Az egész falu figyel, a 220 lakosból szinte mindenki ott van a sátorban. „Minden regisztrált tag 2280 shillinget (mintegy 22 dollárt) kap minden egyes hónapban. Ezt a 2280 schillinget a következő 12 évben biztosan utalni fogjuk” – mondja nekik a GiveDirectly munkatársa. Kirobban a taps, a felnőttek kiabálnak, a gyerekek táncolnak. A kenyai faluban egyesek az utcán kénytelenek szarni, mert rendes pöcegödröt sem tudnak ásni maguknak, illetve nyilvános helyen nem illik enni, mert a sok éhező között az felvágásnak, nagyképűségnek minősül. Reményük sem volt a jobb életre, most viszont egyetlen mondattal mindannyian kiemelkedtek a mélyszegénységből.
A GiveDirectly nevű jótékonysági szervezet ötlete két Harvardon tanuló egyetemistától származik, akik egy afrikai terepgyakorlaton bizonyosodtak meg róla, hogy a pénz sokkal többet ér az egyéb adománynál. „Nagyon kínos megkérdezni valakitől, hogy pénzt szeretne vagy inkább valami mást. Azt hiszik, hogy valami trükk van a kérdésben.” A New York Times Magazin cikkéből sokat meg lehet tudni róla, hogy a segélyszervezetek miért ragaszkodnak a célzott segítséghez, miközben pénzt küldeni olcsóbb, és azt a kedvezményezettek is jobban tudják hasznosítani, mint a valós igényeikkel sokszor köszönő viszonyban sem álló tárgyi adományokat.
Arról volt már szó ebben a blogban, hogyan paráznak az informatika és a techipar multimilliárdosai a világvégétől, amelynek egyik formája az lehet, hogy a robotizáció és automatizáció miatt munkanélkülivé váló milliók felgyújtják az egész Szilícium-völgyet. A filantrópián túl ez a félelem is közrejátszhat benne, hogy a Google, a Facebook és a többi techóriás alapítói és vezetői dollármilliókkal álltak be a GiveDirectly mögé. Akik a pénzbeli támogatások preferálásától mára eljutottak a feltétel nélküli alapjövedelemig (fna), amely sokak szerint a leghatékonyabb ellenszere lehet az egyre brutálisabb társadalmi egyenlőtlenségnek, amelynek a növekedése a mesterséges intelligenciák térnyerésével csak tovább gyorsulna. Az fna különböző formáit több helyen bevezették már a világban, a kenyai kísérlet mégis úttörő, hiszen itt az arra leginkább rászoruló térség legszegényebb falvaiban vezetik be a havi juttatást, és azt ráadásul teljes közösségeknek és hosszú időre garantálják.
A helyszínen riportozó (és amúgy az fna-ról könyvet író) Annie Lowry szerint az első eredmények meggyőzők. Ez a pénz pont arra elég, hogy a kedvezményezettek ne éhezzenek, tetőt építhessenek a fejük fölé, iskolába küldhessék a gyereket – és nekiállhassanak dolgozni. A segélyszervezet szerint az esetek 1 százalékában alakult ki konfliktus az olcsó mobiltelefonokra automatikus érkező pénz miatt, és a lopások is ritkák. Több sikertörténetet megismerünk, de a legjobb persze az utolsó. A kenyai férfi az első havi utalásból fonalat vett, amiből hálót kötött, és azzal fog halászni a Viktória-tavon. Amikor az újságíró megkérdezi tőle, miért nem vásárolt eddig fonalat, mosolyogva válaszolta, hogy nem eddig nem tudta megspórolni rá a pénzt. De most első dolga volt megvenni. Pedig nyilván nem ismeri a jótékonysági szervezetek és szociálpolitikusok kedvenc mondását a halról, a hálóról és az adásról.
További olvasnivalók
Perverz gasztrokultúra Tokióban. (Eater)
A várakozás – egy vetélés története. (Lenny)
Dzsihádista zsoldosok Szíriában és máshol. (Foreign Policy)
