Interjú

„Nincsenek démonaim”

Szász János rendező

  • Kozár Alexandra
  • 2018. február 25.

Film

Új filmje, A hentes, a kurva és a félszemű megjelenésünk napján kerül a mozikba. Ennek kapcsán beszélgettünk színészekről, producerekről és démonokról.

Magyar Narancs: Azt mondtad, neked a filmkészítés akkor érdekes, ha van benne kockázat. Itt mi volt kockázatos?

Szász János: Nem a saját kockázatomat értem ez alatt, inkább a nézőét. Ebben a filmben olyan új dolgokat próbáltam ki, annyira feszegettem a határokat, hogy kérdés, meddig bírja a néző. Erős a sztori, erősen naturalisztikusak a képek, s az, aki valamennyire kedveli az eddigi filmjeimet, lehet, hogy elcsodálkozik majd. Bár annyi szörnyűséggel élünk együtt, hogy nem ennél a filmnél kéne kiborulnia a nézőnek. A minap végignéztem egy Kékfényt véletlenül, hát ahhoz képest, hogy valaki fejszével levágja egy csecsemő fejét, majd elégeti a kályhában, még A hentes is kismiska. A valóságot, amelyben élünk, ábrázolhatjuk úgy, mint egy édes eltolás, az is egy lehetőség, az én filmem azonban nem az, inkább egyfajta lírai kegyetlenség.

MN: Mi fogott meg a legjobban a közismert történetben?

SZJ: A hármas szenvedélytörténet! Hogy valaki ennyire ostobán, ennyire elvakultan akarjon megszerezni egy nőt, ahogy ez a Kudelka. Hogy a bőrét viszi a vásárra, az életét kockáztatja, olyan elementáris benne a vágy. Érdekelt, hogy létezik-e ilyen vágy, ilyen elvakult, szenvedélyes, magát felemésztő szerelem.

MN: Egy több évtizede a pályán lévő filmrendezőnek, aki színházban is folyamatosan rendez, ismeri az összes hazai színészt, miért kell castingot tartani?

SZJ: Az, hogy én valakit láttam színházban valamikor, egyáltalán nem jelenti azt, hogy az a színész majd találkozik a szereppel, találkozik a kamerával és találkozik velem. Ez fél óra alatt eldől. Sokan hiszik azt, hogy a casting csak a színészeknek borzalmas, amiért olyan lóvásár jellege van, ott várnak szegények a folyosón órák óta, találkoznak a kollégákkal, a vetélytársakkal, de a casting nekem is borzalmas. Ilyenkor intim helyzetbe kell kerülni számodra idegen emberekkel, az egész egy mesterséges szituáció, amiből ki kéne jönnie valami nagyon természetesnek. A bizalom dönt el mindent. Nagyon közel kell lenni a színészhez egy film elkészítése során, a lelkét kell érinteni és a szabadságát. A színésztől van a film. Egy idő után, mondjuk, két hét után a színész már sokkal többet tud az általa játszott szerepről, a figuráról, mint én, hiszen ő azonosul vele, ő gyúrja ki magából. Ilyenkor már csak azt kell mondani neki, hogy balra vagy jobbra menjen, több vagy kevesebb legyen.

MN: Mennyire hagysz szabad kezet a színésznek?

SZJ: A bizonytalanság alapvetően fontos tényező, ilyenkor a színész keres, kutat, több lehetőséget kínál fel, és lehet, hogy így talál rá az igazi megoldásra. Ez egy teammunka, a színésznek is gondolkodnia kell, meg kell keresnie egy jelenetben a csomópontokat. Nem elég jelen lenni, itt meló van. A bizalom azért kell, hogy a színész merjen rossz is lenni, merjen olyan lehetőséget kipróbálni, ami aztán nem jó, amit aztán elvetünk, mert ez az út vezet a legjobb megoldáshoz. Életem első filmjében, a Szédülésben egyszer nagyon mellélőttem. Castingoltam egy lengyel lányt, akiről azt hittem, a világ legjobb színésznője. Aztán ahogy elkezdődött a forgatás, már az első beállításnál láttam, hogy nem fog működni a dolog. Semmiben nem volt jó. Nagyon nehéz és faramuci helyzet volt. Arról dönteni, hogy most hurcoljam végig szegényt a forgatáson és az egész stábon, és szülessen egy rossz, nyögvenyelős film, vagy lássam be és fogadjam el, hogy a rendező is tévedhet, és adjak egy esélyt annak, hogy a film jó legyen. A forgatás második napján megmondtam neki, hogy el kell válnunk, ez persze nem az ő hibája volt, én néztem el.

