Magyar Narancs: A Kút főhőse afféle kallódó fiú, akit az anyja leszállít benzinkutas apjához. Ő a fimes alteregód?
Gigor Attila: Minden sztorimban szerepel az apa-fiú kapcsolat. Bármin gondolkodom, soha nem tudom megkerülni az apafigura, a felsőbb én fontosságát. A Kút esetében egy furcsa szerelem volt a kezdeti inspiráció, azt próbáltam vizsgálni, hogy kívülről nézve mennyire reális vagy fiktív az, amit szerelem, párkapcsolat szintjén érzünk. Valaki elmegy, hogy megismerje az apját, és találkozik egy lánnyal, akivel megszeretik egymást.
MN: Valamiféle társadalmi allegóriának szántad a rosszfiúk és rosszlányok felvonultatását, kényszerű összezártságát a semmi közepén álló benzinkútnál?
GA: Nagyon igaznak és reálisnak tűnt, hogy szinte kivétel nélkül minden nő a szexualitásán keresztül próbál érvényesülni. A bulvármagazinokban is azt látod, hogy manapság szinte elvárás a nőkkel szemben, hogy a szexualitáson keresztül kommunikáljanak. A férfiak pedig introvertáltak, frusztráltak vagy agresszívak.
MN: László Zsolt és öltönyös gengsztertársai színrelépésével vesz igazán fekete humoros fordulatot a film.
GA: Annak a kettőssége érdekelt, hogy az addig látott, megroppant férfiakhoz képest megérkezik négy fotómodell, a szép férfiak, hogy megmentsék a szép nőket. Két nagyon jellemző alaptípusnak érzem azokat az embereket, akik elfogadják az alárendelt szerepüket, és azokat, akik fölérendelt szerepet játszatnak velük.
MN: Az Újszövetségből vett példázatot a samáriai asszony és Jézus találkozásáról a film egyfajta megemelésének szántad?
GA: Mindent annak szántam. Annak ellenére, hogy ateistaként nem tudok megnyugvást találni a vallásban, nagyon fontos nekem az a hitbeli felvetés, hogy mi az a víz a jézusi példabeszédben, ami után soha többé nem leszel szomjas. Az én olvasatomban sokkal inkább a feltétel nélküli szeretet, mint az, hogy templomba járjunk. És azt sem lehet kizárni, hogy az embernek nem az a dolga, hogy tartósan boldog legyen, vagy megoldást találjon a problémáira.
MN: A dolgok végessége, a halál visszatérő motívum a rendezéseidben.
GA: Nemigen tudok másfajta emberi létezést elképzelni, mint a küzdelmet és annak tudatát, hogy a dolgok vége felé haladunk. Ez az, ami leginkább emberré tesz minket. És a történetmesélés. Vagy olyan történetek elmesélése, amelyek elkábítanak – személy szerint nem szeretem, bizonyos esetekben károsnak is tartom őket –, vagy amelyek nem hitegetnek, mélyre visznek, valós perspektívát nyitnak a gondolkodáson keresztül.
MN: A végtelen pusztába helyezett, lepusztult benzinkutat a kelet-európai kietlenség, reménytelenség metaforájának szántad?
GA: A fejlődésnek nem az az iránya jelen pillanatban, amiben én is meg oly sokan hittünk. Nyilvánvalóan benne van a filmben ez a kilátástalanság anélkül, hogy direkt módon politizálnék. Egy-két beállításban azért utalások vannak a közelmúlt eseményeire.
MN: Hangulat, karakterrajz szempontjából sokat merítettél a Coen fivérektől és Tarantinótól. Szándékoltan?
GA: Mivel a 90-es években lettem nagykorú, Danny Boyle és Tarantino, a Trainspotting és a Ponyvaregény hatása valószínűleg kitörölhetetlen. Közvetlen hatásként sokkal inkább a Coen fivérek világa áll hozzám közel anélkül, hogy bármiben is utánozni akarnám őket.
MN: Milyen közönséget célozhat meg ma egy romantikus bűndráma?
GA: Ha őszinte akarok lenni, semmiben nem bízom. A Saul fia az élő példája annak, hogy egy nem vicces magyar film, ha Oscar- díjat kap, akkor sem tud 250 ezer nézőnél többet hozni. Véletlenül sem akarnám József Attilához hasonlítani magam, de amikor elolvasom egy igazán reménytelen versét, jobban érzem magam, segít abban, hogy továbbmenjek. Nyilván azért foglalkozom az élet sötét dolgaival, a halállal, mert abban bízom, hogy a nehéz témák megkerülése helyett az a dolgunk, hogy szembenézzünk velük, és ahhoz képest helyezzük el magunkat a világban. De nem gondolom, hogy ez a gondolat különösebben szexi lenne a nagyközönség számára.
MN: Milyen tapasztalataid voltak a Filmalappal a forgatókönyv-fejlesztés során?
GA: Nem szóltak bele igazán; amikor egy másik befejezést javasoltak, írtunk egy új verziót, és aztán közöltük, bocs, ez nem működik, és utána kaptuk meg a támogatást. Tisztában vagyok azzal, hogy a Kút nem számíthat fesztiválsikerekre, sem nagy közönségre, valahol középen ellavírozunk. Elfogadtam, hogy az egész karrieremet két szék között, a pad alatt fogom tölteni, mert egyik oldalnak sem leszek elég. A nyomozó esetében is azt hittem, hogy egyértelmű képekben rajzoltam fel egy ember elmozdulását a haláltól az élet felé. Ehhez képest nagyon kevesen értették meg a film üzenetét. Meg kell tanulnom azt az alázatot, hogy az én értelmezési lehetőségem csak egy a sok közül.
MN: Milyen közvetlen összefüggést látsz a magyar filmek alacsony nézőszáma és a marketingkampány hiánya között, amin a Filmalap új forgalmazási támogatása változtatni kíván?
GA: A nézőszám csak akkor tűnik tragikusnak, ha nem teszed mellé, hogy egy Wes Anderson-filmet is csak húsz-harminc ezren néznek meg, hiába szerepel benne Bruce Willis, Adrien Brody. Bármi, ami nem akciófilm vagy romantikus komédia, az nem produkál nagyobb nézőszámot. Azért is furcsa a jegybevétel-hőbörgés a magyar filmeknél, mert a hollywoodi nagy stúdiófilmeken kívül kevés film tud nagy nézőszámot produkálni. A Van… és a Liza, a rókatündér külön csodának számít.
MN: A színházi rendezésbe is belevetted magad. Hogy érintett a Szputnyik társulat megszűnése?
GA: Velük szerettem a legjobban dolgozni. A független lét sokkal közelebb áll hozzám, mint a kőszínház, főleg a színházi nevelés része. Két előadást is csináltunk, a Hosszabbik út még ma is megy ezek közül. Az a legnyomasztóbb, hogy egy szabad szemmel nem látható költségvetési tételt jelentenek a függetlenek a kultúrpolitika számára. Miért kell ilyen aljasul és károsan kiéheztetni őket, miközben minden, ami a színházban érdekes, az a függetlenektől indul? Lehet azt mondani, hogy Brüsszel díjakat ad a libsi rendezőknek, de ezek a társulatok Bodóéktól Mundruczón át Schillingig nyugat-európai fesztiválokon nyerik rommá magukat.
MN: Idén is vannak színházi felkéréseid?
GA: Van, de ebbe az évadba nem tudom, hogy belefér-e. Nagyon elfoglal az animációs munka. Jelenleg animációkat meg trailereket tervezek számítógépes játékokhoz. Itt rendezőként érzem úgy, hogy egy újabb egyetemet végzek.
