Érezte, ahogy a magzat mozog a méhében, miközben az abortuszra várt

  • Urfi Péter
  • 2017. április 23.

A hét cikke

A késői abortuszról mesélt három bátor nő a Guardiannek.

Nehéz elképzelni nehezebb döntéseket, mint amelyeket a cikkben szereplő pároknak kellett meghozniuk. Mindegyikük nagyon várta a gyereket és felhőtlenül boldogok voltak, amikor értesültek a terhességről. Végül mégis az abortusz egy formáját választották.

Az egyik magzatnak agykárosodása volt, és ha túl is élte volna a szülést, valószínűleg soha nem lett volna képes járni vagy beszélni. De még aludni is csak nehezen az állandó fájdalomtól. A másiknak olyan tumor nőtt a testén, hogy csak az volt kérdéses, mikor hal bele. A harmadik, egy ikerpár egyik tagja több súlyos probléma miatt volt halálra ítélve, de abortusz nélkül a testvére élete is veszélybe került volna.

Kívülről nézve, az orvosok vagy az olvasók szemszögéből egyértelmű, hogy a szülők jól döntöttek. De ez nem kíméli meg őket a traumáktól: meghozni a döntést a magzat haláláról, végigélni a műtétet, kezedben tartani a halott gyerekedet, eltemetni és aztán együtt élni az emlékeiddel, a bűntudattal, a kétségekkel, a mi lett volna ha kezdetű mondatokkal.

The agony of ending a wanted late-term pregnancy: three women speak out

Last year, Donald Trump suggested that current abortion laws allowed doctors to "rip the baby out of the womb of the mother just prior to the birth of the baby". His statement erroneously described abortion procedures, and also triggered an uproar among the women and men who know first-hand the devastation of ending a late-term pregnancy.

A három anya azért osztotta meg a történetét a nyilvánossággal, hogy a sorstársaiknak könnyebb legyen. És hogy befolyásolják a közvéleményt, a politikusokat, a szélsőségesen abortuszellenes Trumpot és híveit, hogy legalább ne akadályozzák jogi eszközökkel a késői abortuszt.

Pont azért erős ez a cikk, mert nem ideológiai vagy politikai szempontokból vizsgálja a kérdést, hanem egyszerűen ismerteti, mi történt ezekkel az emberekkel. Ami után persze különösen nehéz káromkodások nélkül kibírni, amit a politikusok összehordanak erről. Vagy amit tesznek.

További olvasnivalók

Az új cool: élet a furgonban (New Yorker)

Színes, ismétlem: színes fotók a II. világháborúról (Guardian)

Az egyenlőtlenség leghatékonyabb ellenszere az erőszak - tanítja a történelem (Washington Post)

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.