"Járom a hegyeket" (Michael Wadada, Suns of Arqa)

  • - lakinger -
  • 1999. november 11.

Film

A Suns of Arqa nem új zenekar, húsz éve alapította Michael Wadada. Húsz év elég idő arra, hogy az ember olyan ászokat tudjon a zenekarában, mint Adrian Sherwood, Prince Far-I, vagy esetleg olyan együtteseknél vendégeskedjen, mint a The Orb. Ennyi idő alatt még egypár remix is becsúszhat a 808 State-től, A Guy Called Geraldtól vagy a Zion Traintől. Október 28-án és 29-én a Fonóban léptek fel.
A Suns of Arqa nem új zenekar, húsz éve alapította Michael Wadada. Húsz év elég idő arra, hogy az ember olyan ászokat tudjon a zenekarában, mint Adrian Sherwood, Prince Far-I, vagy esetleg olyan együtteseknél vendégeskedjen, mint a The Orb. Ennyi idő alatt még egypár remix is becsúszhat a 808 State-től, A Guy Called Geraldtól vagy a Zion Traintől. Október 28-án és 29-én a Fonóban léptek fel.

MaNcs: Mit jelent a Suns of Arqa?

Michael Wadada: Arqa csillagai, a szanszkrit mitológa alakjai, akik leszálltak az égből az emberek közé. Mindenféle tudást adtak át az emberiségnek építészetről, de a zenéről is. Ezzel egyfajta ugrást okoztak az emberi tudásban.

MaNcs: A Wadada felvett név?

MW: Igen, akkortájt vettem fel, amikor Jamaicában dolgoztam. Ez egy patua szó, azt jelenti, szeretet.

MaNcs: Sok cikkben egyszerűen csak mentornak neveznek. Kiket tanítasz és mire?

MW: Az indiai klasszikus zenében rengeteg tudás van felhalmozva. Mi ebből a tudásból próbálunk a közönségünknek valamennyit egy egészen más szinten átadni. Szeretnénk fogékonnyá tenni az embereket a zenében rejlő spiritualitásra. Ez persze nincs minden zenében adva. Itt van például, amit mi Manchesterben rave-nek hívunk. Ebben iszonyú sok energia van, azonban ez az energia egyszerűen nem tart sehová, csak pörög magában, és szétégeti azt, aki játssza, meg azt is, aki hallgatja. A mi zenénk is táncolható, de azt hiszem, a közönség valami többletet is visz magával a koncertjeinkről. Az pedig, hogy milyen ez a közönség, nem olyan fontos, nekünk mindig ott a legjobb, ahol éppen játszunk. A Fonó inkább egy népzenei klub, de szívesen veszünk részt fesztiválokon vagy partikon is.

MaNcs: Húsz éve ugyanazt csinálod. Mi adta a lendületet?

MW: Az indiai klasszikus zene. Ehhez képest nekem minden más csak múló divatnak tűnik. Amikor először hallottam, rögtön tudtam, hogy ez az a zene, amit egész életemben játszani akarok. Igazából húsz év ebben a műfajban semmi. Indiában akik ezzel foglalkoznak, mint például az együttesből Kadir is, jóformán már a születésük óta erre készülnek. Ehhez képest én egyelőre kisfiú vagyok. Szerintem az indiai klasszikus zene az egyetlen igazán felemelő zene a világon. Amit persze a legtöbb ember képtelen jól hallgatni. Felületesen állnak hozzá, várják, hogy jön a versszak, aztán refrén, versszak, refrén, és amikor nem ez történik, azt gondolják, hogy ez az egész unalmas és rossz. Valójában ez a zene arra való, hogy utaztasson, minden rága különféle utazásokra képes vinni. Ez a zene sokkal inkább egyfajta templomi zene. Indiában például a zenészek a templomokban az oltárral szemben, a hívőknek háttal játszanak, ezzel is jelezve, hogy nem ők, hanem a zene - illetve amit a zene közvetít - a lényeg. Nyugaton ez pont fordítva van. Nekem különben van egy olyan álmom, hogy egyszer építünk egy helyet, ami valahol félúton lesz egy stúdió és egy templom között.

