Nemcsak egymás társaságát, szagát, vicceit kénytelenek élvezni, de – ami már tényleg elviselhetetlen – a másik segítségére is rászorulnak olykor. Egy gonosz diktátor ellen kéne tanúskodni Hágában, ám nyomukban a mindenre elszánt, kegyetlen szláv banditák. Odaér-e időben a bíróságra a koronatanú, megbüntetik-e a gaz tömeggyilkost, továbbá elnyerik-e ismét párjuk kegyeit a keményfiú főhősök: ez a nagy dilemma, amiért autós (motorcsónakos, helikopteres) üldözés általi romba döntésre ítélik az összes útjukba akadó nagyváros turisztikailag jól fényképezhető látványosságait.
Egy akcióvígjáték akkor jó, ha egyensúlyban van a két alapelem, s erősítik egymást. Itt az olykor tagadhatatlanul rejtői humor azonban szerényen csordogál, az ember meg egy idő után elunja a sok száguldást, lövöldözést, azt, hogy a főhősökkel nem bír a hadseregnyi, minden létező gyalogsági sorozatlövő fegyverrel ellátott ellen, azok viszont mindig mindenkit leterítenek.
Az emberjogi szónoklatra vetemedő bérgyilkos által közölt „mondanivaló” pedig nem áll jól a filmnek. A szkript szerzőinek nemcsak a műveltségük szerény – nem zavarja őket, ha a japán szereplőt Kuroszavának, a szlávot meg Aszimovnak hívják (a magyar biztos Puskás lett volna) –, de a tájékozottságuk is: a tömeggyilkosságokban tettleg is részt vevő államfő fehérorosz (bizonyos Dukovics – gondolom, hallották valahol, hogy van valami Ðoković nevű szláv híresség, csak nem bírták megjegyezni a nevét). Szólni kellett volna a szerzőknek, hogy Belarusz egy valóságos állam, amelynek vezetőjéről sok rossz elmondható, de azért nem Szaddám Huszein, és nem is Milošević.
Forgalmazza a Freeman Film
