Clint Eastwood rendezői munkássága szinte minden esetben a mitikus Amerika kitüntetett értékeit és toposzait dolgozza fel hagyományos elbeszélésmódban, a történetnek alárendelt, de vonzó látványvilággal, erős szereposztásban és érzelmileg átélhető formában. Akad köztük történelmi és életrajzi film is, mint a legújabb rendezése, a J. Edgar. A téma előkerülésére annál inkább számítani lehetett, mert az utóbbi években kétszer is nekiugrottak a nagy testvér szervezet, a CIA és egyik kulcsfigurája, a legendás James Jesus Angleton ("Anya") történetének. A 2006-os Az ügynökséget Robert De Niro rendezte, "Anya" szerepében Matt Damonnal; egy évvel később pedig egy háromrészes minisorozat készült Michael Keatonnal.
Lássuk be, tarthatatlan állapot volt, hogy 2000 óta (Rick Pamplin bukott filmje, a Hoover, Ernest Borgnine címszereplésével) nem vitték vászonra az FBI-alapító atyja, J. Edgar Hoover életét, amely egyben az USA 20. századi történelmének nagyobbik részét is lefedi 1919-től, az alkoholtilalom, a gengsztervilág, a nagy válság, a 2. világháború és a hidegháború korszakán át a Watergate-botrányig. Ahogy Angleton nyolc igazgatót, Hoover nyolc elnököt szolgált - és élt túl - hosszú pályáján, a pártpolitikától való távolságtartásnak és titkos aktáinak köszönhetően, amelyekben állítólag minden vezetőről és/vagy közeli családtagjairól voltak terhelő adatai. Fehér, protestáns konzervatívként egy lényeges elvben tért el a republikánus jobboldaltól: az erős (szövetségi) állam híve volt. Egy modern rendőrállamé, amely a tudomány vívmányait felhasználva üldözi a veszélyes elemeket, akik alatt messze nem csak a köztörvényes bűnözőket értette.
Clint Eastwood ugyanúgy járt a J. Edgarral, mint Robert De Niro Az ügynökséggel: hosszúra nyújtotta, sokat markolt, de éppen a lényeget - hősének ellentmondásos, rejtőzködő, jó adag kognitív disszonanciával terhelt személyiségét - nem tudta megragadni. Eastwood rendezéseire nagyon nem jellemző módon aránytalan és széteső a szerkezet, a választott kerettörténet - az öreg Hoover egy fiatalembernek idézi fel a pályáját - nem képes összetartani a részeket. De ettől függetlenül is ugrálunk az időben, a főhős emlékezetének kacskaringós útjait követve, s amikor több kiadós flashback után újra a kerettörténetben találjuk magunkat, hirtelen nem tudjuk, hol vagyunk, mikor vagyunk, ki ez a srác, és mit keres ott egyáltalán. A kérdés azért is jogos, mert a fiatalembernek nincs igazi dramaturgiai szerepe, nem tesz fel fontos kérdéseket, nem mutat rá az ellentmondásokra, nem szembesíti Hoovert a "tévesztéseivel". Ezt egy szenátor teszi meg a kongresszusi vizsgálóbizottságban, amikor a nézőnek még nincs arról információja, hogy kinek van igaza, majd Edgar öreg barátja a film végén, jócskán megkésve.
Mindeközben a visszatekintésekben reflektálatlan hőstörténeteket látunk a gengszterháborúról vagy a Lindbergh bébi gyilkosának kézre kerítéséről. Eastwood tág teret szentel Hoover erős kötődésének az anyjához és (joggal) feltételezett homoszexualitásának, de iskolás mélylélektani elemzésétől nem leszünk okosabbak. Külön szót érdemel a nehéz szerepben többé-kevésbé helytálló Leonardo DiCaprio és a hős lelki társát/szerelmét játszó Armie Hammer maszkja. Nem könnyű elérni, hogy fiatal vagy középkorú ember vénnek látsszon, de az akcióvígjátékokban a rablókra húzott Reagan- meg Nixon-gumiálarcra hajazó, röhejes maszkok pontosan annyira meggyőzőek, mint a nyolcvanévesből középkorút faragó plasztikai sebészeti mesterművek. A mimikát mint olyat lassan törölhetjük az ún. színészi eszközök közül, amíg fel nem találják, hogyan lehet komputeres animációval visszavarázsolni az agyonvarrt, szétbotoxozott, vastagon sminkelt orcákra. A dolgot csak még érthetetlenebbé teszi, hogy a kezdetektől Hoover mellett dolgozó titkárnőt adó Naomi Wattsnak ugyanannyit kellett öregednie, de az idő múlásának érzékeltetéséhez neki mégsem volt szüksége ilyen mértékű technikai segédletre.
A J. Edgar nem tartozik Clint Eastwood legsikerültebb munkái közé.
Forgalmazza a Pro Video
