Interjú

„Nincsenek démonaim”

Szász János rendező
szerző
Kozár Alexandra
publikálva
2018/4. (01. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Új filmje, A hentes, a kurva és a félszemű megjelenésünk napján kerül a mozikba. Ennek kapcsán beszélgettünk színészekről, producerekről és démonokról.

Magyar Narancs: Azt mondtad, neked a filmkészítés akkor érdekes, ha van benne kockázat. Itt mi volt kockázatos?

Szász János: Nem a saját kockázatomat értem ez alatt, inkább a nézőét. Ebben a filmben olyan új dolgokat próbáltam ki, annyira feszegettem a határokat, hogy kérdés, meddig bírja a néző. Erős a sztori, erősen naturalisztikusak a képek, s az, aki valamennyire kedveli az eddigi filmjeimet, lehet, hogy elcsodálkozik majd. Bár annyi szörnyűséggel élünk együtt, hogy nem ennél a filmnél kéne kiborulnia a nézőnek. A minap végignéztem egy Kékfényt véletlenül, hát ahhoz képest, hogy valaki fejszével levágja egy csecsemő fejét, majd elégeti a kályhában, még A hentes is kismiska. A valóságot, amelyben élünk, ábrázolhatjuk úgy, mint egy édes eltolás, az is egy lehetőség, az én filmem azonban nem az, inkább egyfajta lírai kegyetlenség.

MN: Mi fogott meg a legjobban a közismert történetben?

SZJ: A hármas szenvedélytörténet! Hogy valaki ennyire ostobán, ennyire elvakultan akarjon megszerezni egy nőt, ahogy ez a Kudelka. Hogy a bőrét viszi a vásárra, az életét kockáztatja, olyan elementáris benne a vágy. Érdekelt, hogy létezik-e ilyen vágy, ilyen elvakult, szenvedélyes, magát felemésztő szerelem.

MN: Egy több évtizede a pályán lévő filmrendezőnek, aki színházban is folyamatosan rendez, ismeri az összes hazai színészt, miért kell castingot tartani?

SZJ: Az, hogy én valakit láttam színházban valamikor, egyáltalán nem jelenti azt, hogy az a színész majd találkozik a szereppel, találkozik a kamerával és találkozik velem. Ez fél óra alatt eldől. Sokan hiszik azt, hogy a casting csak a színészeknek borzalmas, amiért olyan lóvásár jellege van, ott várnak szegények a folyosón órák óta, találkoznak a kollégákkal, a vetélytársakkal, de a casting nekem is borzalmas. Ilyenkor intim helyzetbe kell kerülni számodra idegen emberekkel, az egész egy mesterséges szituáció, amiből ki kéne jönnie valami nagyon természetesnek. A bizalom dönt el mindent. Nagyon közel kell lenni a színészhez egy film elkészítése során, a lelkét kell érinteni és a szabadságát. A színésztől van a film. Egy idő után, mondjuk, két hét után a színész már sokkal többet tud az általa játszott szerepről, a figuráról, mint én, hiszen ő azonosul vele, ő gyúrja ki magából. Ilyenkor már csak azt kell mondani neki, hogy balra vagy jobbra menjen, több vagy kevesebb legyen.

MN: Mennyire hagysz szabad kezet a színésznek?

SZJ: A bizonytalanság alapvetően fontos tényező, ilyenkor a színész keres, kutat, több lehetőséget kínál fel, és lehet, hogy így talál rá az igazi megoldásra. Ez egy teammunka, a színésznek is gondolkodnia kell, meg kell keresnie egy jelenetben a csomópontokat. Nem elég jelen lenni, itt meló van. A bizalom azért kell, hogy a színész merjen rossz is lenni, merjen olyan lehetőséget kipróbálni, ami aztán nem jó, amit aztán elvetünk, mert ez az út vezet a legjobb megoldáshoz. Életem első filmjében, a Szédülésben egyszer nagyon mellélőttem. Castingoltam egy lengyel lányt, akiről azt hittem, a világ legjobb színésznője. Aztán ahogy elkezdődött a forgatás, már az első beállításnál láttam, hogy nem fog működni a dolog. Semmiben nem volt jó. Nagyon nehéz és faramuci helyzet volt. Arról dönteni, hogy most hurcoljam végig szegényt a forgatáson és az egész stábon, és szülessen egy rossz, nyögvenyelős film, vagy lássam be és fogadjam el, hogy a rendező is tévedhet, és adjak egy esélyt annak, hogy a film jó legyen. A forgatás második napján megmondtam neki, hogy el kell válnunk, ez persze nem az ő hibája volt, én néztem el.

