Film

Szemfényvesztők 2.

  • - kg -
  • 2016. július 16.

Film

Kezdjük a jó hírrel. És akkor jöjjön a többi: az első részt három éve láttuk, kellemes utóízt hagyott a szánkban, voltak benne színészek és akciók, illúziót keltő illuzionisták és nagy átverések, meg volt benne Michael Caine is, akit úgy átvertek a végén – tegyük hozzá, teljesen megérdemelten –, hogy azonnal újra kellett nézni a Hannah és nővéreit, hogy rehabilitáljuk és visszaállítsuk magunkban a jó oldalra a nagy színészt. A folytatást ellenben két napja láttuk, és már alig emlékszünk valamire, pedig – becsszó – végig nyitva tartottuk a szemünket. Láttuk a makaói öregasszonyt, az akrobatikus kártyamutatványt, a sok átváltozást, az örök igyekvő Daniel Radcliffe-t, a két Woody Harrelsont (Woody figurája kapott egy hülyén vigyorgó ikret), és igen, ismét láttuk Michael Caine-t is, szemében azzal az összetéveszthetetlen fakósággal, melyből egyetlen mélyebb jelentés látszik felsejleni: a „hol válthatom be a csekkemet” ősi, emberi kérdése. Morgan Freeman kicsit jobban palástolja az unalmát, de néha még ő is a kijáratot keresi, a fiúk viszont, akik közül az egyik lány (most Lizzy Caplan), alig erőltetett lazasággal akcióznak, mintha csak egy jobb filmben játszanának. Jesse Eisenberg eisenbergkedik, Harrelson jelen van, James Franco öccse pedig a bátyjára hasonlít. Mark Ruffalo külön eset, ő leginkább önmagára és egy olyan színészre hasonlít, aki a leglehetetlenebb helyzetekben – például egy tengerbe dobott széf belsejében – is próbálkozik a színészettel. Szólhattak volna neki, hogy ide nem kell a szakmázás.

A Freeman Film bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.

Árvák harca

A jelenből visszatekintve nyilvánvaló, hogy a modern, hol többé, hol kevésbé független Magyarország a Monarchia összeomlásától kezdődő történelmében szinte állandó törésvonalak azonosíthatók.