A Fehér tenyér tarolt az idei szemlén: elhozta a legjobb rendezőnek, operatőrnek, producernek, vágónak járó díjat, megkapta a külföldi kritikusok díját, a diákzsűri különdíját és a közönségdíjat is. A nyolcvanas évek Debrecenjében, a jelenkor Kanadájában, Las Vegasában játszódó mozi a tornászok világába nyújt bepillantást a direktor öccsének, a hajdanvolt válogatottnak, a kanadai olimpiai bajnok (Kyle Shewfelt) edzőjének, a Cirque du Soleil artistájának, Hajdu Zoltán Miklósnak az életén keresztül.
Magyar Narancs: Kék foltok, vér, vasfegyelem, a testi fenyítéstől sem visszariadó edzők - nem biztos, hogy a filmje kedvet csinál a szertornához.
Hajdu Szabolcs: Ha valaki nem volt soha aktív részese ennek a világnak, valószínű, hogy kicsit hátrahőköl, aki viszont közelebbről ismeri, annak mindez természetes. Az edzőket szeretik a gyerekek, felnőve hálásak nekik azért, hogy kitaposták belőlük a maximumot. Színészként én is hálás voltam annak a rendezőnek, aki meggyötört, szétszedett, de kihozta belőlem, ami bennem volt. Az idő megszépíti a dolgokat - vannak olyan alkatú emberek, akik fel sem veszik, ha rájuk húznak egy karddal, fáj ugyan nekik, sikítanak is, de aztán elfelejtik, mennek focizni a haverokkal. A közösen megélt dolgok - a párkapcsolatokhoz hasonlóan - még akkor is, ha fájdalmasak, összekovácsolják az embereket. Akadnak olyan sportolók, akiknek szükségük van erőskezű edzőkre, és vannak olyanok is, akik megsínylik a keményebb edzéseket, szenvednek tőlük lelkileg. Ez a film nem foglal állást a nevelési módszerek mellett vagy ellen, egyszerűen csak megmutatja őket. El lehet gondolkodni azon, hogy helyesek-e vagy helytelenek, eredményesnek mindenesetre eredményesek. Úgy érzem, ha van egyáltalán valamiféle recept, az az, hogy minden emberhez más a kulcs, ha motiválni kell.
MN: A film az öccse életútján keresztül párhuzamba állítja a nyolcvanas évek Magyarországát és az ezredforduló Kanadáját. A nyugati és keleti edzésmódok között nagy a különbség?
HSZ: Amikor a rendszerváltás után a kelet-európai edzők kimentek Kanadába dolgozni - mint tette ezt az öcsém is -, sorra küldték vissza őket az első hét után, rosszabb esetben bíróság elé kerültek. A Fehér tenyérre készülve sok interjút csináltam kint - az egyik első kérdésem az volt a szülőkhöz, a klubvezetőkhöz, hogy mi történik abban az esetben, ha egy edző megpofoz egy gyereket. Döbbenten néztek: ezt elképzelhetetlennek találták egy olyan országban, ahol a gyerekek is feljelenthetik a szüleiket, ha rosszul bánnak velük. Egyébként nem vagyok biztos abban, hogy a nyugati módszer jobb, mint a keleti - valamiféle szigor kell a tornánál, hiszen itt minden a precizitásról szól. Ha a tornász kilép a talajszőnyegről, sok pontot veszíthet. Ha viszont gyerekkorában ilyenkor mindig rásuhintanak, olyan szinten rögzül benne, hogy ezt nem teheti, hogy élete végéig nem felejti el. A gyerekeket nehéz rávenni arra, hogy megszokják a monotóniát, hogy koncentráljanak, hiszen játszani akarnak, a tornában viszont nincsen semmi játékosság.
MN: Gyerekként ön is tornázott. Hogy viselte a kelet-európai szigort?
HSZ: Én voltam az, akire rossz hatással volt, nem véletlenül nem mentem végül tornásznak. De az én fegyelmezetlenségem nem csupán a tornához kapcsolódik, az iskolában is ugyanilyen fegyelmezetlen voltam, nem bírtam elviselni, ha hatalmaskodtak felettem. A gimnáziumban hasonló volt a helyzet, az egyetemet is ezért kellett otthagynom - mostanra vált világossá számomra, hogy nem vagyok képes elviselni a merev struktúrákat. Nem bírom - és lehet, hogy ebből a szempontból mégiscsak van egyfajta ítélet, vélemény a filmben -, ha valaki a hatalmi pozíciójával visszaél, ha öncélúan gyakorolja, ha zsarolással, testi fenyítéssel, lelki, pszichikai terrorral próbál eredményeket elérni, mert nem elég tehetséges nevelő ahhoz, hogy más eszközt találjon. Ezt gyerekkoromban nagyon igazságtalannak éreztem, amikor pedig felnőtté váltam, pitiánernek.
MN: Jól látom, hogy a Fehér tenyér, bár sportfilm, mégis közelebb áll az olyan, a hatalom és a gyerekek viszonyát vizsgáló művekhez, mint az Iskola a határon vagy a Törless iskolaévei?