MN: Hogyan lehet egy ilyet mellénézni?

SZJ: Valójában azóta sem tudom. Aznap jó kedvem volt, örültem, hogy nem vagyok Pesten, ez volt az első filmem, és ott volt az a mámor, hogy én most filmrendező vagyok, és hat darab rózsaszín szemüvegen keresztül láttam a világot. Nem azt láttam, ami van. Talán így.

MN: Hogyan instruálsz? Azt hallottam, hogy előfordul, hogy az utolsó pillanatban meggondolod magad, és borul minden.

SZJ: Így van. Nagyon improvizatív alkat vagyok, A nagy füzetnél volt olyan, hogy már ment a kamera, és akkor jutott eszembe, mi lenne a megoldás.

MN: Melyik filmedet tartod jobbnak, A hentest vagy A nagy füzetet?

SZJ: Egyértelműen ezt. Ez a film egységesebb és nagyon közel áll hozzám. A nagy füzet szerteágazóbb, maga volt a pokol forgatni; nem a színészek, hanem a teremtett környezet miatt, az borzasztóan nyomasztó volt. A forgatás alatt nagyon magányosnak éreztem magam. Én lepődtem meg a legjobban, hogy ekkorát futott a film.

MN: De hát a környezetet ti teremtettétek.

SZJ: Kérdezd a producereket.

MN: Sok kulturális utalás van a filmben. Szándékosak? Egy Csodálatos mandarin-történet van benne és az aranytömb előkerülésekor az ember nem tud nem az Eldorádóra gondolni.

SZJ: A Mandarin mindenképp, de az nem célom, hogy effektív idézeteket tegyek bele. Ezek a klasszikusok csak erősítenek egy filmet, de nem gondolok külön rájuk, jönnek maguktól.

MN: A mai korról mikor csinálsz filmet?

SZJ: Ez a film is a mai korról szól! Ez nem kérdés. Tény. De persze, majd ha hoz valaki egy forgatókönyvet, ami inspirál, nagyon szívesen. Amúgy szívesen utazom vissza vagy nosztalgiázom. De hiszek abban is, hogy a rendező nemcsak attól rendező, hogy a saját ötleteit, a saját forgatókönyveit csinálja meg, hanem ha valami megtetszik neki, akkor azt is. Amerikában volt olyan színházi ajánlatom, ami nem volt ugyan a szívem csücske, de elvállaltam örömmel, mert ha nem vállalom el, elvállalja más. Amíg pedig a nézeteimet szabadon vallom, nincs bennem félelem. De egy politikai film nem érdekelne. A borzasztó, könyvek nélküli korszellemről meg nem akarok filmet csinálni. Inkább csinálok a könyvekből.

MN: Ezek a sötét, feszültséggel, lelki-fizikai erőszakkal teli filmek egyfajta terápiát is jelentenek a számodra?

SZJ: Nyugi, nem vagyok elmebeteg, nincs szükségem terápiára, nincsenek démonaim, vagy inkább nem több, mint másnak, engem egyszerűen a sötét oldal érdekel. Ahogy A Mester és Margaritában Lévi Máté mondja Wolandnak, a fekete mágia professzorának, az Ördögnek: „Mit érne az általad képviselt gonosz, ha nem lenne jó?” Én magam nem csak a gonoszról csinálok mozit, vagy annak létező tükörképéről, a jóról és a jóságról. Az persze izgat, hogy meddig tud elmenni ez a Léderer, aki oly brutálisan pusztítja el a másikat. Foglalkoztat, hogy milyen vékony vonal választja el a kegyetlen embert egy ragadozótól. Vagy mennyire felettünk áll sokszor egy ragadozó állat.

szerző
Kozár Alexandra
publikálva
2018/4. (01. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...