Azonos hőfokon (Mísia: Paixoes Diagonais)

  • 1999. október 21.

Film

Tényleg arról van szó, amire rádöbbent Wim Wenders a Lisszaboni történetben: Portugália lelkének megismeréséhez a fado a legpontosabb bedekker. Más országban nem hallunk ilyet, mégis ismerős; titokzatosan légies, mégsem gyökértelen. Úgy szokták nevezni, hogy portugál blues - úgy gondolom, kíméletlen szembesülései alapján. De felfejthető még számos párhuzam: a görög rembetikával, a zöld-foki mornával, az argentin tangóval; ha úgy tetszik, a tenger melankóliájával és a kikötők elragadtatásával, a színes bőrű és az európai lakosság asszimilációjával. Nyilvánvaló: Portugália brazíliai és afrikai gyarmatainak is van pár szava e zenéről.

Tényleg arról van szó, amire rádöbbent Wim Wenders a Lisszaboni történetben: Portugália lelkének megismeréséhez a fado a legpontosabb bedekker. Más országban nem hallunk ilyet, mégis ismerős; titokzatosan légies, mégsem gyökértelen. Úgy szokták nevezni, hogy portugál blues - úgy gondolom, kíméletlen szembesülései alapján. De felfejthető még számos párhuzam: a görög rembetikával, a zöld-foki mornával, az argentin tangóval; ha úgy tetszik, a tenger melankóliájával és a kikötők elragadtatásával, a színes bőrű és az európai lakosság asszimilációjával. Nyilvánvaló: Portugália brazíliai és afrikai gyarmatainak is van pár szava e zenéről.

A fado a latin fate, tehát a sors portugál megfelelője. Kávéházi muzsikaként a múlt század második felében terjedt el, részint a balladaköltészet, részint a lundum- és a fofa-féle tánczenék hagyományán alapulva. Tangóharmonika, hegedű, portugál gitár kellett hozzá, és persze egy hang, amibe muszáj beleszeretni. Jobbára női hang, hiszen - mint Mísia mondja - "egy nő több érzést tud kifejezni, mert van bátorsága sírni". Nevekre fordítva: Amália Rodriguest, (a Madredeusból ismert) Teresa Salgueirót, illetve újabban Mísiát kell említeni.

Mísia fadója nekem Piazzolla új tangójára rímel: a plebejus kultúrának és a magas művészetnek a metszéspontja. Tavalyi albuma, a Garras dos sentidos a tradicionális hangzás és a kortárs költészet találkozásával tűnt ki, s most a Paixoes Diagonais címe újabb szenvedélyek összefonódására utal. Ezek részben a Garras dos sentidos turnéjához: spanyol, francia és brazil élményekhez kötődnek - így kerültek elő versek Fernando Pessoától és a brazil Carlos Drummond de Andradétól -, részben stílusbéliek: José Manuel Neto, Mário Pacheco és Ricardo Rocha más-más módon bánik a portugál gitárral, míg a zongorista Maria Joáo Pires eddig csak a klasszikus zenében tűnt ki.

Mísiát hallgatva persze nem nagyon jut sem erő, sem idő az efféle fonalak kibogozására. Gyönyörű hang, tele tengerrel és széllel, muszáj hinni neki. Ettől a tizenkét daltól azonos hőfokon lehet kibukni, olyankor szépen a helyükre kerülnek a dolgok: nincsen kedv megmozdulni. Karnyújtásnyi csupán: újraindítani a lemezt, elölről, elölről, elölről...

Marton László Távolodó

Detour/Warner, 1999

Figyelmébe ajánljuk

Újabb mérföldkő

  • Harci Andor

Mi lett volna, ha 1969-ben, az amougies-i fesztiválon Frank Zappa épp másfelé bolyong, s nem jelentkezik be fellépőnek a színpadon tartózkodó Pink Floyd tagjai mellé?

Vándormozi

  • - turcsányi -

John Maclean nem kapkodja el, az előző filmje, a Slow West (A nyugat útján) 2015-ben jött ki.

Mi, angyalok

Egyesével bukkannak elő a lelátó hátsó részét határoló cserjésből a zenekar tagjai (Tara Khozein – ének, Bartek Zsolt klarinét, szaxofon, Darázs Ádám – gitár, Kertész Endre – cselló) és a táncos pár (Juhász Kata és Déri András).

Új válaszok

A művészet nem verseny, de mégiscsak biennálék, pályázatok, díjak és elismerések rendezik a sorokat. Minden országnak van egy-egy rangos, referenciaként szolgáló díja.

Mintha a földön állva…

Összegyűjtött és új verseket tartalmazó kötete, a 2018-ban megjelent A Vak Remény a költő teljes életművét átfogó könyv volt, ám az új versek jelenlétét is kiemelő alcím a lírai opus folyamatosan „történő” állapotára mutat, arra, hogy még korántsem egy megállapodott vagy kevésbé dinamikus költői nyelvről van szó.

Vegetál, bezárt, költözik

Az elmúlt másfél évtizedben szétfeslett a magyar múzeumi rendszer szövete. Bizonyára vannak olyan intézmények, amelyek érintetlenek maradtak a 2010 óta zajló átalakulásoktól: vidéken egy-egy helytörténeti gyűjtemény, vagy Budapesten a Bélyegmúzeum – de a rendszer a politikai, s ezzel összefüggő gazdasági szándékokból, érdekekből kifolyólag jelentősen átrajzolódott.