Film

Flamand-Holland Filmhét volt a múlt héten az Örökmozgóban. A filmművészet partikuláréinak szentelve a vetítőtermet, idén is rendesen válogattak az új holland filmekből. Nyomasztó társadalmi drámák és politikailag korrekt történelmi filmek a jellemzőek erre a szériára, és tudjuk, hogy a hollandok ebben néha már a közönségérdektelenségig otthon vannak. A telt és korrekt flamand nyelvet azonban most a belga testvérek alkotásain keresztül is élvezhettük. A Daens című, Oscar-díjra jelölt darab színes, nagyszabású történelmi film, amelynek leginkább a helyszínei méltók nagy figyelemre. Bemutatóján a nyelvi tábor és az úri közönség örömére maga a főszereplőnő is jelen volt. A nagykövet által kivételes tehetségűnek mondott sztár két szendvics között nyilatkozott nekünk.

A mű vizsgálatának szempontjai igen nehezen vonatkoztathatók el a bemutatót megelőző többéves cirkusztól, vagyis minden olyasmitől, aminek a filmhez magához semmi köze nem szabadna hogy legyen. Amikor Stanley Kubrick 1995 decemberében bejelentette, hogy Tom Cruise és Nicole Kidman főszereplésével filmre viszi Arthur Schnitzler Álmok éjszakája (Traumnovelle) című, század eleji művét, a rendező pályájának ismeretében már sejthető volt, hogy nem fejezi be egyhamar. Természetesen ilyen kilátásokkal egyik komolyabb stúdió sem vágott volna bele, még ekkora sztárokkal sem, de a közvéleményt sem köti le ennyire a projekt, ha Kubrick akkorra közel negyvenéves életművének jelentősége kevésbé kétségbevonhatatlan. A huszadik század négy jelentős regényének (Lolita, Gépnarancs, 2001: Ûrodisszeia, A ragyogás) messzemenően egyéni látásmóddal kivitelezett (bár a szerzők jóváhagyása által nem mindig kísért) adaptációján kívül nevéhez, egyebek mellett, az erőszak természetét szenvtelen tekintettel, ám annál behatóbban vizsgáló további filmek fűződnek, mint az Acéllövedék vagy A dicsőség ösvényei.

Kamondi Zoltán legújabb mozijának hősnője afféle nagykamasz végzet asszonya, egy egész film hever a lába előtt. Amúgy pályakezdő színművész, remek kilátásokkal.

Tizenhét éves korában - 1964-ben - kezdte gyűjteni a magyar dzsessz dokumentumait. Újságot írt, és rádióműsorokat készített, kutatótársaságot, majd alapítványt gründolt, s most megjelentette tizenharmadik kötetét, a Magyar jazztörténetet - dupla CD-vel.

Mora Terézia 1971-ben született Sopronban, majd Petőházán nevelkedett. 1990 óta Berlinben él, fordítóként és forgatókönyvíróként dolgozik. Der Fall Ophelia (Ophelia esete) című írásával idén elnyerte Klagenfurtban az Ingeborg Bachmann-díjat. Ugyancsak idén jelent meg első kötete a hamburgi Rowohlt kiadónál Seltsame Materie (Különös anyag) címmel.

A Suns of Arqa nem új zenekar, húsz éve alapította Michael Wadada. Húsz év elég idő arra, hogy az ember olyan ászokat tudjon a zenekarában, mint Adrian Sherwood, Prince Far-I, vagy esetleg olyan együtteseknél vendégeskedjen, mint a The Orb. Ennyi idő alatt még egypár remix is becsúszhat a 808 State-től, A Guy Called Geraldtól vagy a Zion Traintől. Október 28-án és 29-én a Fonóban léptek fel.

A múlt heti francia kultúrinvázió egyfajta utóvédharcosaként üdvözölhettük a szelíd külsejű, ám annál konokabb irodalmárt, aki egy általa megjelentetett regény, Mathieu Lindon Jean-Marie Le Pen pere című könyve miatt az elmúlt hónapokban nemcsak hivatalát, hanem a bíróságot is rendszeresen látogatta. A szélsőjobboldali politikus és Nemzeti Frontja ugyanis a szerző mellett őt is beperelte rágalmazásért. Fancia intézetbeni beszélgetésünkből kiderült, hogy a francia regény ügye kevésbé áll rosszul, mint az alperesé.

