Magyar Narancs: Először tisztázzuk: hogyan lett Constantin Gavrasból Costa-Gavras?
Costa-Gavras: Nem bírtam a görög királyt, Konstantint. Ezért folyamodtam a kötőjelhez. A háború utáni Görögországban a kommunisták olyan meggyőző beszédeket tartottak, hogy azt hittem, övék a jövő. Aztán hamar rá kellett jönnöm, hogy hazudnak, az utolsó kijózanító lökést az önök históriája adta.
MN: 1956?
CG: Úgy van. Eljött hozzánk a filmfőiskolára három magyar diák. Elmesélték az összes sztorijukat a kommunistákról.
MN: Ha ma menne három diák, arról mesélnének, hogy minálunk is épp az IMF-et támadják, mint Görögországban.
CG: A kommunista periódusban mindig azt hallottuk, a párt ezt meg azt mondja, a párt ezt meg azt akarja. Ma a piac ezt mondja, a piac ezt akarja. Nemrég mindenki azon az állásponton volt, hogy államosítani kell a bankokat. Nem történt meg. A bankok uralják a demokráciákat.
MN: Amikor politikai kérdéseket vizsgál, analitikus elme vagy inkább amolyan felháborodó típus?
CG: A politikai thriller műfaját nem én találtam ki. Azért kötöttem ki ennél a zsánernél, mert lehetőséget kínál arra, hogy több szempontból vizsgáljam meg a dolgokat, kételkedjek, míg a néző azt találgatja: ki volt a tettes, és mi történik a következő percben.
MN: Ma A keresztapa (1972) rendezőjeként is ismerhetnénk önt.
CG: Nem tetszett. Vacak ponyvaregénynek tartottam. Amúgy sem ismertem jól az amerikai élet azon szeletét. Kertelés nélkül megmondtam a Paramountnak, hogy nem nekem való.
MN: Fiatal görög emigránsként amerikai vízumért folyamodott. Ha megkapja, másmilyen életműve lenne ma?
CG: Szerencse, hogy nem kaptam meg! Franciaországban olyanok közé keveredtem, mint Yves Montand, Simone Signoret és Chris Marker, akik a béke aktivistái voltak. Nagyon inspirálóan hatottak rám. Ennek köszönhetem, hogy olyan filmeket rendezhettem a hollywoodi stúdióknak, az amerikai filmjeim utómunkálatait is mindig Párizsban végeztem. A végső vágás jogát is mindig megkaptam. Nem szerződésben szavatolt kitételként, hanem kézfogás alapján, becsszóra.
MN: Amerikában idegen- és fajgyűlöletről is készített thrillert, Elárulva (1988) címmel, Joe Eszterhas írásából.
CG: Amikor Irwin Winkler megkeresett Párizsban, éppen egy Le Penről és a hozzá hasonlókról szóló filmet készítettem elő. S felizgatott a lehetőség, hogy az amerikai megfelelőikről mesélhetek. Joe Eszterhasszal jó egy hónapig jártuk Nebraskát meg Idahót, hogy megértsük ezeknek a kisvárosi embereknek a gondolkodását. Ha ötkor benyitottunk egy bárba, kongott az ürességtől. De 5.30-ra megtelt, a meló végeztével mindenki ott piált. Alapvetően kedves emberek voltak. Befogadtak. De ha kicsit barnább a bőröm, gyanakvóbban fogadtak volna.
MN: Új filmje, A tőke (2012) bankelnök főszereplője offshore adóparadicsomokon keresztül menekíti a vagyonát. Amikor a Zenedobozt forgatta a Carolco számára, tisztában volt vele, hogy Mario Kassar és Andy Vajna cége is részben offshore vállalatbirodalom?
CG: Hallottam a dologról. De tudja, Hollywoodban oly sok mindent hall az ember. Mivel jó kapcsolatom volt a producerekkel, úgy döntöttem, becsukom a fülem a pletykák előtt.
MN: Ez Vajna azon kevés filmjének egyike, amelyen nem szerepel a neve. Belefolyt azért a munkálatokba?
CG: Nincs rajta a neve? Ezt sosem vettem észre. Ott volt, elolvasta a forgatókönyvet, elmondta a véleményét. A budapesti forgatáson is végig velünk volt, segített. És persze finanszírozta a produkciót.
MN: Memoárjában, a Hollywoodi fenevadban (2004) Eszterhas azt írja: csak a Zenedoboz forgatása után tudta meg, hogy apja a nácikkal szövetkező nyilaskeresztes kabinetben dolgozott (dr. Antal István államtitkár személyi titkáraként, majd miniszterelnökségi sajtóattaséként). Amikor az amerikai hatóságok vizsgálatot indítottak apja ellen, és kitoloncolással fenyegették az akkor 82 éves férfit, Joe Eszterhas bizonygatta, hogy csak a film után értesült apja múltjáról.
CG: Én azért úgy vélem, már a Zenedoboz forgatása előtt is tudhatott valamit, és a forgatókönyvet pontosan ez okból írta! Hiszen annyira élethűen ábrázolt mindent! Joe nem jött el a budapesti forgatásra. Az Amerikában élő apjával sem találkoztam soha. Nekem is csak akkor mondta el, hogy filmünk az apjáról szól, amikor megjelent az önéletrajza. Egyébként én bátorítottam rá, hogy írja meg ezt a históriát. Ugyanis amikor az Elárulva írásakor bebarangoltuk Amerikát, mesélt a gyerekkoráról és azokról a Közép-Európából bevándorolt szélsőségesekről, akik között felnőtt. "Joe, ez remek történet, miért nem írod meg?" De ő kitért: "Ez komplikált történet. Talán egy nap majd megírom." Az a dilemma ragadott meg a forgatókönyvben, hogyan reagál a következő generáció, amikor megtudja, mi mindenben voltak bűnrészesek a szülei. Kértem néhány változtatást. Nem akartam például, hogy a zsidóüldözést mutató archív felvételekkel kezdjünk, mert a valóságot nem lehet überolni egy játékfilmmel. Végül hétszer írtuk át a könyvet.
