befejezni, írja a világ végéig. Rengeteg személyes sértettség jelenik itt meg, ami nyilván egy mindenkori színésznek is kijár, hol a kritika, hol a kollégák, hol pedig a világ részéről. Amire azt mondjuk, hogy úgy, ahogy van, moslék, és az. De azért el lehet tűnődni azon is, hogy mi magunk mennyi mindent mocskoltunk még bele abba, amitől annyira undorodunk.
MaNcs: De ezek a csehovi hősök általában narcisztikus személyiségek. Trigorin pedig egyértelműen az, csakúgy, mint Arkagyina, a neves színésznő.
CSGY: Én nem gondolom Trigorint narcisztikusnak. Nem is tudtam úgy olvasni ezt a darabot, hogy ez egy olyan ember, aki egyfolytában a saját tükörképét nézi. Ellenkezőleg: ijesztően tisztában van magával, és már nem is néz nagyon a tükörbe.
MaNcs: És a szerelmei?
CSGY: Azok nincsenek.
MaNcs: Jó. Arkagyina úgy próbálja őt megtartani, hogy térden állva isteníti, szórja a bókokat, ahogyan egy Maupassant-novellában olvasta, Nyina meg egy Trigorin-regény címét véseti bele az érmébe, oldalszám, sorszám megjelölve. Biztosan magához is megpróbáltak már egy-egy alakításán keresztül közeledni.
CSGY: Hála istennek, illetve nem is tudom... talán szerencsétlenségemre, nincsenek ilyen kísérletek, és ha voltak is, egyre fogynak. Ezen az ember azért pontosan átlát, ez nem így működik. Nagyon pontosan fogalmaz Trigorin: "...becsapnak, mint egy nagybeteget." Egy Nárcisz be nem vallaná magának, hogy valami baja van, történetesen az, hogy narcisztikus. Ráadásul borzalmasan leegyszerűsítené a dolgot, ha ennek a férfinak ott kellene ringania a különféle női huzatokban, mint valami nádszál. Ha elfárad egy kapcsolat, akkor ebben a furcsa vákuumban az ember hajlamos arra, hogy ráaggat a másikra mindent, amit elképzelt, feldíszíti a jövevényt, mert már elfogadhatatlan a maga valóságában.
MaNcs: Jókat lehet mulatni azokon a sztereotípiákon, amelyekkel magát rendszerint jellemezni próbálják: fenegyerek, az utolsó nemzeti, magányos, drámai, tragikus hős, botrányhős, élő legenda, macho.
CSGY: Mert amikor kifogynak a hagyományos jelzőikből és indulataikból, akkor általában jön egy nyugati fuvallat, amit behoz az amerikai szellő, némi latin-amerikai beütéssel, és akkor azt mondják: macho még nem volt, na, akkor legyen macho két napig. Baromi jó. El lehet vele adni a Nők Lapját.
MaNcs: Azt mondta, hogy ezekért a sablonokért a mozi is felelős, mert a filmszerepek, amellett, hogy népszerűséget hoztak, hamis tulajdonságokkal ruházták fel.
CSGY: Azért fel lehetne fogni, hogy ezek szerepek! Csakhogy, különösen az utóbbi időkben, ezeken a dél-amerikai párválasztó szappanoperákon nevelkedő nézők képtelenek megérteni, hogy létezik egy ember, akinek az a foglalkozása, hogy színész. Esténként szerepeket játszik, délelőttönként pedig szerepeket próbál. De némelyek azt akarják látni, hogy a kettő azonos. Ettől ilyen hülye ez a társadalom.
MaNcs: Van itt egy ellentmondás: amikor a botrányairól írtak, nem tűnődtek el azon, hogy egy olyan ember, aki végighejehujázza az életét, és minden éjjel a kocsmák mélyéről kell kirángatni, bajosan játszik el 170 filmszerepet. És akkor a színházi alakításait még nem is említettem.
CSGY: Ez nem hír. Az a hír, hogy szaltót ugrottam egy fröccsös pohárba. Egyébként előbb-utóbb elkezdi zavarni az embert mindaz, ami nem igaz körülötte. Jó lenne tisztában lenni magunkkal ötvenvalahány éves korunkra.
MaNcs: Mennyire akart megfelelni annak a képnek, amit kialakítottak magáról?
