Pingvinháton világot

Madagaszkár 3

  • - izs -
  • 2012. június 14.

Film

Egy jó filmet egyetlen mondatban el lehet mesélni – ha eme (a legenda szerint Hitchcocktól származó) bölcseletből indulunk ki, akkor a Madagaszkár sorozat úgy, ahogy van, szőröstül-bőröstül (de elsősorban mégiscsak szőröstül) zseniális, hisz nem csupán egyetlen rész, hanem az egész trilógia történései összefoglalhatók valahogy így: a New York-i állatkertből elszökött oroszlán, zebra, zsiráf és víziló mászkál összevissza a nagyvilágban. Oké, még hozzá lehetne tenni azt is, hogy teszik mindezt relatíve vicces körülmények között. Mert a Madagaszkár filmek, bár sehol sincsenek például a Toy Story sorozattól, azért Dreamworks-viszonylatban meglehetősen jól sikerültek. A stúdió kicsit úgy áll a filmkészítéshez, mint a madagaszkári makikirály a technóhoz: ha egyszer beőrült, képtelen leállni, és baromira nem érdekli, hogy senki más nem élvezi már a bulit. Gondoljunk csak a szuperül indult, de csúfos véget ért Shrek sorozatra vagy a Jégkorszak háromra, ami már a nézőnek volt kínos (de nyáron jön a negyedik rész, ami talán tisztára mossa az őskori prémesek hírnevét – vagy nem).


A Shrek három (és pláne a négy) fiaskója után kicsit félve ültem be a Madagaszkár legújabb részére, tartottam attól, hogy megutálom az első két epizódban megkedvelt (szabálytalan időközönként és érthetetlen okokból két lábon közlekedő) négylábúakat, vagy csak szimplán halálra unom magam – de egyiket sem tettem, sőt: eddig talán ez a rész tetszett a legjobban. Nem mintha sokat árnyalódott volna a már a nyitó epizódban sem túl színes főszereplők jelleme: inkább csak annyi történhetett, hogy a mese készítői felismerték Alex és barátai személyiségének határait, és inkább nem velük, hanem minden és mindenki mással foglalkoztak. Az Afrikától Rómán át Monte Carlóig megannyi (a Dreamworkstől szokatlan igényességgel összepixelezett) helyszínen játszódó mese a korábbiaknál jóval több és karakteresebb szereplővel, no meg jobban kidolgozott poénokkal operál – de a prímet persze most is, mint mindig, a megátalkodott pingvinek és az őrült makik viszik. Az mondjuk kicsit zavaró, hogy egyetlen budapesti mozit leszámítva csak 3D-ben és szinkronizáltan lehet megnézni az állati kalandokat – nem rosszak a szemünket majd kiszúró látványelemek, de nem érnek annyit, mint a Ben Stiller, Chris Rock és Sacha Baron Cohen előadta hangjáték, amikor az oroszlán, a zebra és a gyűrűsfarkú maki civakodnak olyan alapvető kérdéseken, hogy a zebra fekete alapon fehér vagy fehér alapon fekete csíkos-e.

A UIP – Duna Film bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Helyreigazítás

  • narancs.hu

Helyreigazítás az Egy elképesztő történet: gondnokság alá akarta vetetni egykori barátját, majd bíróságra ment, de a pert is elbukta című cikk miatt.

Magyar Péter-Orbán Viktor: 2:0

Állítólag kétszer annyian voltak az Andrássy úti Nemzeti Meneten, mint a Kossuth térre érkező Békemeneten, ám legalább ennyire fontos, hogy mit mondtak a vezérszónokok. Magyar Péter miszlikbe vágta Orbán Viktort egyebek mellett azzal, hogy saját szavait hozta fel ellene. Aztán megjött a Ryanair.

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.