„Miért adtam oda a vesémet egy idegennek?”

  • Urfi Péter
  • 2017. április 16.

A hét cikke

A Vox újságírója szerint kiműttetni a vesédet nem olyan nagy ügy, legalábbis ahhoz képest, hogy mennyi jót tehetsz vele.

„Tavaly augusztusban, egy hétfői napon a baltimore-i Johns Hopkins kórház orvosi csapata eltávolította a bal vesémet. Amit utána vértelenítettek, lefagyasztottak és elrepítettek Cincinnatibe. Ott a sebészek beültették a vesémet egy olyan ember testébe, akivel soha nem találkoztam, akinek a nevét sem tudom; csak nemrég kezdtünk el levelezni. Akkor csak annyit tudtam róla, hogy nagyobb szüksége van a vesémre, mint nekem. Mert a segítségével elkerülheti a fizikailag megterhelő dialízist, és valószínűleg 9-10 évvel tovább élhet vele, mint nélküle.”

Why I gave my kidney to a stranger - and why you should consider doing it too

On Monday, August 22, 2016, a surgical team at Johns Hopkins Hospital in Baltimore removed my left kidney. It was then drained of blood, flushed with a preservative solution, placed on ice, and flown to Cincinnati. Surgeons in Cincinnati then transplanted the kidney into a recipient I'd never met and whose name I didn't know; we didn't correspond until this past month.

Ezekkel a – szabad fordításban közölt – sorokkal kezdődik a Vox cikke, amely nem titkolja, hogy agitálni akar. Az egyébként is érdekesnek tűnő szerző, Dylan Matthews próbál meggyőzni róla, hogy érdemes odaadományozni a vesénket vadidegeneknek. Maga is egy újságcikk hatására kezdett el gondolkozni rajta, majd évekkel később belevágott. A másik ihletője egy filozófiai gondolatkísérlet volt, amely szerint ha fuldokolni látunk egy gyereket, akkor nem sétálunk el mellette, hanem kimentjük, és nem mérlegeljük, hogy vizes lesz-e a cipőnk.

Az írás egésze szerencsére ennél árnyaltabb képet rajzol a vállalkozás nehézségeiről. Épp az a jó benne, hogy végigvezet a lélektani, adminisztratív és fizikai következményeken, az első regisztrációs ív kitöltésétől a vizsgálatokon és a műtéten át a felépülés stációiig.

Aki magyarul olvasna erről, annak ajánlom régi cikkünket a szervtranszplantációkról, illetve a SOTE szakklinikájának tájékoztatóját a veseátültetésről.

 

További olvasnivalók

Visszafogott és előremutató cikk arról, hogyan lehetne megakadályozni, hogy a Facebook romba döntse a világot (MIT Technology Review)

Képgaléria: Joseph Szabo, a Long Island-i tanár, aki a diákjait fotózta (Guardian)

Trump kedvenc minisztere, a világpolitika új erős embere: Rex Tillerson (Politico)

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.