Magyar Narancs: Egy nyilatkozata szerint ez a film nem annyira a színésznõ-létrõl, mint inkább arról szól, hogy milyen problémákkal kell szembenéznie egy, az idõsebb generációhoz tartozó filmrendezõnek.
Szabó István: A Csodálatos Júlia két, számomra nagyon fontos témát érint. Olyan társadalmakban, világban élünk, amelyik állandóan vár tõlünk valamit, a kihívásoknak pedig meg akarunk felelni. Ez a megfelelés-kényszer szerepekbe kényszerít bennünket, maszkokat hordunk, hogy eleget tegyünk a társadalomnak, a munkatársainknak, a családunknak. A szerepeket játszva azonban gyakran úgy érezzük, hogy elvesztünk. Ez egy olyan ember története, akinek a szerepjátszás a foglalkozása, de belefárad ebbe, és egyszer csak úgy érzi: szeretne saját maga lenni. A történet másik oldala az öregedés elleni harc, ami szintén mindenkit érintõ probléma - az ember úgy véli, kezd kicsúszni a lába alól a talaj, így elkezd harcolni azért, hogy elfogadják, szeressék, hogy õ kapja az új fõszerepet, hogy újra megválasszák igazgató fõorvosnak, hogy ne rúgják ki az újságtól, ha leépítés van. Olyan pozíciót akar teremteni magának, ami megtartja abban a helyzetben, amit nagy nehezen, a munkájával és a tehetségével egyszer már elért. Én például azt szeretném, hogy a következõ filmemre is megkapjam a pénzt, hiszen, ha magam mögé nézek, egy egész sor fiatal filmrendezõt látok, akik nagyon tehetségesek, és megérdemlik, hogy szintén támogatást kapjanak, de persze csak úgy, ha közben én is kapok.
MN: Tart az újabb filmesgenerációtól?
SZI: Organikusan hozzátartozik a létünkhöz, hogy a fiatalok jelen vannak a világban, és ezt tudomásul kell venni. Az ember azonban harcol, mert úgy érzi, hogy van benne még erõ, energia. És ha nincs, vagy úgy érzi, hogy kevés, akkor megpróbálja ezt az energiát valahonnan elõteremteni - ebben a történetben a mi színésznõnk egy fiatal rajongóban, egy lelkes hívében találja meg az erõt; azt hiszi, az ifjúság elixírjét kapja meg tõle. Aztán persze rájön, hogy úgy szép, ahogy van, annyi idõsen, ahány. Én egyébként kicsit másképp látom a generációs kérdést - számomra nem generációk mentén válnak el egymástól a filmrendezõk, hanem azon az alapon, hogy ki az, aki akar közölni valamit, és ki az, aki nem. Ma már mindenki tud filmet készíteni, a mozgókép az ifjabb nemzedékek anyanyelve, a gyerekek a tévén nõnek fel, elõbb tudják, milyen egy reklám, mint hogy megtanuljanak beszélni. A gyorsan vágott, röviden elmondott történet jó zenével a világ legtermészetesebb dolga, de nem árt mondani is valamit. Úgy gondolom, aki a tartalmas filmrõl beszél, annak mindent boldogan odaadok. Kétféle rendezõ van - az egyik, aki azért mesél el egy történetet, mert mindenáron filmet akar csinálni, a másik pedig azért csinál filmet, mert mindenáron el akar mesélni egy történetet. Hozzám ez a második csoport áll közel, az elsõtõl pedig azt kérdezem: miért hívsz a moziba, miért költsek rád ezer forintot, miért adjak neked két órát az életembõl?
MN: Egy interjúban azt mondta, a Csodálatos Júlia bizonyos értelemben egy elsõfilmes rendezõ filmje.
SZI: Ez az elsõ olyan forgatókönyv az életemben, amibe alig nyúltam bele, vagyis úgy viselkedhettem, mint egy felkérésre dolgozó filmrendezõ. Ez azonban nem azt jelenti, hogy nem találtam meg a történetben azt, amit elmesélhetek. A Júlia 1938-ban, vagyis ugyanabban az évben játszódik, mint a Mephisto, ráadásul a történet háttere is ugyanaz, a színház világa, és a fõszereplõje is egy színész, ugyanaz a lelki indítéka: meg akarja hódítani a közönséget. Ez a színésznõ azonban nem Németországban vagy Oroszországban született, hiszen ha ott látja meg a napvilágot, valamilyen kapcsolatba került volna Adolf Hitlerrel vagy Sztálinnal. Júlia ugyanakkor, ugyanazzal a tehetséggel, ugyanabban a foglalkozásban a korszakból, amit egy német vagy egy orosz színész végigszenvedett, annyit érzékelt csupán, hogy Chamberlaine miniszterelnök leszállt a repülõrõl egy fehér papírt lobogtatva, hogy itt a kezemben Adolf Hitler aláírása, örök békét kötöttünk. A színész mindig olyanná válik, mint ahogyan az adott ország társadalma a színházat mint a társadalom részét elfogadja. Angliában ötszáz éve van színház, a színész ötszáz éve a társadalom megbecsült tagja - egy angol színész, ha fontossá válik a nézõk számára, lord lesz, felsõházi tag, beleszólhat az ország irányításába. A film arról is szól, hogy ki hová születik - ezt mi, magyarok érzékeljük csak igazán. Ez a kérdés is segített abban, hogy elfogadjam a filmet.
