Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál

Előretolt helyőrségek

  • Bori Erzsébet
  • 2016. október 22.

Film

A fesztivál egyik fő témája (nem meglepő módon) a menekültválság. Ebből emeltünk ki két frontvonal-beli jelentést.

Meggyes Krisztina Azok című filmje Vámos­szabadiban forgott. E szép fekvésű, rendezett település Győrtől egy ugrásra van, a szlovák határon. Miközben számos falu elnéptelenedik, elöregszik, itt az utóbbi időszakban ugrás­szerűen nőtt a lakosság lélekszáma, köszönhetően a városból kiköltöző jómódú családoknak. A „gyüttmentek” és a „gumicsizmás parasztok” közti csendes ellentétet fellobbantotta a 2013-ban megnyitott befogadóállomás: miután a településen kívüli tábor lakói alig járnak be a faluba, legfeljebb a boltban vagy a buszmegállóban látni őket, és a vizionált rémségek (terrortámadás, nemi erőszak, beriberijárvány stb.) is elmaradtak, az idősebbek – akik láttak már háborút, és tudják, mi a szükség – lassan megbékéltek a helyzettel. Nem úgy a hangadó beköltözők, akik átvették az uralmat győzelemre segítve saját polgármesterjelöltjüket, és az­óta is küzdenek a tábor bezárásáért. Legújabb tervük, hogy ha „Vámosszabadi választói az országos átlagot meghaladva mennének el október másodikán a »Nem«-re szavazni, akkor lehet-e a Miniszterelnöknél újrakopogtatnunk, hogy Mi teljesítettük az ő kérését, akkor most a kormányon a sor…”

Az éremnek persze két oldala van: egy 1500 lelkes falu joggal tehetné fel a kérdést, hogy miért éppen rájuk raknak ekkora terhet, miért nem állnak velük szóba, vagy miért nem kapnak szerény ellentételezést, mondjuk, a buszjáratok sűrítése, egy bicikliút vagy a helybelieknek komoly gondot okozó szúnyogritkítás képében. A küzdők leginkább az első kérdést pedzik, a boldog Nagyfa, Debrecen, Bicske példája lebeg előttük – és még véletlenül sem Körmendé vagy Szentgotthárdé. Nem néznek a térképre, elfelejtik, hogy a falujuk nemcsak szép, hanem jó fekvésű is, sőt azt sem értik, miért kell nyitottnak lennie a befogadóállomásnak. Az alkotók népmesei hangvételű keretet adnak a történetnek, türelmesen meghallgatnak mindenkit, de nem ítélkeznek. Megteszik ezt helyettük Vámosszabadi lakói.

 

Itt nyugszik az ismeretlen menekült

A Lampedusa télen svájci készítői virtuóz tojástánccal kerülik a konfrontációt migránsügyben. Csak a menekülteket segítők kapnak hangot, s legfeljebb elejtett megjegyzéseket hallunk arról, miként birkózik meg az 5000 lelkes sziget az árral. A film így sem nélkülözi a drámát: a sziget előretolt helyőrség a Földközi-tengeren, félúton az észak-afrikai partok és Szicília között, ahová közel húsz éve érkeznek lélekvesztőkön, a fokozódó nemzetközi helyzettől függően hol százezres nagyságrendben, hol valamivel kevesebben. Lampedusa szegényebbnek tűnik, és sokkal magára hagyottabbnak, mint Vámosszabadi. Főként halászatból élnek, és amikor az ősöreg kompjuk végleg felmondja a szolgálatot, leáll az élet. Nincs mivel elszállítani a zsákmányt, sem a szemetet, nem jön áru a boltokba. A hajótársaság túl kicsi kompot küld, amelyre nem férnek fel a teherautók, s a halászok sztrájkba lépnek: nem engedik kikötni a hajókat, és innentől csak repülőn érhető el a szárazföld. Ám a menekültek jönnek egyre, hiába fúj a téli szél, háborog a tenger. És egy részükkel baj van, nem akarnak ujjnyomatot adni, demonstrálnak a templom előtt, követelik, hogy vigyék már el őket. Ilyenkor jól jön egy tolmács, az agilis polgármester asszony és a rendőrség képviselője, majd a sikeres meggyőzés után rendben lezajlik a regisztráció, különgépen elszállítják őket a szigetről, ahol vagy két hónapja megszűnt a szállítás. Okoz ez konfliktust? Alig. A lampedusaiaknak megvan a maguk baja, és láttak már mindent: húsz év alatt millióan is megfordulhattak ezen a kis földdarabon, sokasodnak a számozott kövek a temetőben az „ismeretlen migránsnak” fenntartott sírhelyen, amelyet helyi önkéntesek gondoznak, és a parti őrség még télen sem alhatik.

Jakob Brossman filmjét két segélyhívás foglalja keretbe. Az óriási rutinnal rendelkező, arabul beszélő diszpécser riasztja a parti őrséget, majd elmagyarázza, hogyan olvashatják le a műholdas telefonról a koordinátákat. Az első esetben a mentőhajó nem talál semmit a megadott helyen. Nem jó koordinátákat adtak meg? Nem értettek a telefon kezeléséhez? Mi lett velük? Ezrek vesznek oda a tengeren, a számukat becsülni sem tudjuk. Öröm az ürömben, hogy az utolsó mentés sikeres, hetvenesével partra viszik az embereket a zsúfolásig megpakolt hajóról. Szicíliába mennek, de Lampedusa marad, ahol van. Elbúcsúztatják a telet, megjön a várva várt komp, elszállítják a felgyűlt szemetet, feltöltik az üzletek kiürült polcait. Új kezdet a régi kerékvágásban.

 

A Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál szeptember 24-től október 2-ig tart. A vetítésekre vonatkozó információk a bidf.hu honlapon érhetők el.

Figyelmébe ajánljuk