Aleppó romjai között már az új világra készülnek

  • Urfi Péter
  • 2017. június 4.

A hét cikke

Elfogadható egy diktatúra, ha nem látsz más esélyt a normális életre?

Tavaly év végén Aleppóra figyelt a világ, szó szerint élőben lehetett követni az ostromot, a civilek gyilkolását, a rettegő emberek segélykéréseit, az emberiség elleni bűntetteket. A kormányerők győzelme óta viszont nem sokat hallani róla. Azok a nyugati újságírók, akiket az Aszad-rezsim – állandó rendőri megfigyelés mellett – beenged Szíriába, most megpróbálhatják felmérni, milyen jövő nő ki a romok alól.

Robert F. Worth cikkének számos erénye van, de ami rám leginkább hatott, az a nosztalgiája, az alig takargatott elfogódottsága. Vagyis hogy közel-keleti tudósítóként ő nemcsak jól ismerte a régi Aleppót, hanem láthatóan szerette azt a pezsgő várost, ismerte a lakóit, barátai voltak itt, kedvenc kocsmái és kofái, és amikor most a hamutól fuldokló utcákon mászkál, végig látja maga előtt a múltat.

Aleppo After the Fall

One morning in mid-December, a group of soldiers banged on the door of a house in eastern Aleppo. A male voice responded from inside: “Who are you?” A soldier answered: “We’re the Syrian Arab Army. It’s O.K., you can come out. They’re all gone.” The door opened. A middle-aged man appeared.

Talán ezért is rajzol ilyen remek portékat: a városi Robinsonról, aki évekig nem hagyta el a lakását; a túlzás nélkül hősnek nevezhető, önkéntes Sziszüphoszról, aki víz- és villanyvezetékeket szerelt a harcok közepén is; vagy az arisztokrata házról, amelynek falain már csak a festmények nyoma látszik. (De az látszik Sebastián Liste csodálatos képein is.)

A cikk egyik központi kérdése, amiről sokan elmondják a véleményüket, a szakértőtől az utca emberéig, hogy ki lehet-e egyezni a tömeggyilkos diktátorral. A mi gőgös nyugati válaszunk persze azonnali nem, de ha a szíriaiaknak választaniuk kell, hogy jön még akárhány év ilyen háború, vagy Aszad diktatúrájában újra lesz víz, élelem és a gyerekek elkezdhetnek iskolába járni, akkor rohadt nehéz lenne rajtuk elveket számon kérni.

További olvasnivalók

Trump és a terrortámadások: The Panic President (Atlantic)

Nagy-Britanniában szabadcsapatok gyilkolják a szürke mókusokat, hogy megvédjék a vörös mókusokat (Guardian)

Paul Ricoeur, a filozófus Macron mögött (Irish Times)

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.