E francia film ellene megy a trendnek. Nem elhivatott művész érkezik, hogy a hegedülés, a tánc vagy a sakk segítségével közösséget teremtsen a társadalom peremén tengődő fiatalok között, majd felfedezzen s az elkallódástól megmentsen egy halmozottan hátrányos helyzetű ifjú zsenit, a filmvégi megnyugtató katarzis előidézése céljából. Itt a leépült iparvidék nem olyan nagyon szegény, viszont nagyon munka nélküli, magukat fölöslegesnek joggal érző fiataljai egy állami finanszírozású projektben írnak közösen krimit – ami már első ránézésre is erősen pótcselekvés jellegű, ám a tévéhíradóban jól kommunikálható tevékenység. Főleg, hogy van hozzá egy jó nevű írónő, aki el is hiszi azt a sok altruista lilaságot, amit a személyiségfejlesztő ún. műhelymunkáról a kamera előtt összehord.
A csoport mint olyan, ugyanis nem működik, nem működhet. És nem a voltaképpeni főszereplő, a világban helyét nem találó, szélsőséges nézetek felé is tájékozódó fiú miatt, aki nyers erőszakról ír, mindenkit provokál és mindent megkérdőjelez, hanem azért, mert a vele felszínre kerülő konfliktusok nélküle is ott munkálnak a mélyben, s ellehetetlenítik az együttműködésen alapuló életet. Vannak műalkotások, amelyekben mindenkinek megvan a maga igazsága, s az ellentétek feloldhatatlansága maga a dráma. Itt mindenkinek a maga léthazugsága van meg, a saját, jól körülhatárolt téveszméi, szubkulturális beidegződései, reflexei – a segítőkész értelmiségi pozíciójából indító, de tanítványát végül a maga regényéhez kihasználó írónőt beleértve, aki maga is ítélkezik megértés helyett.
Forgalmazza a Cinenuovo
