A múlt heti francia kultúrinvázió egyfajta utóvédharcosaként üdvözölhettük a szelíd külsejű, ám annál konokabb irodalmárt, aki egy általa megjelentetett regény, Mathieu Lindon Jean-Marie Le Pen pere című könyve miatt az elmúlt hónapokban nemcsak hivatalát, hanem a bíróságot is rendszeresen látogatta. A szélsőjobboldali politikus és Nemzeti Frontja ugyanis a szerző mellett őt is beperelte rágalmazásért. Fancia intézetbeni beszélgetésünkből kiderült, hogy a francia regény ügye kevésbé áll rosszul, mint az alperesé.

MaNcs: 1983-ban önállósult a nevének kezdőbetűit viselő POL kiadó, amelynek az elmúlt években, többek között Marie Darrieussecq Malacpúder és Martin Winckler A Sachs-kór című, igen sikeres könyvének megjelentetésével szilárdult meg a piaci helyzete. Vajon elképzelhető-e napjainkban is, hogy egy újonnan induló, maximálisan igényes kiadó talpon maradhasson Franciaországban?

Paul Otchakovsky-Laurens: Szinte minden évben jelentkeznek új kiadók, és sok meg is szűnik. Valóban egyre nehezebb a helyzet. Én sem gondoltam, hogy ennyire nehéz, amikor megalapítottam a kiadómat. Úgy sejtettem, hogy kell úgy tíz év, mire érvényesíteni tudom az elképzeléseimet, de végül ez tizenöt évbe is beletelt, és ennek során elveszítettem az anyagi függetlenségemet. A lényeg azonban megmaradt: olyan műveket jelentetek meg, amelyeket én magam választok ki. Ebből a szempontból teljes mértékben független maradtam. Gazdasági vonatkozásban beszámolási kötelezettséggel tartozom a részvényeseknek, a kiadott művek tekintetében viszont nem nehezedik rám semmiféle nyomás a nyereségesség tekintetében sem. Hacsak nem következik be valami váratlan katasztrófa, a következő évekre biztosított a kiadó jövője. Annyiban vált nehezebbé a helyzet, hogy nemigen lehet olyan befektetőt találni, aki hajlandó beruházni a kortárs művészetbe.

MaNcs: Mármint hogy tekintet nélkül a gazdasági megfontolásokra.

POL: Így van. Én magam sem helyeslem ugyanis a teljes körű szubvenció gondolatát. A körülmények ugyanis adottak, és bármit gondoljak is ezekről az adottságokról, a munkámban tudomásul veszem őket. És a konkrét helyzetben nem tartom rossznak, ha egy kiadónak bizonyítania kell, hogy képes fennmaradni a saját erejéből. Ez ugyanis ösztönzi a találékonyságot annak bizonyítása érdekében, hogy a gazdasági kényszerűség nem nyomhatja el a művészi értékek kiválasztásának a szabadságát. Így jártam el én is, anélkül, hogy tudtam volna: nem eladható könyveket kerestem, hanem annak a lehetőségét, hogy eladhassam azokat, amelyeket úgymond megtaláltam.

MaNcs: Az tehát az egyetlen megfontolása, hogy miután önnek tetszik valami, valószínű, hogy másoknak is tetszeni fog?

POL: Pontosan ebből indulok ki. De ha netán egyedül nekem tetszik, akkor is érdemes megpróbálni.

MaNcs: Kétségkívül rokonszenves gondolat, de csak akkor valósítható meg, ha maguk a részvényesek is osztják valamennyire ezt az elképzelést.

POL: Valóban sikerült olyan befektetőket találnom, akikre ez áll. Két másik kiadóról, a Balanról és a Gallimard-ról van szó.

MaNcs: Milyen rendszerben működik Franciaországban a könyvkiadás állami támogatása?

POL: Egy, a kultuszminisztériumhoz kapcsolódó közintézmény foglalkozik ezzel, a Nemzeti Könyvkiadási Központ, amely tíztől negyven százalékig terjedő támogatásokat biztosít bizonyos típusú könyvek kiadásához. Ezek közé tartoznak a verseskötetek, a tudományos, esszéisztikus munkák, a színházzal kapcsolatos művek.

MaNcs: Regények kiadására tehát nincs támogatás?

POL: Egyáltalán nincs, pedig sok esetben ugyanolyan nehéz egy kortárs regény megjelentetése, mint egy kortárs versesköteté. Évente három-nyolc verseskötetet adok ki, és ezekhez elvileg az előállítási költségek negyven százalékáig terjedő támogatást kaphatok. De a nagy kiadók is ugyanebből a keretből kapnak, egy szakmai bizottság dönt, és természetesen nem tud minden kérelmet teljesíteni. Végül is az éves bevételeimnek csak két százalékát jelentik a támogatások. Magánalapítványi támogatások pedig lényegében nincsenek, egyetlenegyszer kaptam ilyet.

