Kezdjük a jó hírrel. És akkor jöjjön a többi: az első részt három éve láttuk, kellemes utóízt hagyott a szánkban, voltak benne színészek és akciók, illúziót keltő illuzionisták és nagy átverések, meg volt benne Michael Caine is, akit úgy átvertek a végén – tegyük hozzá, teljesen megérdemelten –, hogy azonnal újra kellett nézni a Hannah és nővéreit, hogy rehabilitáljuk és visszaállítsuk magunkban a jó oldalra a nagy színészt. A folytatást ellenben két napja láttuk, és már alig emlékszünk valamire, pedig – becsszó – végig nyitva tartottuk a szemünket. Láttuk a makaói öregasszonyt, az akrobatikus kártyamutatványt, a sok átváltozást, az örök igyekvő Daniel Radcliffe-t, a két Woody Harrelsont (Woody figurája kapott egy hülyén vigyorgó ikret), és igen, ismét láttuk Michael Caine-t is, szemében azzal az összetéveszthetetlen fakósággal, melyből egyetlen mélyebb jelentés látszik felsejleni: a „hol válthatom be a csekkemet” ősi, emberi kérdése. Morgan Freeman kicsit jobban palástolja az unalmát, de néha még ő is a kijáratot keresi, a fiúk viszont, akik közül az egyik lány (most Lizzy Caplan), alig erőltetett lazasággal akcióznak, mintha csak egy jobb filmben játszanának. Jesse Eisenberg eisenbergkedik, Harrelson jelen van, James Franco öccse pedig a bátyjára hasonlít. Mark Ruffalo külön eset, ő leginkább önmagára és egy olyan színészre hasonlít, aki a leglehetetlenebb helyzetekben – például egy tengerbe dobott széf belsejében – is próbálkozik a színészettel. Szólhattak volna neki, hogy ide nem kell a szakmázás.
A Freeman Film bemutatója
