Magyar Narancs: Az Aranycsapat fényes sikereit a magyarok hajlamosak külön kezelni a sztálinista rezsimtõl. Ha a filmet nem a németeknek, hanem nekünk készíti, foglalkozott volna azzal a dilemmával, hogy mennyiben számított a csapat a diktatúra termékének? Ad absurdum: mennyire lehetünk rá büszkék?
Guido Knopp: A játékosokat nyilván nem a diktatúra tanította meg focizni. Kérdés, hogy mit tett a politika azért, hogy az Aranycsapat létrejöhessen. A futball ugyanakkor vigaszt jelentett az embereknek a korszak borzalmaival szemben, az Aranycsapat kaput nyitott a világra egy teljesen izolált országban. A nemzetnek megadta, amire a legjobban vágyott: a nemzetközi elismertséget. A büszkeséget ezért emberinek és apolitikusnak tartom, noha tudjuk, a sportból és fõleg a fociból a politikai szubjektumot lehetetlen kizárni. Vagyis történészként úgy látom, hogy a büszkeség érthetõ, ám a diktatúra szerepét a fociban is tisztázni kell.
MN: Több ismerõsöm is kijelentette, hogy nem hajlandó kitenni magát a berni döntõ borzalmainak, ezért le se ül a képernyõ elé. Találkozott már hasonló elutasítással?
GK: Igen. A náci korszakról számos filmsorozatot készítettünk, általában nagyon sikeresek voltak. Kivéve a holokauszt történetérõl szóló hatrészes sorozatunkat. Azt is inkább csak az idõsebb generáció tagjai utasították el, külföldön és a fiatalok körében egyaránt nagy volt a nézettsége. Az idõsebbek egy része arra hivatkozott, hogy a kemény képsorok láttán önkéntelenül is megszólal a bûntudatuk, amit annak ellenére kifejlesztettek magukban, hogy nem követtek el bûncselekményt, csak abban a korszakban éltek. Van, akiben ez a bûntudat nem is tudatosult, csak egyszerûen kijelentette: nem akar többet hallani a témáról. A fiatalok viszont azt hangsúlyozzák, hogy az elkövetett bûnökhöz semmi közük. Amire én azt mondom, hogy nem is kollektív bûnösségrõl van szó, hanem kollektív felelõsségrõl, hogy ilyesmi többet ne történhessen meg. Bern megítélésében nincs különbség a generációk vagy az egyes rétegek között. A társadalom legkülönfélébb tagjai vallották be, hogy megkönnyezték a film képsorait.
MN: Dokumentumfilmjei több millió nézõt vonzanak a német kettesen (ZDF), ami a versenyképességüket mindenképp igazolja. De a történelem objektív, feltáró jellegû feldolgozására is alkalmasak?
GK: Egy dokumentumfilm meszsze nem tudhat mindent. Képes megragadni a kor hangulatát, a múló emlékeket. Magába tudja sûríteni a lényeget, elválasztja a búzát az ocsútól. Ugyanakkor csak utat vág a dzsungelen, egyetlen valóságot mutat be, pedig ugyanabból az anyagból akár öt különbözõ film is készülhetne. Az objektivitás ezért a legjobb lelkiismerettel is mindig csak viszonylagos, az egyéni, mûvészi megközelítésnek nagy szerepe van. A dokumentumfilmjeim hasonlatosak egy jéghegyhez: a víz feletti tíz százalék jelképezi azokat a lehetõségeket, amivel a film él, a többirõl legfeljebb más médium szólhat: mondjuk egy könyv. Ha sok anyag gyûlik össze, általában közre is adjuk a film alapjául szolgáló dokumentációt. De a film javára szól, ahogy a halványuló emlékeket követhetõ történetté fûzi fel, világos irányt mutatva a történelmi alapanyagban, miközben érzelmeket mutat be és korbácsol fel.
MN: Követhetõ történet, érzelmek manipulálása. Mintha csak egy amerikai játékfilm eszközeit sorolná. Történelemgyártás, ami szórakoztat?