MN: Mephisto, Találkozás Vénusszal, Szembesítés, Csodálatos Júlia - a mûvész, a színész karaktere gyakorta visszatér a filmjeiben. Mit képviselnek õk, miért olyan fontosak?
SZI: A mûvész számomra prototípusa a tehetséges embernek. Legyen szó színészrõl, orvosról vagy pékrõl, a tehetségeknek érték van a kezükben, amivel gazdálkodniuk kell, esetleg konfrontálódniuk miatta a világgal, a politikával. A kérdés számomra az, hogyan lehet a történelem, a politika, az ideológiák legszörnyûbb változatai között megõrizni és kibontakoztatni a tehetséget, hiszen az ember csak ilyenkor érzi, hogy létezik. A tehetséget az emberek elismerik, fontosnak, követendõnek tekintik - a tehetséges emberekre nagy felelõsség hárul, mert a viselkedésük példa. A színészben ott van az a halált megvetõ bátorság, hogy hajlandó a kedvünkért újra átélni a fájdalmait, a szenvedéseit. Színházban lehet jelzésekkel dolgozni, mert a nézõ messze van, nagyon kvalitásos emberek sem halnak meg minden este a színpadon. A filmkamera azonban közelebb kerül néha a színészhez, mint a hozzá legközelebb álló ember. Ha a maga tekintetében nem érzelem és gondolat jelenik meg ilyenkor, csak annak a jelzése, akkor a nézõ tudja ugyan, hogy mit akart mutatni, de nem lesz libabõrös, hisz nem a szerelmet látja, csak egy színészt, aki azt akarja eljátszani, hogy szerelmes. Ha azonban a közönség azt érzékeli, hogy elõtte születik meg a szerelem, akkor tudja, hogy róla van szó, és újra átéli a saját élményeit. Olyan ez, mint amikor a gyerek oltást kap, és egy legyengített baktérium felkelti a szervezetében az ellenállást. Egy jó színész játékának köszönhetõen mûködni kezd a lelkünk. Ezek a színészek azok, akik reprezentálni tudják a társadalom egy nagyobb rétegét, elmondják a nézõ helyett, amit õ esetleg nem mer. Fércmûvekbõl csinálnak csodát, és megfordítva: csodás forgatókönyveket rontanak el, ha hiteltelenek. A nézõ minden korban más arcban találja meg azt, aki kifejezi a korszellemmel kapcsolatos érzelmeit - Greta Garbo megközelíthetetlen ember volt, a legforróbb szerelmi jelenetekben is úgy tudott közel kerülni egy férfihoz, hogy érezzük a három lépés távolságot, az integritását, az önmagával való azonosságát. Egy olyan korban lett az emberek kedvence, amikor az egész világ egyenruhákba öltözött, az emberek csoportosulások mögé rejtették félelmeiket, de a lelkük mélyén arra vágytak, amit Garbo mutatott meg nekik: a tartásra, az önazonosságra.
MN: Miért nemzetközi sztárokkal dolgozik? Miért kapnak egyre kevesebb lehetõséget öntõl a magyar színészek?
SZI: "riási színészeink vannak, és több színészünknek tartozom még egy-egy fõszereppel - a probléma az, hogy azokat a filmeket, amelyeket az utóbbi években csináltam, Magyarországon nem készíthettem volna el, nem kaptam volna pénzt rájuk. Ha pedig egy angol vagy egy amerikai producer pénzel, ezt azzal a feltétellel teszi csak, ha az õ közönsége is megnézi a filmet, amihez pedig az kell, hogy az alkotásban azok a színészek szerepeljenek, akik nekik fontosak. A magyar színészek nem tudnak akcentus nélkül nyelveket - ha egy producer behozza a saját országa pénzét egy forgatásba, azt kéri, hogy az õ nyelvén csináljuk meg a filmet. A kérdés az, hogy elfogadom-e a feltételeket, elég fontos-e a számomra hogy elmondjak egy történetet. Meg kellett barátkozzam azzal, hogy a filmjeimben nem Szakácsi Sándor játssza a fõszerepeket - õ "csak" Ralph Fiennes, Klaus-Maria Brandaurer, Jeremy Irons vagy Harvey Keitel magyar hangja.
MN: A Csodálatos Júlia több észak-amerikai premierjén jelen volt. Képes volt nézõként szemlélni a filmjét, vagy végig a rendezõ szemével látta?
SZI: Legalább egy évnek el kell telnie, amíg a film egészét látom, egyelõre csak a részleteket érzékelem. A vetítéseken a közönség reakcióit figyeltem, azt, hogy hat-e rájuk, amit látnak. Az eddigi filmekben az volt a szempont, hogy a nézõ néma csendben üljön, és magában elgondolkozva hagyja el a mozit. Most, ha az elsõ tíz percben nem kezdenek el beszélgetni és röhögcsélni, tudom, hogy valami baj van. Azt gondolom, ha a Mephisto volt a fõétel a pályámon, akkor a Csodálatos Júlia a desszert, a madártej. Csak remélhetem, hogy nem szalmonellás tojásból készült, vagy hogy nem vertem túl keményre a habot.
Hungler Tímea
