Egy elvetemült, macskákat ölő sorozatgyilkos tartja rettegésben pár éve a Londontól délre levő, 173 ezer lakosú város, Croydon cicáit és gazdáikat. Mindenfelé megcsonkított házi kedvencek tetemei. A rendőrség meg sikertelenül nyomoz, pedig már pszichológiai profil is készült az elkövetőről: negyvenes férfi, akinek problémái lehetnek a nőkkel való kapcsolataiban.
És akkor váratlanul szeptember végén a rendőrség lezárja a Takahe-művelet néven futó nyomozást. Véleményük szerint a macskákat nem egy gonosz ember pusztította el, csonkította meg, hanem ragadozó állatok (leginkább rókák) és közlekedési eszközök.
Be kell vallanom, hogy nagy macskabarát létemre önmagában ez azért nem sarkallt volna cikkírásra, de valaki megemlítette az ufókat.
Szóval, hogyan is kerülnek az asztalra a csészealjak?
Még az ufók előtt érdemes megjegyezni, hogy a publikum láthatóan nem nyugszik bele a történtekbe. Ha jól tudom, éppen aláírásgyűjtés folyik azért, hogy a rendőrség igenis fogja el a sorozatgyilkos negyvenes férfit. Akármilyen áron! Még akkor is, ha esetleg nem létezik.
Lehet, hogy az épp nyugdíjba vonuló környezetvédelmi szakember, dr. Stephen Harris megbánja még, hogy júliusban cikket írt a New Scientist című újságba: A macskákat lefejező szorgos M25-ös sorozatgyilkos egy régi házikedvenc-ellenség. Harris szerint ugyanis az eset nagyon hasonló a 90-es évek végi macskagyilkosságokhoz. Ott is embert kerestek, de rókára bukkantak a nyomozók. Akkor még csendben tudták dobni az ügyet, ma erre az internet korában jóval kisebb az esélyük. A szakember azt állítja, hogy a rókák pont így szokták megcsonkítani a saját maguk által elkapott vagy az autók által elütött állatokat. A laikus által humán gyilkosra utaló jeleket egy az állattetemekre specializálódott szakember teljesen máshogy értékel. Ami számomra, laikusnak „természetes” okokkal megmagyarázhatatlan lenne, az neki nem újdonság. Persze a közel ötszáz esetből néhány akár tényleg lehet ember műve, de sorozatgyilkos minden bizonnyal nem létezik.
| ||
Itt ugranak be az ufók!
A hetvenes években Amerika-szerte pánik tört ki – na jó, ez azért kicsit túlzás –, mert tehenek és egyéb háziállatok százait, ezreit találták furán megcsonkított állapotban a legelőkön. Rajtuk olyan metszések voltak, amelyeket állítólag csak éles kések okozhattak, némelyiknél vérnek nyoma sem volt, sőt mintha eltűnt volna a vérük, szokatlan lyukak voltak a tetemeken, hiányoztak bizonyos szervek.
Bár hasonló esetek jóval korábban is előfordultak, akkor kezdtek igazán elterjedni, amikor a földönkívüli történetek is népszerűek lettek. Össze is kapcsolódott a két dolog: ha valamit nem lehetett megmagyarázni, akkor azt biztos az ufók tették. Az elképzelés szerint az idegenek azért utaztak fényéveket a galaxison keresztül, hogy a Földön titokban mindenféle fura biológiai kutatásokat végezzenek szerencsétlen háziállatainkon. Voltak „alternatív” magyarázatok, például, hogy chupacabra volt (mert az is mindenre magyarázat), vagy valamilyen rituális áldozatokat bemutató szekta, esetleg fekete mágiát űző sátánisták.
1975-ben Floyd K. Haskel demokrata szenátor az FBI segítségét kérte. Az ügynökség a Szarvasmarhacsonkítás-művelet keretében vizsgálta ki az ügyet. A végső FBI-riport 297 oldalt tesz ki, elkészítése 45 000 dollárba fájt az amerikai választóknak. Konklúziója az volt, hogy bár vannak nem teljesen megmagyarázható esetek, a történtek zömében a ragadozó és dögevő állatok tevékenységével és a kémiai, fizikai lebomló folyamatokkal magyarázhatók. Ami meg nem megmagyarázható, az nem a földönkívüliekre, a chupacabrákra bizonyíték, hanem csupán azt jelenti, hogy nem tudjuk pontosan megmagyarázni, hogy mi történt.
| ||
Persze a mindenféle férgek, döglegyek, coyotok, oxidatív folyamatok korántsem adnak el olyan sok újságot, mint az ufók és a chupacabrák, úgyhogy a mai napig él a legenda.