MaNcs: Más fontos hatások?

MW: Kezdetben ott volt még a Burning Spear, Sam Cook vagy Prince Far-I is. ´k főleg a reggae felől voltak meghatározók. Persze a kezdetek óta nagyon sokat változott a zenénk. Az a szerencsénk, hogy saját kiadónk van, és saját magunkat is menedzseljük, így mindig azt csinálhatjuk, amit akarunk. Ha éppen valami táncosabbhoz van kedvünk, akkor valami táncosabbat csinálunk. Ez nem egy purista zenekar, nem akarunk egyvalaminél leragadni. Erre jó példa az album, amit nemrég csináltuk Hortobágyi Lászlóval (Suns of Arqa meet the Gayan Uttejak Orchestra, 1999). Ez a lemez tele van teljesen különböző stílusú számokkal. Szinte mindenki találhat rajta valami olyasmit, ami tetszik neki.

MaNcs: Amikor a hetvenes évek végén elkezdtél zenélni, éppen a punk volt a csúcson. Hogyan reagáltak erre a zenére akkoriban?

MW: Hú, az már jó rég volt. Amit mi csináltunk, annak ugyan egyáltalán nem volt köze a punkhoz, de általában jól fogadták. Akkoriban rengeteg energia volt az angol zenei életben.

MaNcs: Ma már nincs?

MW: Megvan még ma is, de sok minden egész másképp működik. Én főleg arra gondolok, hogy akkoriban a lemezkiadók nem voltak olyan befolyással arra, hogy a zene hogyan alakuljon, főleg ha a rétegzenékről volt szó. Aztán ez később megváltozott. A zenei világot ma leginkább a különböző multinacionális nagyvállalkozások alakítják. Ha bármiféle új dolog felbukkan, arra ráteszik a kezüket, sterilizálják, és mindenféleképpen valami jól elsózható árucikké akarják alakítani. Mi szerencsére ebből az egészből már a saját kiadónk miatt is ki tudunk maradni.

MaNcs: Szerinted mi az oka annak, hogy mostanában egyre népszerűbbek azok az együttesek, amelyek különböző indiai elemekkel ötvözik a zenéjüket?

MW: A legtöbb tánczene már olyan iszonyú unalmas volt, hogy kellett valami kis frissítés. De ez az egész, legalábbis Angliában, inkább csak divat. ´szintén szólva engem nem igazán érdekel, hogy mi történik a zeneiparban. Minket sosem fognak áruba bocsátani.

MaNcs: Mit csináltok, amikor nem zenéltek?

MW: Én például járom a hegyeket a Skót-felföldön. Igazából a turnékért sem vagyok nagyon oda. Jobban szeretek otthon lenni. A turné nekem olyan, mint egy küldetés, amit mindenképpen meg kell csinálni, ha azt akarjuk, hogy az emberek megismerjenek minket. Ülhetnénk éppen otthon, és játszogathatnánk magunkban, csak éppen senki nem hallaná. Én nem akarom, hogy ez egy ismeretlen, underground zenekar legyen. Szeretnénk terjeszkedni, szeretnénk minél több emberhez eljutni, minél több emberrel kapcsolatba kerülni, csak egész máshogy, mint a többi együttes. A honlapunk (www.straightline.co.uk/arqa) is ennek a projektnek a része. Itt ugyanis meghirdettük, hogy bárki, akinek van valamije, legyen az egy hangminta, egy dallam vagy akár egy fotó, küldje el nekünk, mi pedig majd valahol felhasználjuk. Az új albumunk (Cosmic Jugalbandi) borítóját is több grafika közül választottuk ki a honlapunkat látogatók szavazatai alapján.

- lakinger -

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

„Idő és hely hoz létre igazi közösséget”

A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le Forgács Péter figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.

A Bolsonaro-végjáték

Szeptember 11-én a brazil szövetségi legfelsőbb bíróság, a Supremo Tribunal Federal (STF) bűnösnek mondta ki a demokratikus rend elleni szövetkezésben és 27 év és 3 hónap szabadságvesztésre ítélte Jair Messias Bolsonarót, Brazília volt elnökét, aki 2019 és 2022 között töltötte be ezt a posztot.