Aleppó romjai között már az új világra készülnek

  • Urfi Péter
  • 2017. június 4.

A hét cikke

Elfogadható egy diktatúra, ha nem látsz más esélyt a normális életre?

Tavaly év végén Aleppóra figyelt a világ, szó szerint élőben lehetett követni az ostromot, a civilek gyilkolását, a rettegő emberek segélykéréseit, az emberiség elleni bűntetteket. A kormányerők győzelme óta viszont nem sokat hallani róla. Azok a nyugati újságírók, akiket az Aszad-rezsim – állandó rendőri megfigyelés mellett – beenged Szíriába, most megpróbálhatják felmérni, milyen jövő nő ki a romok alól.

Robert F. Worth cikkének számos erénye van, de ami rám leginkább hatott, az a nosztalgiája, az alig takargatott elfogódottsága. Vagyis hogy közel-keleti tudósítóként ő nemcsak jól ismerte a régi Aleppót, hanem láthatóan szerette azt a pezsgő várost, ismerte a lakóit, barátai voltak itt, kedvenc kocsmái és kofái, és amikor most a hamutól fuldokló utcákon mászkál, végig látja maga előtt a múltat.

Aleppo After the Fall

One morning in mid-December, a group of soldiers banged on the door of a house in eastern Aleppo. A male voice responded from inside: “Who are you?” A soldier answered: “We’re the Syrian Arab Army. It’s O.K., you can come out. They’re all gone.” The door opened. A middle-aged man appeared.

Talán ezért is rajzol ilyen remek portékat: a városi Robinsonról, aki évekig nem hagyta el a lakását; a túlzás nélkül hősnek nevezhető, önkéntes Sziszüphoszról, aki víz- és villanyvezetékeket szerelt a harcok közepén is; vagy az arisztokrata házról, amelynek falain már csak a festmények nyoma látszik. (De az látszik Sebastián Liste csodálatos képein is.)

A cikk egyik központi kérdése, amiről sokan elmondják a véleményüket, a szakértőtől az utca emberéig, hogy ki lehet-e egyezni a tömeggyilkos diktátorral. A mi gőgös nyugati válaszunk persze azonnali nem, de ha a szíriaiaknak választaniuk kell, hogy jön még akárhány év ilyen háború, vagy Aszad diktatúrájában újra lesz víz, élelem és a gyerekek elkezdhetnek iskolába járni, akkor rohadt nehéz lenne rajtuk elveket számon kérni.

További olvasnivalók

Trump és a terrortámadások: The Panic President (Atlantic)

Nagy-Britanniában szabadcsapatok gyilkolják a szürke mókusokat, hogy megvédjék a vörös mókusokat (Guardian)

Paul Ricoeur, a filozófus Macron mögött (Irish Times)

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.