Kaliforniában sem mindenhol fenékig sour cream az élet, ezt látszik megerősíteni Joan Didion mondása is: „Aki a kaliforniai hedonizmusról beszél, még sosem töltötte a karácsonyt Sacramentóban.” A lesajnált sacramentói karácsonyokat rehabilitálja a kaliforniai város másik híres szülötte, a színész, forgatókönyvíró és múzsaként (lásd Noah Baumbach munkássága) sem utolsó Greta Gerwig, aki ezúttal rendezőként is bizonyítja sokoldalúságát. A Lady Bird egyszerre város-, kamasz-, felnövés-, anya- és egy kicsit apafilm is, amivel csak annyit szeretnénk mondani, hogy Gerwig derekas munkát végzett. Nem elégedett meg azzal, hogy Saoirse Ronan a tőle elvárható nagy átéléssel megformálja a Sacramentóból elvágyódó tinédzser, Lady Bird alakját, de az aprómunkát sem spórolta meg, és forgatókönyvíróként egyetlen mellékalakot sem hagy a kaliforniai út porában. Laurie Metcalf szűkös családi költségvetésből gazdálkodó, fáradt anyatigrisére is rámosolygott – egy Oscar-jelölés formájában – a szerencse, az anyák és lányok mellett azonban az atyai front is erős, de az már összezavarta volna az Akadémiát, ha az apaszerepben brillírozó drámaírót, Tracy Lettset is elismerik. Gerwig a korfestő apróságokra is figyelt, egy Reagan-plakát nála nem olcsó vicc, hanem csupán egy múltban ragadt nagymama természetes tartozéka, míg a jelenről egy kósza híradórészletből kapunk eligazítást. A nagypolitika (elkezdődött az iraki háború) nem érhet fel a szüzesség elvesztésének fontosságához, és ebben Lady Bird a Moszkva tér „Ki a csöcs az a Nagy Imre” fiataljainak rokona.
Forgalmazza az UIP–Duna Film