HSZ: Ez a film szólhatna akár egy zongoristáról vagy egy színészről is, csak akkor máshol volnának a hangsúlyai - nem a testi fenyítéseken, hanem a lelki terroron. A sport jó terep volt arra, hogy bemutassuk ezeket a problémákat. A Fehér tenyér bizonyos szempontból generációs film is, legjobban a mostani harmincasokat érinti, akik még az előző rendszerben szocializálódtak, és a legerősebb képeiket, érzeteiket ekkor szerezték. Mi vagyunk az első generáció, akiknek felnőttként már egy kapitalista rendszerben kellett megtalálnunk a helyünket. Miután mind a két rendszert ismerjük, van összehasonlítási alapunk. A filmben látható egyfajta tükröztetés - a főszereplő kisgyerekként a szocializmusban tapasztalja meg, hogy milyen kiszolgáltatottnak lenni, felnőttként, edzőként pedig a kapitalizmusban.
MN: Az öccse fényes karriert futott be, a Fehér tenyér végkicsengése mégsem egyértelműen pozitív.
HSZ: Mert nem egy sikersztori. Az öcsém egy időben az egyik honlapon a foglalkozásához azt írta: "rabszolga". Négyéves korában belépett egy tornaterembe, és élsportolóként húsz éven keresztül erről szólt az élete - az volt számára a változatosság, ha egyik tornateremből átment egy másikba. Amikor a versenytornát abbahagyta, a másik oldalon, edzőként folytatta. A Cirque du Soleil felkérése hatalmas kihívás volt az életében, de még annál is durvább, mint amit eddig csinált: napi két előadás, délelőtt próbák, hetente egy nap szünet, ugyanúgy ketrecben él. Annak is igaza van, aki a Fehér tenyérben elsősorban a magányt, a szabadság keresését veszi észre.
MN: Ön szerint boldog a testvére?
HSZ: Bizonyos szempontból igen - boldog, hogy a film elkészült, hogy a tanítványa olimpiai bajnok lett, hogy nagy hollywoodi sztárok gratulálnak neki, hogy Las Vegasban artistaként komoly presztízse van. De biztos, hogy van benne egyfajta elégedetlenség is, amiről viszont azt gondolom, hogy emberi alaptulajdonság. Az ember azért boldogtalan, mert vágyakozik. ' is magasabbra akar törni, a személyes szabadságát akarja megalapozni, és erre van is lehetősége Amerikában.
MN: És mihez kezd a szabadságával?
HSZ: Hát ez az. Dosztojevszkijnek van egy találó gondolata erre: az embernek, amikor megszabadul minden kötöttségtől, az az első dolga, hogy keres valakit, aki előtt meghajolhat. Ha valaki, aki úgy nőtt fel, mint ő, hirtelen szabaddá válik, nagy kérdés, hogy tud-e élni vele. Bármikor megszabadulhatunk a kötöttségeinktől, ha van bennünk hozzá elég erő, bátorság, a totális szabadságtól azonban félünk, hiszen hihetetlen bizonytalansággal jár, ha nekünk kell kitalálni reggelente, hogy mit csináljunk.
MN: Teljes egészében igaz történetet láthatunk a vásznon?
HSZ: A film kilencven százalékban megtörtént eseményeken alapul, de vannak benne fikciós elemek is - az öcsém például nem pofozott meg gyerekeket, voltak viszont problémái a tanítványával, Kyle-lal, és versenyeztek is egymás ellen, igaz, az észak-amerikai bajnokságon. A debreceni világbajnokságon együtt indultak, a filmmel ellentétben azonban a testvérem lesérült, tartalék volt, csak a gálaműsoron lépett fel. Figyeltünk arra, hogy a filmben ne teregessük ki a családi szennyest, csak annyira vannak benne magánügyek, amennyire ezek általános érvényűek, mindenki számára érthetőek.
MN: A moziban az amatőr szereplők - így Hajdu Zoltán Miklós vagy Kyle Shewfelt - és a profi színészek együtt szerepelnek. Okozott ez valamiféle gondot a színészvezetésben?
HSZ: Az öcsémnek nem adtam oda a forgatókönyvet, mert úgy éreztem, hogy ha kicsit többet tud a filmről, elrémisztheti a feladat, elkezd "játszani", amitől didaktikussá válhat. Ezért más utat választottam: nagyjából elmondtam neki a helyzetet, és arra kértem, hogy improvizáljon. Ha elkezdek dialógusokat adni az amatőr szereplők szájába, nem tudják megcsinálni a jeleneteket. A profikkal és a gyerekekkel más volt a helyzet - velük a klasszikus módszert alkalmaztam, megkapták a szerepüket a felvételek előtt.
MN: A Fehér tenyér az előző filmjeihez képest sokkal közérthetőbb. Miért a váltás?
HSZ: Az előző filmjeim - talán a túlzott stilizáltságuk miatt - kevesebbek érdeklődését keltették fel. A Fehér tenyérben elsősorban a témára, az atmoszférára koncentráltunk, nincsenek benne formanyelvi kísérletezések. Amikor filmet csinálok, mindig négy szempontot veszek figyelembe - az intellektuális, az esztétikai, az érzelmi szempontokat, valamint a szándékot. Felületi megközelítésben nagynak tűnhet a váltás az előző alkotásaimhoz képest, de a szándékom mindig ugyanaz marad: szép, átélhető filmeket szeretnék készíteni, olyanokat, amelyek különleges élményt nyújtanak a nézőknek.
