Interjú

„Nincsenek démonaim”

Szász János rendező

  • Kozár Alexandra
  • 2018. február 25.

Film

Új filmje, A hentes, a kurva és a félszemű megjelenésünk napján kerül a mozikba. Ennek kapcsán beszélgettünk színészekről, producerekről és démonokról.

Magyar Narancs: Azt mondtad, neked a filmkészítés akkor érdekes, ha van benne kockázat. Itt mi volt kockázatos?

Szász János: Nem a saját kockázatomat értem ez alatt, inkább a nézőét. Ebben a filmben olyan új dolgokat próbáltam ki, annyira feszegettem a határokat, hogy kérdés, meddig bírja a néző. Erős a sztori, erősen naturalisztikusak a képek, s az, aki valamennyire kedveli az eddigi filmjeimet, lehet, hogy elcsodálkozik majd. Bár annyi szörnyűséggel élünk együtt, hogy nem ennél a filmnél kéne kiborulnia a nézőnek. A minap végignéztem egy Kékfényt véletlenül, hát ahhoz képest, hogy valaki fejszével levágja egy csecsemő fejét, majd elégeti a kályhában, még A hentes is kismiska. A valóságot, amelyben élünk, ábrázolhatjuk úgy, mint egy édes eltolás, az is egy lehetőség, az én filmem azonban nem az, inkább egyfajta lírai kegyetlenség.

MN: Mi fogott meg a legjobban a közismert történetben?

SZJ: A hármas szenvedélytörténet! Hogy valaki ennyire ostobán, ennyire elvakultan akarjon megszerezni egy nőt, ahogy ez a Kudelka. Hogy a bőrét viszi a vásárra, az életét kockáztatja, olyan elementáris benne a vágy. Érdekelt, hogy létezik-e ilyen vágy, ilyen elvakult, szenvedélyes, magát felemésztő szerelem.

MN: Egy több évtizede a pályán lévő filmrendezőnek, aki színházban is folyamatosan rendez, ismeri az összes hazai színészt, miért kell castingot tartani?

SZJ: Az, hogy én valakit láttam színházban valamikor, egyáltalán nem jelenti azt, hogy az a színész majd találkozik a szereppel, találkozik a kamerával és találkozik velem. Ez fél óra alatt eldől. Sokan hiszik azt, hogy a casting csak a színészeknek borzalmas, amiért olyan lóvásár jellege van, ott várnak szegények a folyosón órák óta, találkoznak a kollégákkal, a vetélytársakkal, de a casting nekem is borzalmas. Ilyenkor intim helyzetbe kell kerülni számodra idegen emberekkel, az egész egy mesterséges szituáció, amiből ki kéne jönnie valami nagyon természetesnek. A bizalom dönt el mindent. Nagyon közel kell lenni a színészhez egy film elkészítése során, a lelkét kell érinteni és a szabadságát. A színésztől van a film. Egy idő után, mondjuk, két hét után a színész már sokkal többet tud az általa játszott szerepről, a figuráról, mint én, hiszen ő azonosul vele, ő gyúrja ki magából. Ilyenkor már csak azt kell mondani neki, hogy balra vagy jobbra menjen, több vagy kevesebb legyen.

MN: Mennyire hagysz szabad kezet a színésznek?

SZJ: A bizonytalanság alapvetően fontos tényező, ilyenkor a színész keres, kutat, több lehetőséget kínál fel, és lehet, hogy így talál rá az igazi megoldásra. Ez egy teammunka, a színésznek is gondolkodnia kell, meg kell keresnie egy jelenetben a csomópontokat. Nem elég jelen lenni, itt meló van. A bizalom azért kell, hogy a színész merjen rossz is lenni, merjen olyan lehetőséget kipróbálni, ami aztán nem jó, amit aztán elvetünk, mert ez az út vezet a legjobb megoldáshoz. Életem első filmjében, a Szédülésben egyszer nagyon mellélőttem. Castingoltam egy lengyel lányt, akiről azt hittem, a világ legjobb színésznője. Aztán ahogy elkezdődött a forgatás, már az első beállításnál láttam, hogy nem fog működni a dolog. Semmiben nem volt jó. Nagyon nehéz és faramuci helyzet volt. Arról dönteni, hogy most hurcoljam végig szegényt a forgatáson és az egész stábon, és szülessen egy rossz, nyögvenyelős film, vagy lássam be és fogadjam el, hogy a rendező is tévedhet, és adjak egy esélyt annak, hogy a film jó legyen. A forgatás második napján megmondtam neki, hogy el kell válnunk, ez persze nem az ő hibája volt, én néztem el.

