Film

The Workshop

  • 2018. április 1.

Film

E francia film ellene megy a trendnek. Nem elhivatott művész érkezik, hogy a hegedülés, a tánc vagy a sakk segítségével közösséget teremtsen a társadalom peremén tengődő fiatalok között, majd felfedezzen s az elkallódástól megmentsen egy halmozottan hátrányos helyzetű ifjú zsenit, a filmvégi megnyugtató katarzis előidézése céljából. Itt a leépült iparvidék nem olyan nagyon szegény, viszont nagyon munka nélküli, magukat fölöslegesnek joggal érző fiataljai egy állami finanszírozású projektben írnak közösen krimit – ami már első ránézésre is erősen pótcselekvés jellegű, ám a tévéhíradóban jól kommunikálható tevékenység. Főleg, hogy van hozzá egy jó nevű írónő, aki el is hiszi azt a sok altruista lilaságot, amit a személyiségfejlesztő ún. műhelymunkáról a kamera előtt összehord.
A csoport mint olyan, ugyanis nem működik, nem működhet. És nem a voltaképpeni főszereplő, a világban helyét nem találó, szélsőséges nézetek felé is tájékozódó fiú miatt, aki nyers erőszakról ír, mindenkit provokál és mindent megkérdőjelez, hanem azért, mert a vele felszínre kerülő konfliktusok nélküle is ott munkálnak a mélyben, s ellehetetlenítik az együttműködésen alapuló életet. Vannak műalkotások, amelyekben mindenkinek megvan a maga igazsága, s az ellentétek feloldhatatlansága maga a dráma. Itt mindenkinek a maga léthazugsága van meg, a saját, jól körülhatárolt téveszméi, szubkulturális beidegződései, reflexei – a segítőkész értelmiségi pozíciójából indító, de tanítványát végül a maga regényéhez kihasználó írónőt beleértve, aki maga is ítélkezik megértés helyett.

Forgalmazza a Cinenuovo

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.