Aleppó romjai között már az új világra készülnek

  • Urfi Péter
  • 2017. június 4.

A hét cikke

Elfogadható egy diktatúra, ha nem látsz más esélyt a normális életre?

Tavaly év végén Aleppóra figyelt a világ, szó szerint élőben lehetett követni az ostromot, a civilek gyilkolását, a rettegő emberek segélykéréseit, az emberiség elleni bűntetteket. A kormányerők győzelme óta viszont nem sokat hallani róla. Azok a nyugati újságírók, akiket az Aszad-rezsim – állandó rendőri megfigyelés mellett – beenged Szíriába, most megpróbálhatják felmérni, milyen jövő nő ki a romok alól.

Robert F. Worth cikkének számos erénye van, de ami rám leginkább hatott, az a nosztalgiája, az alig takargatott elfogódottsága. Vagyis hogy közel-keleti tudósítóként ő nemcsak jól ismerte a régi Aleppót, hanem láthatóan szerette azt a pezsgő várost, ismerte a lakóit, barátai voltak itt, kedvenc kocsmái és kofái, és amikor most a hamutól fuldokló utcákon mászkál, végig látja maga előtt a múltat.

Aleppo After the Fall

One morning in mid-December, a group of soldiers banged on the door of a house in eastern Aleppo. A male voice responded from inside: “Who are you?” A soldier answered: “We’re the Syrian Arab Army. It’s O.K., you can come out. They’re all gone.” The door opened. A middle-aged man appeared.

Talán ezért is rajzol ilyen remek portékat: a városi Robinsonról, aki évekig nem hagyta el a lakását; a túlzás nélkül hősnek nevezhető, önkéntes Sziszüphoszról, aki víz- és villanyvezetékeket szerelt a harcok közepén is; vagy az arisztokrata házról, amelynek falain már csak a festmények nyoma látszik. (De az látszik Sebastián Liste csodálatos képein is.)

A cikk egyik központi kérdése, amiről sokan elmondják a véleményüket, a szakértőtől az utca emberéig, hogy ki lehet-e egyezni a tömeggyilkos diktátorral. A mi gőgös nyugati válaszunk persze azonnali nem, de ha a szíriaiaknak választaniuk kell, hogy jön még akárhány év ilyen háború, vagy Aszad diktatúrájában újra lesz víz, élelem és a gyerekek elkezdhetnek iskolába járni, akkor rohadt nehéz lenne rajtuk elveket számon kérni.

További olvasnivalók

Trump és a terrortámadások: The Panic President (Atlantic)

Nagy-Britanniában szabadcsapatok gyilkolják a szürke mókusokat, hogy megvédjék a vörös mókusokat (Guardian)

Paul Ricoeur, a filozófus Macron mögött (Irish Times)

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.