MN: Hogyan lehet egy ilyet mellénézni?

SZJ: Valójában azóta sem tudom. Aznap jó kedvem volt, örültem, hogy nem vagyok Pesten, ez volt az első filmem, és ott volt az a mámor, hogy én most filmrendező vagyok, és hat darab rózsaszín szemüvegen keresztül láttam a világot. Nem azt láttam, ami van. Talán így.

MN: Hogyan instruálsz? Azt hallottam, hogy előfordul, hogy az utolsó pillanatban meggondolod magad, és borul minden.

SZJ: Így van. Nagyon improvizatív alkat vagyok, A nagy füzetnél volt olyan, hogy már ment a kamera, és akkor jutott eszembe, mi lenne a megoldás.

MN: Melyik filmedet tartod jobbnak, A hentest vagy A nagy füzetet?

SZJ: Egyértelműen ezt. Ez a film egységesebb és nagyon közel áll hozzám. A nagy füzet szerteágazóbb, maga volt a pokol forgatni; nem a színészek, hanem a teremtett környezet miatt, az borzasztóan nyomasztó volt. A forgatás alatt nagyon magányosnak éreztem magam. Én lepődtem meg a legjobban, hogy ekkorát futott a film.

MN: De hát a környezetet ti teremtettétek.

SZJ: Kérdezd a producereket.

MN: Sok kulturális utalás van a filmben. Szándékosak? Egy Csodálatos mandarin-történet van benne és az aranytömb előkerülésekor az ember nem tud nem az Eldorádóra gondolni.

SZJ: A Mandarin mindenképp, de az nem célom, hogy effektív idézeteket tegyek bele. Ezek a klasszikusok csak erősítenek egy filmet, de nem gondolok külön rájuk, jönnek maguktól.

MN: A mai korról mikor csinálsz filmet?

SZJ: Ez a film is a mai korról szól! Ez nem kérdés. Tény. De persze, majd ha hoz valaki egy forgatókönyvet, ami inspirál, nagyon szívesen. Amúgy szívesen utazom vissza vagy nosztalgiázom. De hiszek abban is, hogy a rendező nemcsak attól rendező, hogy a saját ötleteit, a saját forgatókönyveit csinálja meg, hanem ha valami megtetszik neki, akkor azt is. Amerikában volt olyan színházi ajánlatom, ami nem volt ugyan a szívem csücske, de elvállaltam örömmel, mert ha nem vállalom el, elvállalja más. Amíg pedig a nézeteimet szabadon vallom, nincs bennem félelem. De egy politikai film nem érdekelne. A borzasztó, könyvek nélküli korszellemről meg nem akarok filmet csinálni. Inkább csinálok a könyvekből.

MN: Ezek a sötét, feszültséggel, lelki-fizikai erőszakkal teli filmek egyfajta terápiát is jelentenek a számodra?

SZJ: Nyugi, nem vagyok elmebeteg, nincs szükségem terápiára, nincsenek démonaim, vagy inkább nem több, mint másnak, engem egyszerűen a sötét oldal érdekel. Ahogy A Mester és Margaritában Lévi Máté mondja Wolandnak, a fekete mágia professzorának, az Ördögnek: „Mit érne az általad képviselt gonosz, ha nem lenne jó?” Én magam nem csak a gonoszról csinálok mozit, vagy annak létező tükörképéről, a jóról és a jóságról. Az persze izgat, hogy meddig tud elmenni ez a Léderer, aki oly brutálisan pusztítja el a másikat. Foglalkoztat, hogy milyen vékony vonal választja el a kegyetlen embert egy ragadozótól. Vagy mennyire felettünk áll sokszor egy ragadozó állat.

Figyelmébe ajánljuk

Nagyon balos polgármestert választhat New York, ez pedig az egész Demokrata Pártot átalakíthatja

Zohran Mamdani magát demokratikus szocialistának vallva verte meg simán a demokrata pártelit által támogatott ellenfelét az előválasztáson. Bár New York egész más, mint az Egyesült Államok többi része, az identitáskeresésben lévő demokratáknak minta is lehet a 33 éves muszlim politikus, akiben Donald Trump már most megtalálta az új főellenségét.

Gombaszezon

François Ozon új filmjében Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t. Kritika.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.