Pingvinháton világot

Madagaszkár 3

  • - izs -
  • 2012. június 14.

Film

Egy jó filmet egyetlen mondatban el lehet mesélni – ha eme (a legenda szerint Hitchcocktól származó) bölcseletből indulunk ki, akkor a Madagaszkár sorozat úgy, ahogy van, szőröstül-bőröstül (de elsősorban mégiscsak szőröstül) zseniális, hisz nem csupán egyetlen rész, hanem az egész trilógia történései összefoglalhatók valahogy így: a New York-i állatkertből elszökött oroszlán, zebra, zsiráf és víziló mászkál összevissza a nagyvilágban. Oké, még hozzá lehetne tenni azt is, hogy teszik mindezt relatíve vicces körülmények között. Mert a Madagaszkár filmek, bár sehol sincsenek például a Toy Story sorozattól, azért Dreamworks-viszonylatban meglehetősen jól sikerültek. A stúdió kicsit úgy áll a filmkészítéshez, mint a madagaszkári makikirály a technóhoz: ha egyszer beőrült, képtelen leállni, és baromira nem érdekli, hogy senki más nem élvezi már a bulit. Gondoljunk csak a szuperül indult, de csúfos véget ért Shrek sorozatra vagy a Jégkorszak háromra, ami már a nézőnek volt kínos (de nyáron jön a negyedik rész, ami talán tisztára mossa az őskori prémesek hírnevét – vagy nem).


A Shrek három (és pláne a négy) fiaskója után kicsit félve ültem be a Madagaszkár legújabb részére, tartottam attól, hogy megutálom az első két epizódban megkedvelt (szabálytalan időközönként és érthetetlen okokból két lábon közlekedő) négylábúakat, vagy csak szimplán halálra unom magam – de egyiket sem tettem, sőt: eddig talán ez a rész tetszett a legjobban. Nem mintha sokat árnyalódott volna a már a nyitó epizódban sem túl színes főszereplők jelleme: inkább csak annyi történhetett, hogy a mese készítői felismerték Alex és barátai személyiségének határait, és inkább nem velük, hanem minden és mindenki mással foglalkoztak. Az Afrikától Rómán át Monte Carlóig megannyi (a Dreamworkstől szokatlan igényességgel összepixelezett) helyszínen játszódó mese a korábbiaknál jóval több és karakteresebb szereplővel, no meg jobban kidolgozott poénokkal operál – de a prímet persze most is, mint mindig, a megátalkodott pingvinek és az őrült makik viszik. Az mondjuk kicsit zavaró, hogy egyetlen budapesti mozit leszámítva csak 3D-ben és szinkronizáltan lehet megnézni az állati kalandokat – nem rosszak a szemünket majd kiszúró látványelemek, de nem érnek annyit, mint a Ben Stiller, Chris Rock és Sacha Baron Cohen előadta hangjáték, amikor az oroszlán, a zebra és a gyűrűsfarkú maki civakodnak olyan alapvető kérdéseken, hogy a zebra fekete alapon fehér vagy fehér alapon fekete csíkos-e.

A UIP – Duna Film bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Klasszissal jobban

  • - minek -

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.

Közös térben, külön utakon

A gesztusfestészetet helyezi fókuszba a hajdani Corvin Áruház épületében működő Apollo Gallery legújabb kiállítása, amely három figyelemre méltó kortárs absztrakt művész világát hozza össze.

Anyu vigyázó tekintete

Kamasz lánynak lenni sosem könnyű, de talán még nehezebb egy Himalájában fekvő bentlakásos iskolában a 90-es években. Mira (Preeti Panigrahi) eminens tanuló: egyenszoknyája mindig megfelelő hosszúságú (szigo­rúan térd alá ér), jegyei példásak, gondolatait tanulmányai és sikeresnek ígérkező jövője töltik ki.

Éden délen

  • - turcsányi -

Egy évvel a The Highwaymen együttes megalakítása után, 1986-ban kijött egy tévéfilm – nyilván népszerűsítendő az úgynevezett outlaw country muzsika valaha élt négy legnépszerűbb alakjával összerántott truppot.

Hol nem volt

Tökéletesen passzol a két éve Szemle Plusz néven újragondolt Városmajori Színházi Szemle programjához a nagyváradiak Csárdáskirálynője. Már csak azért is, mert tavaly a Színházi Kritikusok Céhének tagjaitól ez a produkció kapta meg a legjobb szórakoztató előadásnak járó szakmai elismerést. Novák Eszter rendezése mégsem működött ezen a vihar utáni, esős nyárestén.