Eljön majd az az évtized, amikor a balett-táncosok kőfaragásban próbálják ki az ügyességüket (és e kísérletnek bizonyára lesznek is tanulságos eredményei), valamint jőni fog a kor, amikor komoly keletje lesz a hárfaművészek árnyjáték-produkcióinak, ki tudja, mit hoz a holnap. Az mindenesetre már most biztos, hogy a cirkusz átalakult; legalábbis a szokásos cirkuszon kívül - főleg Franciaországban - létezik egy új műfaj, amit új cirkusznak neveznek, és nagyjából azt jelenti, hogy artisták, légtornászok és zenebohócok színházi előadást hoznak létre, miközben persze bőven használják mindazt, amit eredeti szakmájuk szerint tudnak.
Néhány hónapja már turnézott nálunk egy új cirkusz (ők az Erkelben), és akkor is kiderült, hogy az ilyen esték - és az ilyen társulatok - fő kérdése az, miképpen lesz a trükkök és produkciók sorából egységes, teljes előadás: lesz-e egyáltalán, és ha igen, mi teszi azzá. A hétvégén a Nagycirkuszban parádézott trupp választ adott a kérdésre. Az még hagyján, hogy jól ismerik összes szakmájukat (beszélni és kötélen táncolni egyaránt nagyon tudnak), de ez kevés volna. Az ő előadásuk lényege ők maguk: a személyiség és a személyiség ereje. Az, hogy van egy lazán meghatározott és alig-alig körülírt világképük, és ők beszélni akarnak róla, de rettentően. Erre a közös témára készítettek etűdöket: a bohócok teljesen flittermentes, gyűrött öltönyükben a magányról meg a rosszkedvről játszottak.
Műfajuk közvetlenebb és személyesebb, mint akár a cirkusz, akár a színház: ebbe az előadásba a szereplők egy az egyben belerakják saját személyiségüket. Magukat hozzák. Van köztük hisztérikus, bohóc, erőszakos és letargikus, és - bár azt a lehetőséget sosem zárhatjuk ki, hogy egyszerűen becsaptak - úgy tűnik, nem azért, mert elképzelt előadásuknak ilyen szereplőkre volt szüksége, hanem azért, mert nekik, akik ilyenek, előadásra volt szükségük.
Ott ülnek az előadás kezdetekor mindannyian a nézőtérrel szemben; rezignáltak, mint egy Picasso-festmény bohócai. Aztán kiderül: azok is. Szépen énekelnek, hihetetlenül mozognak, jó színészek: még az elmaradhatatlan kontaktelemeket is meg lehet nekik bocsátani.
Rengetegféle mozgást tudnak, majdnem minden cirkuszi szakmát jól ismernek, de nem büszkék rá. Ez pedig minden színházban egyformán fontos és nehezen abszolválható feladat. Tudni kell kellőképpen lenézni a technikát, megvetni a trükköket, amikért vért izzadt az ember. Ezek olyan csendben, szerényen, hosszan pergő dob vagy vészjósló porondmester nélkül produkálnak egyre-másra valami fantasztikusat, hogy aki nem figyel, az észre sem veszi, a színpadon párhuzamosan zajló események között mikor történik valami majdnem lehetetlen. De olyasmi, amit máshol világszámnak neveznének, előadói pedig hosszan hajlonganának utána. (Nekem az tetszett a legjobban, amikor a hinta megállt a holtponton, és a magasban, vízszintesen fékező padról egy könnyű mozdulattal, társai hátán lesétált valaki. - Talán az Amerikai anzikszból vették az ötletet.)
És mert majdnem mindig majdnem mindenki színen van, és mozgásban is, ezek a kis jelenetek átfedik egymást, és kiegészítik: néha értelmet adnak egymásnak, néha nem. Belesimulnak az egészbe, vagy megmaradnak külön történetnek. Filozofikus szövegek hangzanak el a semmiről és a valamiről, de közben szerencsére valahol másutt mindig zajlik valami, ami elveszi a monológok súlyát.
Azért a színház néha leválik a cirkuszról. Ez az újmódi cirkusz tényleg egészen más, mint amit eddig cirkusznak hittünk, és sikeresen bizonyítja, hogy a jó színháznak mennyi köze lehet a jó cirkuszhoz, de mégis: ideális esetben csinálói ugyanolyan bátran szakítanának a színházzal (ahogy ma ismerjük), mint amilyen bátran szakítottak a cirkusszal (ahogy eddig ismerték). Néha kettéválik az előadás, monológra és cirkuszra bomlik, míg legjobb pillanatai épp azok, melyekben a két műfaj szétválaszthatatlanul összegabalyodik.
Más cirkuszban nem történhet meg a nézővel az, ami itt: az előadás végére megszereti a szereplőket. Pesze ott nem is cél az a személyes viszony nézőtér és porond között, ami itt alapfeltétel és elsőrendű előadói szándék. A társulat tagjai néznek. Nem suttyomban, dilettáns módra kilesnek a nézőtérre, hanem gyakran és szúrósan néznek. Kiabálják a bánatukat, felugranak a kupola tetejére, a kötéltáncos lány madár szeretne lenni, valaki egy álpofontól átrepül a bárpulton, és ők közben figyelnek: van néző, aki lesüti a szemét, és van, aki visszanéz.
Deutsch Andor
Rendező: Guy Allourcherie; asszisztens, dramaturg: Martince Cendre; zeneszerző: Riké; előadja: Sébastien Brun, Valérie Cadot, Emmanuel Dariés, Annick Ferrasse, Julien Fourmier, Bonaventure Gacon, Dimitri Jourde, Dirk Cober, Haten Laamoure, Thomas Perrier, Fabienne Tuliéres; koreográfus: Marie Letellier; szcenográfus: Jösé Froment; cirkuszi mutatványok: Gérard Fasoli
