„Miért adtam oda a vesémet egy idegennek?”

  • Urfi Péter
  • 2017. április 16.

A hét cikke

A Vox újságírója szerint kiműttetni a vesédet nem olyan nagy ügy, legalábbis ahhoz képest, hogy mennyi jót tehetsz vele.

„Tavaly augusztusban, egy hétfői napon a baltimore-i Johns Hopkins kórház orvosi csapata eltávolította a bal vesémet. Amit utána vértelenítettek, lefagyasztottak és elrepítettek Cincinnatibe. Ott a sebészek beültették a vesémet egy olyan ember testébe, akivel soha nem találkoztam, akinek a nevét sem tudom; csak nemrég kezdtünk el levelezni. Akkor csak annyit tudtam róla, hogy nagyobb szüksége van a vesémre, mint nekem. Mert a segítségével elkerülheti a fizikailag megterhelő dialízist, és valószínűleg 9-10 évvel tovább élhet vele, mint nélküle.”

Why I gave my kidney to a stranger - and why you should consider doing it too

On Monday, August 22, 2016, a surgical team at Johns Hopkins Hospital in Baltimore removed my left kidney. It was then drained of blood, flushed with a preservative solution, placed on ice, and flown to Cincinnati. Surgeons in Cincinnati then transplanted the kidney into a recipient I'd never met and whose name I didn't know; we didn't correspond until this past month.

Ezekkel a – szabad fordításban közölt – sorokkal kezdődik a Vox cikke, amely nem titkolja, hogy agitálni akar. Az egyébként is érdekesnek tűnő szerző, Dylan Matthews próbál meggyőzni róla, hogy érdemes odaadományozni a vesénket vadidegeneknek. Maga is egy újságcikk hatására kezdett el gondolkozni rajta, majd évekkel később belevágott. A másik ihletője egy filozófiai gondolatkísérlet volt, amely szerint ha fuldokolni látunk egy gyereket, akkor nem sétálunk el mellette, hanem kimentjük, és nem mérlegeljük, hogy vizes lesz-e a cipőnk.

Az írás egésze szerencsére ennél árnyaltabb képet rajzol a vállalkozás nehézségeiről. Épp az a jó benne, hogy végigvezet a lélektani, adminisztratív és fizikai következményeken, az első regisztrációs ív kitöltésétől a vizsgálatokon és a műtéten át a felépülés stációiig.

Aki magyarul olvasna erről, annak ajánlom régi cikkünket a szervtranszplantációkról, illetve a SOTE szakklinikájának tájékoztatóját a veseátültetésről.

 

További olvasnivalók

Visszafogott és előremutató cikk arról, hogyan lehetne megakadályozni, hogy a Facebook romba döntse a világot (MIT Technology Review)

Képgaléria: Joseph Szabo, a Long Island-i tanár, aki a diákjait fotózta (Guardian)

Trump kedvenc minisztere, a világpolitika új erős embere: Rex Tillerson (Politico)

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.