CSGY: Semennyire. Nem is feleltem meg ennek soha. Öntörvényű vagyok, ez kétségtelen. Egyetlenegy dolog van az életben, ami ellen az ember fellázad, és amivel szemben ugyanakkor tehetetlen: ez a butaság. Az öntörvényűség nyilvánvalóan egy erős butaság. Ha az ember odaküld egy ilyet, a butaság elkussol. És másnap én is elhallgatok.
MaNcs: Pályája legjelentősebb időszaka - a Katonában töltött évekre és az Új Színházra gondolok - Székely Gáborhoz fűződik. A Katonából önszántából távozott, évad végén Székely is ezt tette, de az Új Színházat kihúzták a lába alól.
CSGY: Jöttek a jegesemberek. Föllocsoltak, fújtak jó hideggel, aztán aki nem tudott járni, az seggre esett. Ezek voltunk mi. Újabb politikai döntés született, amihez az embernek nincs köze, csak érzelmileg. Szellemileg, intellektuálisan képtelenség felfogni, illetve aki így próbálja feldolgozni a történteket, cinikussá válik, és ez már nem éri meg. Tehát sokkal jobb ezt a dolgot indulattal kezelni, mint vérfagyasztó nyugalommal, legyintve, hogy a világ ilyen. Nem. A világ nem ilyen. Ilyenné teszik.
MaNcs: "Nagykorúságom története, hogy mindent beszoptam mindenkitől" - írta öt éve New Yorkból. És felsorolta, hogy hitt a rendezőknek, az íróknak, egy filmrendezőnek, és végül eljátszotta, hogy hisz magában is. Aztán visszajött, és hitt a színésztársainak. Gyűjtötte az aláírásaikat, hogy Székely a helyén maradhasson.
CSGY: Nem tudom... Mániákusan őrzöm ezt a fajta naivitásomat. Számtalanszor elgondolkoztam azon, hogy föl kéne adni, és eleve prekoncepcióval kellene közlekednem a világban. De nem adom föl, mert ez egy olyan tulajdonság, amit érdemes pátyolgatni, ápolgatni. Mert én ettől nem leszek különb, csak más. És ez a másság számomra jó. Az, hogy én becsapható vagyok, hogy átverhető vagyok, hogy csalódhatok, nagyon jó. Erről én semmi áron nem mondanék le. Mert végül is ez az egész én vagyok. És ez a fajta naivitás, amikor az ember már túl van a csalódáson, nagyon közel visz a megismeréshez.
MaNcs: De amikor megtudta, hogy a kulturális bizottság egyik tagja, Moór Marianna azt mondta, több új színházas felhívta telefonon, belezokogott az éterbe, hogy mennyit szenved ebben a színházban, és drukkol, hogy Székely többé ne ülhessen az igazgatói székébe, mit gondolt?
CSGY: Azt mondtam ezeknek a fiatalembereknek, hogy árulják el nekem, mikor akarnak felnőttek lenni, ha nem tudják eldönteni húsz-harminc éves korukra, hogy mikor mondjanak igent vagy nemet úgy, hogy aztán ragaszkodjanak is ehhez az igenhez vagy nemhez. Aztán persze két év múlva, mikor kitört a botrány, már nálam szóltak a telefonok, hogy igen, akkor ki kellett volna valamit mondanom, de hát...
MaNcs: És ezt elhiszi?
CSGY: Igen, ezt is elhiszem. De miért ne hinném el? Nem azért hiszem el, mert hízelgő. Hanem mert valakinek szüksége van rá, hogy kimondja. Tökmindegy, hogy jóindulatból vagy megint bunkóságból.
MaNcs: Volt idő, amikor mizantropizmusban szenvedett. Kicsit kerülte az embereket.
CSGY: Nem kicsit, nagyon. Most is.
MaNcs: Azért valamit változott.
CSGY: Mondjuk úgy, hogy mostanában odafigyelek az emberekre - ez nem azt jelenti, hogy el is járok közéjük -, és ez azelőtt tényleg nem volt jellemző. Megpróbálom megérteni őket. Ettől viszont az ember olyan sérthető lesz, hogy nem tudom, melyik volt a jobb, amikor betonkeményen lepattant rólam a világ, vagy amikor mindent beengedek, és hagyom áradni.
MaNcs: Az Új Színház után egyetlen színházba sem hívták. Persze az összes lehetséges fórumon elmondta, hogy amíg ez a kulturális bizottság működik a budapesti önkormányzatnál, addig nem lép színpadra. Aztán mégis elvállalt egy szerepet a Radnótiban, majd ebben az évadban leszerződött.
