Film

Lady Bird

  • - kg -
  • 2018. április 1.

Film

Kaliforniában sem mindenhol fenékig sour cream az élet, ezt látszik megerősíteni Joan Didion mondása is: „Aki a kaliforniai hedonizmusról beszél, még sosem töltötte a karácsonyt Sacramentóban.” A lesajnált sacramentói karácsonyokat rehabilitálja a kaliforniai város másik híres szülötte, a színész, forgatókönyvíró és múzsaként (lásd Noah Baumbach munkássága) sem utolsó Greta Gerwig, aki ezúttal rendezőként is bizonyítja sokoldalúságát. A Lady Bird egyszerre város-, kamasz-, felnövés-, anya- és egy kicsit apafilm is, amivel csak annyit szeretnénk mondani, hogy Gerwig derekas munkát végzett. Nem elégedett meg azzal, hogy Saoirse Ronan a tőle elvárható nagy átéléssel megformálja a Sacramentóból elvágyódó tinédzser, Lady Bird alakját, de az aprómunkát sem spórolta meg, és forgatókönyvíróként egyetlen mellékalakot sem hagy a kaliforniai út porában. Laurie Metcalf szűkös családi költségvetésből gazdálkodó, fáradt anyatigrisére is rámosolygott – egy Oscar-jelölés formájában – a szerencse, az anyák és lányok mellett azonban az atyai front is erős, de az már összezavarta volna az Akadémiát, ha az apaszerepben brillírozó drámaírót, Tracy Lettset is elismerik. Gerwig a korfestő apróságokra is figyelt, egy Reagan-plakát nála nem olcsó vicc, hanem csupán egy múltban ragadt nagymama természetes tartozéka, míg a jelenről egy kósza híradórészletből kapunk eligazítást. A nagypolitika (elkezdődött az iraki háború) nem érhet fel a szüzesség elvesztésének fontosságához, és ebben Lady Bird a Moszkva tér „Ki a csöcs az a Nagy Imre” fiataljainak rokona.

Forgalmazza az UIP–Duna Film

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.