Film

Lady Bird

  • - kg -
  • 2018. április 1.

Film

Kaliforniában sem mindenhol fenékig sour cream az élet, ezt látszik megerősíteni Joan Didion mondása is: „Aki a kaliforniai hedonizmusról beszél, még sosem töltötte a karácsonyt Sacramentóban.” A lesajnált sacramentói karácsonyokat rehabilitálja a kaliforniai város másik híres szülötte, a színész, forgatókönyvíró és múzsaként (lásd Noah Baumbach munkássága) sem utolsó Greta Gerwig, aki ezúttal rendezőként is bizonyítja sokoldalúságát. A Lady Bird egyszerre város-, kamasz-, felnövés-, anya- és egy kicsit apafilm is, amivel csak annyit szeretnénk mondani, hogy Gerwig derekas munkát végzett. Nem elégedett meg azzal, hogy Saoirse Ronan a tőle elvárható nagy átéléssel megformálja a Sacramentóból elvágyódó tinédzser, Lady Bird alakját, de az aprómunkát sem spórolta meg, és forgatókönyvíróként egyetlen mellékalakot sem hagy a kaliforniai út porában. Laurie Metcalf szűkös családi költségvetésből gazdálkodó, fáradt anyatigrisére is rámosolygott – egy Oscar-jelölés formájában – a szerencse, az anyák és lányok mellett azonban az atyai front is erős, de az már összezavarta volna az Akadémiát, ha az apaszerepben brillírozó drámaírót, Tracy Lettset is elismerik. Gerwig a korfestő apróságokra is figyelt, egy Reagan-plakát nála nem olcsó vicc, hanem csupán egy múltban ragadt nagymama természetes tartozéka, míg a jelenről egy kósza híradórészletből kapunk eligazítást. A nagypolitika (elkezdődött az iraki háború) nem érhet fel a szüzesség elvesztésének fontosságához, és ebben Lady Bird a Moszkva tér „Ki a csöcs az a Nagy Imre” fiataljainak rokona.

Forgalmazza az UIP–Duna Film

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.