GK: Szórakoztatni mások jobban tudnak. Azt viszont nem tagadom, hogy bizonyos elemeket felhasználunk: a krimibõl ismert feszültségkeltést, vagy hogy az egyes személyek és események ábrázolásából következtetünk az általánosra. A dokumentumfilm nem abban különbözik a mozitól, hogy széles témát ölel fel. Szerintem nem is illene ehhez a médiumhoz. Ami pedig az erõs érzelmi hatáskeltést illeti: két évvel ezelõtt amerikai agykutatók bebizonyították, hogy egy filmbõl másnapra mindössze 12-15 százalék tartalmi és 30-40 százalék optikai benyomás marad meg a nézõben. A többi emlék azokra az érzésekre korlátozódik, amiket a film megtekintése váltott ki. Vagyis csak akkor van esélye a tartalomnak, ha a film érzelmileg magával ragad. Az emóció nélküli dokumentumfilmek nem érik el a céljukat.
MN: Kritikusai nemcsak a múlttal való szembenézés stiláris megoldásait kifogásolják, hanem azt is, hogy túlságosan is megbocsátó. Kibékíti a jelenkort az apák történelmével, a közönség pedig úgy érezheti magát, hogy megvédik minden rossztól.
GK: A kollégáimmal könyörtelenül kinyomozunk és feltárunk minden releváns történelmi részletet, ugyanakkor arra törekszünk, hogy megértést keltsünk az egyén szerepe iránt. Ha egy katona nem követett el háborús bûnöket, csak egy volt a 12 millió német frontszolgálatos közül, akkor bizonyos értelemben õ is a történelem áldozatának számít. Nem hiszem, hogy valakit csak azért el kell ítélni, mert olyan hadseregben szolgált, amelyben bûncselekményeket követtek el. Ahogy Simon Wiesenthal is tanította, aki atyai jó barátom: "Mindig az egyedi esetet kell megvizsgálni. Kollektív bûn nem létezik."
MN: Filmesként a kedvenc munkája?
GK: A nyolcvanas évek végén kezdtünk bele Az átkozott háború (1941-45) címû 18 részes sorozat elkészítésébe együttmûködésben az orosz állami televízióval. A sorozatot három szakaszra bontva vetítettük 1991-95 között. Rettenetesen nehezen haladtunk, mivel minden filmkockát és félmondatot egyeztetni kellett a szovjet, majd orosz kollégákkal. Ma mégis nagyon jó érzéssel gondolok rá, a német-orosz kapcsolatok új, romantikus szakaszát idézi fel bennem. A sorozatot egy idõben vetítették Vlagyivosztoktól Minszkig és Németországban.
MN: És történészként?
GK: Azok a film- vagy hangfelvételek a kedvenceim, amelyek valamilyen felvetést igazolnak, vagy új aspektust vetnek fel, és mi ástunk elõ. Például a Hitler - Mérlegen címû sorozatunkban feltûnik a késõbbi diktátor egy 1919 februárban Münchenben készült felvételen, amint Kurt Eissner, a meggyilkolt bajor szocialista miniszterelnök koporsóját kísérte. És ami meglepõ: a katonai és munkástanácsok vörös karszalagja van rajta. Ez összecseng azzal, amit Hitler bajtársai közül többen is vélelmeztek. Vagyis hogy Hitler akár szociáldemokrata is lehetett volna (amit én azért kétlek), ha azokban a zavaros idõkben a baloldal nemzeti szárnyát tömörítõ MSDP felé sodródik. De megtaláltuk azt az egyedülálló hangfel-vételt is, melyen Hitler nem üvölt, mint ahogy megszoktuk, hanem nyugodtan, társalgási modorban beszél. 1942 nyarán születésnapi látogatást tett Mannerheim szövetséges finn marsallnál. A beszélgetést az ottani titkosszolgálat rögzítette: Hitlernek a felvételen éppolyan a hanghordozása, mint Udo Jürgens osztrák énekesnek. De ami ennél is érdekesebb: egyértelmûen leszögezte, hogy már 1939 õszén is Sztálin ellen készült. Ez egyértelmû cáfolata annak, hogy a szovjetek elleni hadjárat preventív háború lett volna.
Bogár Zsolt