CSGY: Kialakul egy olyan helyzet, hogy az ember nem tud ott nyugodt lenni, ahol van. Mert érzi, hogy baj van. Nem azt mondom, hogy meg tudok oldani olyan gondokat, amelyekhez száz olyan ember kevés lenne, mint én. Mégis, kirekesztem magam valamiből, és ez nem méltó. Ez a szakma nekem többet adott eddig, mint hogy elmenjek egy olyan nagyon komoly probléma mellett, ami szerintem még mindig nincs lejátszva. És ez hosszú-hosszú ideig így marad. Ez az egész Nemzeti gödör és tájéka is meg az a kanadai lakótelep, amit fel akarnak ott húzni...
MaNcs: Én szigetről vagy félszigetről tudok, melyet a színészek majd Búvár Kundként fognak megközelíteni, a nézők meg ladikon.
CSGY: Én arra gondoltam, hogy lesz egy nagy dunai hajózó színház, neve: Schwajdia. Majd vontatják Bajától Győrig oda-vissza, lesznek feltételes megállók, aki ki akar szállni, kiszáll, aki akar, beszáll. De az is lehet, hogy Schwajda majd átvisz minket a túlpartra, ha addigra nem tanulunk meg vízen járni, mint ő. Az is lehet, hogy majd rábízzuk magunkat: hanyatt fekszünk a vízen, ő az alkarjával nyakon fog minket, és átvonszol.
MaNcs: Ugye, a Radnótit nem csak azért választotta, mert Bálint András olyan derekasan helytállt a Nemzeti ügyében? Mert több helyen leírták, hogy felhívta telefonon, boldogan gratulált, aztán, ha már vonalban volt, le is szerződött.
CSGY: Annyian megszidtak ezért. Kvázi nyilvános seggnyalásnak értelmeztek egy mondatot. Azért engedje meg a világ: én megadom a módját. Ha akarok, akkor elmegyek, és segget nyalok fönn a Gellért-hegy tetején. Látványosság, happening. Arról van szó, hogy van egy működő társulat, és van sok nem működő társulat. És az ember ezt látja. És a működő rokonszenvesebb, mint a nem működő.
MaNcs: De utál társulatban lenni.
CSGY: A Katonában, az Új Színházban is jól elvoltam. Elég alázatos tagja tudok lenni egy társulatnak. Nem tolom magam előtérbe, más dolog, hogy néha több szerepet osztanak rám, mint kéne, vagy amennyit a többiek idegrendszere el tud viselni. De nem verem az iroda ajtaját. Ez öngyilkosság lenne. Jó bejönni játszani, jó bejönni próbálni, és megint vannak olyan furcsa lelkiismeret-furdalásaim, ha elrontok valamit, ami fiatalon nagyon bántó volt. Nem tudom, mintha kezdődne valami, ami jó, ami csak fiatalon jellemző. De lehet, hogy ez is csak valami átmeneti kóbor érzés bennem.
MaNcs: "Amit kicsit akartam, mindig az sikerült nagyon. Ebből az következik, hogy amit nagyon akartam, az kicsit sem sikerült" - újabb amerikai levélrészlet. Mi az, amit nagyon akart?
CSGY: Erre csak nagyot lehet válaszolni. Nagyon akartam az életet. És a mai napig nagyon akarom. Az, hogy az ember nem nyüzsög, és nem jár el nyilvános marhaságokra, nem azt jelenti, hogy nem szereti az életet. Épp ellenkezőleg: az életet szereti, és nem a mázt meg a zománcot. És ez az élet, legalábbis így ötvenkettőig, nem sikerült. Vannak benne derűs fejezetek, vannak benne nagyon nehezek, aztán vannak benne köztes, viszonylag nyugodt helyzetek. De megnézve az egészet, erre mondja Füst Milán: "Mert sokat hibázott? Ez is benne van, abszolút... Ez az egész pont olyan, mint amikor megpróbál egy patakocska eljutni a tengerig, és ez nem jön össze." Na, hát így gondolom én ezt az egész, úgynevezett sikertelen életet.
MaNcs: Azt hiszem, ilyenkor kell küzdeni.
CSGY: Igen. Még nincs vége. És el kéne jutni a tengerig.
Horeczky Krisztina
