Úgy tűnik, a sztorira Andy Vajna is emlékezett, mert amikor a felesége azzal nyaggatta, hogy csináltasson végre egy olyan filmet, amiben Korda György üldözi őt motorcsónakkal a Dunán, a filmügyi kormánybiztos rajzfilmkészítőre bízta a kényes feladatot. Minden bizonnyal úgy volt vele, ha George Dunningnak 1968-ban sikerült Lennon bódult ötletéből minden idők legnagyobb pszichedelikus kavalkádját összehoznia, akkor a kiszemelt (nemzetközi hírű) amerikai barátnak, Gabor Csupónak is sikerül valami hasonlóan nagy durranás. Nos, kevésen múlt. Igaz, hogy Csupo ahelyett, hogy ceruzát (egeret) ragadott volna, élő anyaggal látott munkához, de filmjének első két percében sikerült a Nemzeti Együttműködés Rendszerének lényegét allegorikusan megragadnia: a forrónadrágban jet-skiző Vajna Tímeát a Parlament előtti Duna-szakaszon nyálcsorgatva kergető Korda György a legismertebb komcsi operettfilm, az Állami áruház betétdalát énekli, miközben vízisí-kötélen rángatja éppen megfulladni készülő feleségét. Már csak a vak komondor hiányzik a motorcsónak fedélzetéről…
Sajnos a folytatásban szó sincs allegóriáról, a Pappa Pia ugyanis nem valamiféle abszurd komédia, hanem musicalfilm, beharangozója szerint az „év bulija”. Vajna T. jet-skije és Korda Gy. motorcsónakja eltűnik az Újpesti vasúti híd alatt, helyettük Szabó-Kimmel Tamás bukkan fel szponzormotoron (a típusát és az árát is bemondja!), hogy aztán megannyi szimpatikus fiatalember élén szálljon szembe a galád maffiózóval (Stohl András), aki diszkót akar építeni a rocker nagypapa (Nagy Feró) romantikus Duna-parti csónakházának helyére. A viccesnek és romantikusnak szánt epizódok végén persze nemcsak a jó győzedelmeskedik, de a szerelem is, ami egy musical esetében magától értetődő. Ahogy az is, hogy a történet általában köszönő viszonyban sincs a valósággal (vö: Kopaszi-gát, Római-part), noha van annak egészen perverz kicsengése, hogy a „szabadság vándorai” éppen azokat a koktélos kulisszákat lehetetlenítik el, amelyek között A. G. Vajna és társai otthon érzik magukat.
De ez is lényegtelen: egy musical sikere elsősorban a zenén, a látványon és a koreográfián múlik; a legostobább dalszövegek, a leghülyébb történetek és legbénább táncok is működni tudnak megfelelő kezekben. Itt azonban sikerült tényleg mindenből a legrosszabbat választani. Csupónak lövése sincs a műfajról, a táncos jelenetek egy tíz évvel ezelőtti Megasztár-elődöntőn is hatásosabbak voltak, látványban pedig a kilencvenes évek Postabank-reklámjait sikerült reprodukálni. Ráadásul hiába gyömöszölték a prózai részek közé az 1960–1980-as évek ezerszer játszott magyar slágereit Kovács Katitól a Korálig, a Neoton Famíliától a P. Mobilig, abból semmi jó nem sülhet ki, ha azokat senki nem tudja rendesen elénekelni, ha a „korszerű hangzásért” az a Rakonczai Viktor felelős, aki az elmúlt húsz évben többet ártott a magyar könnyűzenei ízlésnek, mint a 3+2 együttes, Balázs Pali és Kozsó együttvéve.
Hogy a Pappa Pia mennyire nem szól másról, mint a közönség lenézéséről és átveréséről, azt a színészek is tudhatták, csupa rutin és manír, amit művelnek; arra a gyalázatos ripacskodásra pedig, amit Nagy Feró és Reviczky Gábor művel, nincsenek is szavak. Nem véletlenül nyilatkozta Stohl András a film forgatásáról a Blikknek: „Szinte felüdülés volt ide jönni. A Válótársak forgatása olyan megfeszített tempóban folyt, és folyik most is, hogy ide jártam pihenni.”
Mit lehet ehhez hozzátenni? Legfeljebb annyit, hogy a Nemzeti Filmalap 1 milliárd forintot költött az év bulijára.
Forgalmazza az InterCom
