Kiállítás: Közelről sem olyan távol (Szabó Róbert fotói a Hunnia kávézóban)

szerző
Vízer Balázs
publikálva
1999/42. (10. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nem sok minden árulja el a komfortos Hunnia mozi előtt - sőt magában a moziban sem -, hogy a kávézóban fotókiállítás látható. A fotókiállításon viszont azt nem lehet tudni, hogy kinek a képei vannak kitéve, hol és mikor készültek. Ezen nehézségek sem tudtak minket elriasztani, és némi kérdezősködés után megtudtuk: Szabó Róbert Fülöp-szigeteken készült fotóival állunk szemben. Pedig egy kis (ön)reklám nem ártott volna - a képek megérdemelnék.

Nem sok minden árulja el a komfortos Hunnia mozi előtt - sőt magában a moziban sem -, hogy a kávézóban fotókiállítás látható. A fotókiállításon viszont azt nem lehet tudni, hogy kinek a képei vannak kitéve, hol és mikor készültek. Ezen nehézségek sem tudtak minket elriasztani, és némi kérdezősködés után megtudtuk: Szabó Róbert Fülöp-szigeteken készült fotóival állunk szemben. Pedig egy kis (ön)reklám nem ártott volna - a képek megérdemelnék.

Szabón mint a magyar fotográfia egyik ígéretes ifjú tehetségén már régóta rajta tartjuk a szemünket. Persze ifjú tehetségből nincs hiány, mi viszont elfogultak vagyunk. Az egzotikus országokban készült fotókat pedig külön szeretjük, még ha nem is az élet csillogó oldalát mutatják be. Mert ugye az egzotikum többnyire együtt jár a harmadik világbeli státussal, szegénységgel, politikai instabilitással, túlnépesedéssel. Mondhatnánk, hogy Bali szigete vagy Hawaii kivétel csak a szabály alól, de a Fülöp-szigetek semmiképpen sem. A több mint 7100 szigetből álló 55 milliós ország ugyan nem tartozik a legelmaradottabbak közé, de szegénységből ott is kijutott rendesen. Az egyetlen, amiből sok van, és exportálható, az az olcsó munkaerő. Nem csoda, hogy a filippínó cselédlány a fejlett ipari országokban ma már ugyanolyan tömegfogyasztási cikknek számít, mint a Heinz ketchup. Nagyjából ennek megfelelően is bánnak belük.

A Fülöp-szigetek apropóján sok mindent el lehet mondani a spanyol gyarmati múltról, a magukat keresztre feszítő fanatikusokat produkáló, túlhajtott katolicizmusról, a Marcos-rendszer örökségéről - ezt most nem tesszük meg. Szabó Róbert képein ugyanis mindez nem jelenik meg, bár beleláthatjuk, ha nagyon akarjuk. Az itt bemutatott emberek utcagyerekek és nevelőintézeti bentlakók, magukra maradt fiatalok. Jöhetnének akár Malajziából, Indonéziából, Thaiföldről avagy akár Kelet-Timorról, az arcok ott is hasonlók. A fekete-fehér fotókon ugyanis leginkább az arcok a fontosak; majdnem mindegyik felvétel egész közelről készült, néha már zavaróan közelről. Az ember hajlamos elgondolkodni azon, hogy hogyan engedhették magukhoz a fotóst ennyire közel, és miért hagyják magukat fotózni, és ha már hagyják, miért nem pózolnak egyáltalán. Ez persze a fotós személyétől függ, és ezek szerint Szabóban megvan az a képesség, hogy úgy legyen ott valahol, ahogy egy igazi fotósnak kell: láthatatlanul, de mégis inspirálva azokat, akikről éppen képet készít.

A képek tavaly készültek Manilában, ahova Szabó egy katolikus misszió segítségével, de gyakorlatilag önerőből jutott el, ahogy például korábban többször is Indiába. A téma eléggé adhatta magát, a fővárosban rengeteg az utcagyerek. Egy részük árva, sokaknak a családja maga is az utcán él, mások viszont szüleiknek köszönhetően maradtak magukra. Egy meglehetősen furcsa szokás alapján, a szülők újraházasodva általában nem viszik magukkal a korábbi házasságból való gyerekeiket, többet nem törődnek velük. A fiatalok egy részét felkarolják a nagyobb vallásos ünnepek környékén különösen aktív karitatív szervezetek, a többiek viszont végigjárják a szokásos utat. Vagy fillérekért kezdenek dolgozni, vagy kábszeresek, prostituáltak, bűnözők lesznek. Ez így megy gyakorlatilag mindenütt, csak az arányok változnak, mert ezt itt is le lehetne fotózni, de az egy picit máshogy nézne ki. Rengeteget számít a távoli, egzotikus környezet a fotó szempontjából, de még többet az, hogy a társadalom hogyan kezeli a jelenséget. Ez meglátszik a gyerekeken is. Ezekről az arcokról nem a nyomorúság olvasható le, hanem a dac és a keserűség, egyben a büszkeség is. Tehát nem szomorú dolog az ilyen képeket nézni, a szépség mindenütt megvan, különösen a gyerekekben. Bár sok kép nevelőintézetben - börtönben? - vagy kábítószeres, szipuzó fiatalokról készült, egyáltalán nem zavarbaejtők. Nyilván sokat számít, hogy Szabó koncert- és színházi fotósként kezdte; ez látszik az elkapott mozdulatokon, arckifejezéseken és a képek sötétes tónusán. Tűnhet ez egy árnyalatnyi hatásvadásznak, de ennyi bőven belefér, sőt.

A kiállításra érdemes korán érkezni, nyitás körül, három után, vagy kihasználni a rövid szünetet a délutáni gimnazisták és az esti párok között.

Vízer Balázs

szerző
Vízer Balázs
publikálva
1999/42. (10. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...