MN: Hogyan lehet egy ilyet mellénézni?

SZJ: Valójában azóta sem tudom. Aznap jó kedvem volt, örültem, hogy nem vagyok Pesten, ez volt az első filmem, és ott volt az a mámor, hogy én most filmrendező vagyok, és hat darab rózsaszín szemüvegen keresztül láttam a világot. Nem azt láttam, ami van. Talán így.

MN: Hogyan instruálsz? Azt hallottam, hogy előfordul, hogy az utolsó pillanatban meggondolod magad, és borul minden.

SZJ: Így van. Nagyon improvizatív alkat vagyok, A nagy füzetnél volt olyan, hogy már ment a kamera, és akkor jutott eszembe, mi lenne a megoldás.

MN: Melyik filmedet tartod jobbnak, A hentest vagy A nagy füzetet?

SZJ: Egyértelműen ezt. Ez a film egységesebb és nagyon közel áll hozzám. A nagy füzet szerteágazóbb, maga volt a pokol forgatni; nem a színészek, hanem a teremtett környezet miatt, az borzasztóan nyomasztó volt. A forgatás alatt nagyon magányosnak éreztem magam. Én lepődtem meg a legjobban, hogy ekkorát futott a film.

MN: De hát a környezetet ti teremtettétek.

SZJ: Kérdezd a producereket.

MN: Sok kulturális utalás van a filmben. Szándékosak? Egy Csodálatos mandarin-történet van benne és az aranytömb előkerülésekor az ember nem tud nem az Eldorádóra gondolni.

SZJ: A Mandarin mindenképp, de az nem célom, hogy effektív idézeteket tegyek bele. Ezek a klasszikusok csak erősítenek egy filmet, de nem gondolok külön rájuk, jönnek maguktól.

MN: A mai korról mikor csinálsz filmet?

SZJ: Ez a film is a mai korról szól! Ez nem kérdés. Tény. De persze, majd ha hoz valaki egy forgatókönyvet, ami inspirál, nagyon szívesen. Amúgy szívesen utazom vissza vagy nosztalgiázom. De hiszek abban is, hogy a rendező nemcsak attól rendező, hogy a saját ötleteit, a saját forgatókönyveit csinálja meg, hanem ha valami megtetszik neki, akkor azt is. Amerikában volt olyan színházi ajánlatom, ami nem volt ugyan a szívem csücske, de elvállaltam örömmel, mert ha nem vállalom el, elvállalja más. Amíg pedig a nézeteimet szabadon vallom, nincs bennem félelem. De egy politikai film nem érdekelne. A borzasztó, könyvek nélküli korszellemről meg nem akarok filmet csinálni. Inkább csinálok a könyvekből.

MN: Ezek a sötét, feszültséggel, lelki-fizikai erőszakkal teli filmek egyfajta terápiát is jelentenek a számodra?

SZJ: Nyugi, nem vagyok elmebeteg, nincs szükségem terápiára, nincsenek démonaim, vagy inkább nem több, mint másnak, engem egyszerűen a sötét oldal érdekel. Ahogy A Mester és Margaritában Lévi Máté mondja Wolandnak, a fekete mágia professzorának, az Ördögnek: „Mit érne az általad képviselt gonosz, ha nem lenne jó?” Én magam nem csak a gonoszról csinálok mozit, vagy annak létező tükörképéről, a jóról és a jóságról. Az persze izgat, hogy meddig tud elmenni ez a Léderer, aki oly brutálisan pusztítja el a másikat. Foglalkoztat, hogy milyen vékony vonal választja el a kegyetlen embert egy ragadozótól. Vagy mennyire felettünk áll sokszor egy ragadozó állat.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.