Úgy tűnik, e történet Szász Jánost sem hagyja nyugodni; már főiskolásként készített róla rövidfilmet (A Léderer-ügy, 1985), több mint harminc év elteltével pedig eljött, eljöhetett a „kibontakozás” ideje: A hentes, a kurva és a félszemű Kodelkát (a filmben: Kudelka), Léderernét és Léderert takarja.
Ami a korszakot illeti, nincs ebben semmi különös: Szász eddigi nagyjátékfilmjei szinte kivétel nélkül a 20. század első felében játszódtak, ez is csak abban tér el a megszokottól, hogy a forgatókönyv nem szépirodalmi mű alapján készült. Köszönő viszonyban sincs Krúdy regényvázlatnak nevezett – amúgy hiteles – tudósításával (Szép asszony férje…, 1925), már csak azért sem, mert Szásznak meg sem fordult a fejében, hogy az eredeti bűnesetet mutassa be. Az igazi Lédererné nem volt kurva, az igazi Léderer nem volt félszemű, a filmen látható történet szinte mindenben különbözik a valóságostól, ami persze egyáltalán nem lenne baj.
Tavalyelőtt még úgy tudósítottak a forgatásról, hogy a készülő film címe Sóhajok hídja lesz, ami nemcsak borzasztóan erőltetett volt (a vágóhíd fontos helyszín a filmben), de nem is annyira multiplex-kompatibilis, mint A hentes, a kurva és a félszemű. Ezzel viszont az a gond, hogy akik kizárólag a cím, illetve a brutális krimit sejtető beharangozó hatására ülnek be a moziba, mennyire érezhetik magukat megtévesztetteknek a vetítés után.
Persze megtörténhet az is, hogy a döbbenet mindent felülír, hiszen a filmben a szex és az erőszak dominál, a három főszereplőt, Gryllus Dorkát, Hegedűs D. Gézát és Nagy Zsoltot nemcsak tehetségük, de a tökéletes sminkjük és jelmezeik is nagyban segítik, hogy emlékezetes alakítást nyújtsanak. Olyanok, mintha egyenesen a Tolnai Világlapja címlapjáról léptek volna le, vagy éppen a Szondi-tesztből; a férfiak játéka nyomán olykor még az is fel-felsejlik, hogy Cesare Lombroso tanítása (a bűnözők külsejük alapján is felismerhetők) mégsem volt akkora marhaság, noha azt már 1925-ben is meghaladottnak tartották a tudósok.
Szásznak tökéletesen sikerült reprodukálnia, hogy egy olyan korszakot, amelyet elsősorban vacak minőségű nyomdai termékek, műtermi fotográfiák és némafilmek révén ismerhetünk, milyennek lenne érdemes elképzelni, de az nem egészen világos, hogy mire megyünk ezzel 2018-ban. Kétségkívül csodálatos fekete-fehér képeket láthatunk, Máthé Tibor operatőri munkája maga a varázslat, de ez a legtöbbször csak arra jó, hogy a nagy-nagy gyönyörködésben megfeledkezzünk róla, hogy a rendezői szándék vélhetően nem csak a szemkápráztatás volt. Ráadásul a szöveg egyáltalán nem azonos színvonalú a látvánnyal: a párbeszédek távol esnek az életszerűségtől, inkább bombasztikusak, azon pedig legfeljebb mosolyogni lehet, amikor a hentest játszó Hegedűs D. Géza többszöri egymás torkának ugrás után is csak arra kéri a Léderert alakító Nagy Zsoltot, hogy ne nevezze őt zsírszalonnának.
Pedig nem kellene mosolyogni, és nem is illenék. Szász azt mondta, hogy az emberi lealjasodás határtalanságát szerette volna bemutatni, ami mostanában (mikor nem?) különösen aktuális. Csakhogy hiába talált elképzelésének megfelelő remek színészeket, hiába végzett a stáb szinte minden tagja 5 csillagos munkát, nemhogy a katarzis, még a gyomros is elmarad. A rendező tisztességes szándéka felől ugyan nem lehetnek kétségeink, és az üzenet is egyértelmű, de A hentes, a kurva és a félszemű ezzel együtt sem nyújt többet egy múlt századi ún. művészfilm rekonstrukciós kísérleténél, vagyis egy olyan konstrukciónál, ami fölött – nyilván mindannyiunk legnagyobb bánatára – eljárt az idő.
Forgalmazza: Big Bang Media