MaNcs: Összességében véve nincsenek kételyei a könyvkiadás jövőjét illetően, különösen, ha figyelembe vesszük azt is, hogy a szórakozás, az idő eltöltése számára a tömegkultúra egyre többféle lehetőséget kínál?

POL: Az irodalom művészet, és úgy gondolom, hogy az emberiségnek szüksége van a művészetre. Az irodalom helyzete ebből a szempontból valóban ellentmondásos. Minél egyértelműbb, hogy az irodalom nem tekinthető a szórakozás egy formájának, annál kevesebb az olvasó ember. De például a számítógépes játékok, az internet konkurenciája egyáltalán nem nyugtalanít, ezeket a dolgokat inkább ösztönzőnek érzem. Ha minden könnyen megy, nincs tét. Az viszont, hogy a lehetőségek zűrzavarában az irodalom is kivívja a maga helyét, igazi kihívást jelent önnön sajátszerűségének a megmutatására.

MaNcs: Miben áll ez ön szerint?

POL: Abban, hogy a nyelvvel dolgozik. Az irodalom a legkézenfekvőbb eszköz a nyelv életben tartására, megújítására. Mint minden másban, a nyelvben is van egyfajta hajlam a megszilárdulásra, az állandósulásra, márpedig egy mozdulatlanná dermedt nyelv nem képes számot adni a valóságról. Önmagába zárul, megakadályozza a gondolkodást. Az irodalom egyik értelme abban áll, hogy megakadályozza ezt.

MaNcs: A Mathieu Lindon regénye kapcsán lezajlott perben elhangzott írói tanúvallomások számomra egyik legmeglepőbb mozzanata az a büszkeség volt, amellyel a tanúságtevők író mivoltukat vállalják. Ennyire megbecsült még ma is ez a hivatás Franciaországban?

POL: Tény, hogy Franciaországban mindenki író akar lenni. Újságírók, énekesek, filmsztárok és politikusok nem érzik teljesnek a tevékenységüket, amíg meg nem jelenik egy könyvük is, lehetőleg egy regény. Ez a non plus ultra. Ez persze értelmetlen: könyvekkel tölteni meg a boltokat kizárólag azért, mert a szerzőik híres emberek. Talán az a magyarázat, hogy a francia írók mindig a nyilvánosság elé léptek társadalmi és politikai kérdésekben, ami meghatározza a helyüket a közvélemény képzeletében, és ezen keresztül a presztízsüket is.

MaNcs: Az említett tanúvallomásokból egyfajta meghökkenés jelenik meg amiatt, hogy perbe fogtak egy irodalmi művet, pedig aligha ez volt ez első ilyen eset Franciaországban.

POL: Ebben nyilván része van egyfajta taktikai megfontolásnak is. Az viszont hosszú idő óta valóban először fordul elő, hogy egy politikus megtámad egy regényt, ráadásul meg is nyeri a pert. Az persze nem érdekel, hogy az érintett személy nem tudja, mi az, hogy regény, az viszont annál inkább, hogy a bíráknak sincs fogalmuk erről. Ebből ugyanis az következik, hogy amennyiben a fellebbezés során is veszítünk, bárki perbe foghat bármit. Megdöbbentő volt a bírói érvelés: fikcióról lévén szó, nem lehet bizonyítani a műben bemutatott tényeket, ezért helytálló a rágalmazás vádja. A regény ugyanis egy fiatalember peréről szól, aki meggyilkolt egy arab férfit. A gyilkos ügyvédje baloldali homoszexuális zsidó, akinek az a valódi célja, hogy Le Pent vádolja meg, bebizonyítva, hogy emez a nézeteivel mintegy felfegyverezte a gyilkost. A valóságos perben Le Pen és a Nemzeti Front nem saját maga szerepeltetését, hanem azoknak a regénybeli szereplőknek a kijelentéseit támadta, akik elítélő módon nyilatkoznak az eszméikről, éspedig olyan érvek segítségével, amilyeneket a valóságban is állandóan olvashatunk a lapokban, hallhatunk a tüntetéseken. És amelyekkel szemben nem indított még pert. Ha egy lap beszámol arról, hogy egy tüntetésen azt kiabálják: Le Pen gyilkos, ez a tények ismertetése. Ha egy regény szereplője mondja ugyanezt, az viszont a bíróság szerint rágalmazás. A fikció szempontjából persze örvendetes, hogy valóságnak tekintik, hiszen ez a fikció hatalmát mutatja meg.

Kovácsy Tibor