Film

The Workshop

  • 2018. április 1.

Film

E francia film ellene megy a trendnek. Nem elhivatott művész érkezik, hogy a hegedülés, a tánc vagy a sakk segítségével közösséget teremtsen a társadalom peremén tengődő fiatalok között, majd felfedezzen s az elkallódástól megmentsen egy halmozottan hátrányos helyzetű ifjú zsenit, a filmvégi megnyugtató katarzis előidézése céljából. Itt a leépült iparvidék nem olyan nagyon szegény, viszont nagyon munka nélküli, magukat fölöslegesnek joggal érző fiataljai egy állami finanszírozású projektben írnak közösen krimit – ami már első ránézésre is erősen pótcselekvés jellegű, ám a tévéhíradóban jól kommunikálható tevékenység. Főleg, hogy van hozzá egy jó nevű írónő, aki el is hiszi azt a sok altruista lilaságot, amit a személyiségfejlesztő ún. műhelymunkáról a kamera előtt összehord.
A csoport mint olyan, ugyanis nem működik, nem működhet. És nem a voltaképpeni főszereplő, a világban helyét nem találó, szélsőséges nézetek felé is tájékozódó fiú miatt, aki nyers erőszakról ír, mindenkit provokál és mindent megkérdőjelez, hanem azért, mert a vele felszínre kerülő konfliktusok nélküle is ott munkálnak a mélyben, s ellehetetlenítik az együttműködésen alapuló életet. Vannak műalkotások, amelyekben mindenkinek megvan a maga igazsága, s az ellentétek feloldhatatlansága maga a dráma. Itt mindenkinek a maga léthazugsága van meg, a saját, jól körülhatárolt téveszméi, szubkulturális beidegződései, reflexei – a segítőkész értelmiségi pozíciójából indító, de tanítványát végül a maga regényéhez kihasználó írónőt beleértve, aki maga is ítélkezik megértés helyett.

Forgalmazza a Cinenuovo

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.