Film

Hogy mitől auteur az auteur, a Cahiers du cinéma fenegyerekei elég szigorúan meghatározták már az ötvenes években (ti. a szerzőként aposztrofált rendező minden munkájában a személyes víziója rajzolódik ki a rá jellemző kifejezőeszközökkel, kézben tartja a filmkészítési folyamat jelentős részét, életműve pedig összefüggő rendszert alkot), de a gyakorlatban sokszor meglepően nehéz alkalmazni ezeket a szempontokat.

"Meg akarom érteni őt."

A filmesztéta 73 éves volt.

Húzós, annyit mondhatunk.

Két ősellenség, a hétpróbás bérgyilkos és az épp e bérgyilkosnak köszönhetően lecsúszott szupertestőr a véletlen folytán ugyanazon oldalra kerülnek.

Sokat hallani a fehér, frusztrált, kétkezi munkásemberekről, a kékgalléros amerikai munkavégzőkről, akik nagy elégedetlenségükben tömegével adták le a szavazatukat Trumpra, finoman jelezvén, hogy most már aztán elég. Róluk szól Steven Soderbergh új filmje is: nem név szerint mindenkiről, csupán két L betűs, kitalált szerencsétlenről, a Logan tesókról Nyugat-Virginiából. Egy kétkezi és egy egykezi munkásról, akikkel elbánt az a rohadt élet.

Digitálisan felújított, kvázi rendezői változat.

A filmrendezéssel azóta felhagyó finn fenoménnal a Berlinálén találkoztunk, ahol egykedvű derűvel mesélt az italhoz, a régi autókhoz, a színészekhez és a szusihoz fűződő viszonyáról, valamint új filmjéről, a csütörtöktől végre nálunk is látható A remény másik oldaláról.

Ismét díszdoktori címet kapott a magyar rendező.

Minden valamirevaló Beatles-memoár megemlékezik arról az ötven évvel ezelőtti különös éjszakáról, amikor John Lennon azzal hívta fel Paul McCartneyt, hogy készítsenek egy olyan filmet, amiben egy sárga tengeralattjáró üldözi Ringót.

Hogy a fenébe gondolta ezt Kenneth Branagh!?