Egy huszonhét évvel ezelőtt megszűnt zenekar, a Kex első nagylemeze jelent meg az idén. Az archív és újrajátszott dalokból álló gyűjtemény zenei rendezőjével, a Kex egykori gitárosával, Babos Gyulával beszélgettünk.

Bennünk van a hiba, ez tisztán látszik: a svájci moziról sem tudunk túl sokat, kérdezne csak valaki a portugálról. Műkedvelőink legjava sorolna pár rendezőt, Alain Tanner, Marcus Imhof, Claude Goretta, Kuoni pásztor esetleg, vagy néhány filmcímet, Fehér városban, A csónak megtelt, A magyarok nyulaitól..., ilyenek. Apropó, magyarok: Svájc kicsi, de filmkészítésre felette hajlamos ország, figyelemre méltó óragyártással. A Cirko-Gejzír filmszínházban most például huszonegy darab olyan svájci film lesz, amelyek mindegyike így vagy úgy, de Magyarországról szól. Ilyen nincs, bár ismerünk olyan országokat, melyeknek összesen nincs huszonegy filmjük, ami bármiről is szólna. Ráadásul még időben is vagyunk: a díszszemle nemzetünk ünnepén indul, és egy hétnél is tovább tart.

Nem sok minden árulja el a komfortos Hunnia mozi előtt - sőt magában a moziban sem -, hogy a kávézóban fotókiállítás látható. A fotókiállításon viszont azt nem lehet tudni, hogy kinek a képei vannak kitéve, hol és mikor készültek. Ezen nehézségek sem tudtak minket elriasztani, és némi kérdezősködés után megtudtuk: Szabó Róbert Fülöp-szigeteken készült fotóival állunk szemben. Pedig egy kis (ön)reklám nem ártott volna - a képek megérdemelnék.

Le Cirque Désaccordé Társulat: Érted teszem ezt! - Vendégjáték a Nagycirkuszban

Finom kis film, pont nekem való. Nézném máskor is, ártatlanul. Minden jel arra mutatott, hogy ez így nem fog menni. Mármint ártatlanul, nekem. Mielőtt bűneimet felhoznám, nyilvánvaló: nem róluk van szó, tőlük én még úgy mozizok, mint egy csecsszopó. Az van, hogy ez az új Enyedimozi egy új Enyedimozi, amire készül az ember. Nem ölt szép ruhát, csak felkészültségét próbálja ráncba szedni. Who the Fuck is Simon? Ellenpéter régről. Aztán beül az ember tudományos pofával, tud mindent, a híradó alatt megírhatná a Jézus Krisztus szupersztárt a tévének.

Tényleg arról van szó, amire rádöbbent Wim Wenders a Lisszaboni történetben: Portugália lelkének megismeréséhez a fado a legpontosabb bedekker. Más országban nem hallunk ilyet, mégis ismerős; titokzatosan légies, mégsem gyökértelen. Úgy szokták nevezni, hogy portugál blues - úgy gondolom, kíméletlen szembesülései alapján. De felfejthető még számos párhuzam: a görög rembetikával, a zöld-foki mornával, az argentin tangóval; ha úgy tetszik, a tenger melankóliájával és a kikötők elragadtatásával, a színes bőrű és az európai lakosság asszimilációjával. Nyilvánvaló: Portugália brazíliai és afrikai gyarmatainak is van pár szava e zenéről.

A romániai álomnak az a kulcsa, hogy ki kell várni, amíg arra téved a nyugati impresszárió. Tíz évvel ezelőtt a Kárpátoktól délre már bejött ez a Taraf de Ha•douksnak, jó két éve pedig a Kárpátoktól északra a Fanfare Ciocarliának is. Így lett két világsztárja a romániai cigányzenének, ki sem kellett (addig) mozdulniuk a faluból.