De ha tényleg nincs megfogható sorozatgyilkos, akkor mégis miért alakulhatott ki ez az elképzelés, és miért ragaszkodunk hozzá annyira a bizonyítékok ellenében is? Ezzel a kérdéssel több cikk is foglalkozott, például A croydoni macskagyilkos: a társadalom megszállottsága a sorozatgyilkos címmel.
A sorozatgyilkos-hipotézis elterjedésében nyilvánvalóan nagy szerepe van a média szenzációhajhászásának. Bár már évekkel ezelőtt teljesen elfogadott alternatív hipotézisként merült fel a járművek, ragadozók és dögevők szerepe, de ez a változat nem vonz annyi klikket a médiában. De csupán ezzel magyarázni a sorozatgyilkos-hipotézis sikerét nem lehet.
Az elmúlt években a bulvársajtó gyakran cikkezett a manchesteri lökdösőről, aki az elképzelések szerint emberek tucatjait ölte meg úgy, hogy a város utcáinak csatornáiba lökte őket. A hatóságok szerint azonban nincs ilyen „egyszerű” magyarázat az eseményekre. A croydoni macskagyilkoshoz hasonlóan azért nem tudja a problémát megoldani a rendőrség, mert nincs egy személyben megfogható tettes, azaz sorozatgyilkos. Ugyanígy nem tehetők felelőssé a szokatlan amerikai haszonállat-pusztulásért a földönkívüliek vagy a chupacabrák. Ezek se, azok se léteznek!
A valódi okok gyakran – ha úgy tetszik – kevésbé szörnyűek, megfoghatók. Éppen ezért valószínűleg sokkal nehezebben orvosolhatók. A szakértők szerint abban, hogy a társadalom ilyenkor egy külső, jól megfogható személyt, okot keres – és magának meg is talál –, azzal tulajdonképpen azt leplezi, hogy nem tud szembenézni a saját felelősségével.
A Birminghami Városi Egyetem cikkírója szerint:
„míg egy sorozatgyilkos kényelmetlen lehetőség, mégis könnyebb és kényelmesebb feltételezni, hogy mindezt egyetlen aberrált, ördögi macskagyilkos okozza, mint szembenézni azzal, hogy számos ember él köztünk, aki elhanyagolja, bántalmazza vagy megöli a háziállatokat. Szeretjük azt hinni, hogy egy állatszerető nemzet vagyunk, és hogy egyikünk sem – pláne nem kollégánk, szomszédunk, rokonunk vagy barátunk – fog szándékosan bántalmazni egy állatot.”
A croydoni macskák élete minden valószínűség szerint számos okból kerül veszélybe a város utcáin. Ennek egyik oka, hogy bizony lehetnek jó páran, akik, ha úgy esik, nem átallanak kárt okozni bennük. De az is megfontolandó, hogy ilyen környezetben az állattartóknak mi a felelőssége. Szabad-e kiengedni a nagyvárosi környezetben a házi kedvenceket az utcára? Ha megtesszük és baj történik, akkor tudjuk-e józanul elviselni a következményeket?
Az amerikai szarvasmarhák rejtélyes elhullásában a legnagyobb szerepet vélhetően természetes okok játszották. Felmerült bizonyos esetekben a biztosítási csalás lehetősége is. A biztosító ugyanis nem minden esetben fizet a betegségben elpusztult állatok után. Ha azonban szándékos pusztítás vagy valami váratlan ragadozó okozza a kárt, akkor jön a pénz. Nem kizárt, hogy voltak gazdák, akik trükkös módon igyekeztek ilyen esetnek beállítani a szituációt.
Ha mindezt ráfogjuk a chupacabrákra, akkor a társadalom lemond arról, hogy a valódi okokkal nézzen szembe, azokat kezelje. Miközben esetleg egy fantommal küzd.
| ||
A társadalomnak az az igénye, hogy a komplex problémákra a hatóság adjon egyszerű válaszokat, néha fellángolásszerű, ezt a szociológiában morális pánikként írják le. Az emberek egyre inkább odafigyelnek egy jelenségre, ami talán eddig is létezett, de így szinte öngerjesztő módon úgy jelenik meg, mintha valami újdonság lenne. Hamar kialakul egy külső ellenségkép, és mindez – nem függetlenül a média szerepétől – a társadalom meghatározó nagyságú rétegére terjed ki. Általában a veszélyeztetettség érzete nagyobb, mint amit valójában a szituáció megérdemel.
Ha valaki kicsit továbbgondolja, rádöbbenhet, hogy az ilyen morális pánik nemcsak spontán, organikusan alulról szerveződve törhet elő, hanem megfelelő forrásokkal mesterségesen is kiváltható és akár huzamosabb ideig fenntartható a társadalomban.
Akárcsak a croydoni, manchesteri vagy az amerikai eset, a politikai indíttatású morális pánik is leginkább csak azt eredményezi, hogy a problémák valódi okai elfedve maradjanak.
