A lomhább Logant (Channing Tatum) épp a szemünk láttára teszik lapátra, mert a bicegését nem nézik jó szemmel a fehérgalléros fejesek, így ő most már nemcsak biceg, de leverten biceg, hogy hazavergődjön a viharvert pick-upjával. A nyúlánkabb Logan (Adam Driver) az egyik kezét Irakban hagyta, a másikkal egy út menti csehóban tölti az italokat az alkalmi bunkók viccelődéseinek gyakori céltáblájaként. Loganék különösebb erőlködés nélkül kimerítik azt a társadalom peremén billegő figurát, amelyet white trashnek hívnak Amerikában, mondanunk sem kell, igencsak lenézően. A szegénységkutatóknál csak a független filmeseket érdekli jobban a hogylétük, az ő nyomoruk tölti ki a Sundance-re érkező művek jelentős százalékát, Steven Soderbergh azonban nem az embert, hanem a komikus bűnözőt látja bennük, akik szorult helyzetükben a helyi NASCAR-pálya széfjét csapolnák meg a még náluk is kékebb gallérú egzisztenciák kicsiny csapatával. Ez persze már a mackós – és nem a paddingtoni értelemben vett mackós – filmek világa, és ehhez Soderbergh igazoltan nagyon ért. Három George Clooney-val elkövetett Ocean’s-film után szinte gyerekjátéknak tűnik filmre megkoreografálni a tuti balhét, ezúttal taplófalvi kivitelben.
Soderbergh nagy viccmester, aki nemcsak a visszavonulását nem vette komolyan, vagy ha igen, akkor visszavonultan rendezte ezt a filmet, de Loganék együtt érző ábrázolásában is több a humor, mint bármi más. A mucsai Humor Haroldok sorában azonban egyértelműen Daniel Craig viszi a pálmát, nála már nincs szükség semmilyen ürügyre, családi háttér, emberi vonások megrajzolására, ő azért van, hogy már messziről röhögjünk rajta, és ha valamin, Craig Popeye-szerű széftörőjén lehet is, míg Driver és Tatum inkább a kékgallér viselésében, a megtört járásban és a szomorkás nézésben erősek.
A Vertigo Média filmje
