De rossz a kérdés. Mert hát miért ne menne! Egy pécsi, debreceni vagy keszthelyi vonatút csak kicsivel rövidebb és olcsóbb - és annyit bátran állíthatok, hogy az első vagy második kassai hétvége biztosan izgalmasabb, mint a tizedik-huszadik szegedi. Kassára három és fél óra alatt, megbízható pontossággal futnak be a légkondicionált, kulturált szerelvények, és ha az egyre inkább ritkaságnak ható, bölcselkedésre csábító büfékocsit is számításba vesszük, akkor a hatezres retúrjegy már igazán jó vételnek tűnik. A szétvert pályaudvar emeletén üzemelő, indusztriális panorámával, széles ételválasztékkal és a magyar vándor számára egzotikus dohányfüsttel csábító étterem költőiségét pedig csak azért nem méltatom hosszabban, mert a látszatát is el akarom kerülni az alantas vádnak, hogy a kulturális riportert leginkább a vonat vonatkozású italkimérések hozzák lázba.
Nos, nem csak azok. Megunhatatlan például az a brutalitás, ahogy egymásba csattan a századok alatt kifinomultan, szervesen épült polgári miliő és a szemérmetlen szocreál. Láttunk már ilyet mifelénk, sőt, mást se látunk, de a kontraszt itt különösen erős: ahogy a tényleg párját ritkító Fő utcán a századforduló hangulatába beleszédült turista az ide torkolló mellékutakon át rámered a panelokkal benőtt hegyekre. Ez a Fő utca inkább hosszan nyújtózó tér, amelyen, kérem, korzózás van és kávéházi élet, meg persze gyros és neonreklámok, valamint a külön attrakcióként tálalt, színváltós szökőkút, körötte kis park és kíméletlen, szünet nélküli zenei aláfestés, Evita és I Will Always Love You inkluzíve. A környező utcákra sem lehet panasz, de a belső udvarok mindent visznek. "Az igazi város szinte láthatatlan volt, befelé épült, az utcasorok földszintes homlokzata mögött terült el. Ha benézett a vándor a bolthajtásos kapuk egyikén, négy-öt házat látott az udvaron, amelyet teleépítettek az unokák és ükunokák; ha egyik fiú megnősült, ragasztottak neki egy új szárnyat a meglevő épületekhez. A város elrejtőzött a házak udvarain." Az Egy polgár vallomásai ideje óta ezek igen változatos életet éltek, némelyik elnéptelenedett, a belvárosban is sok a megkapóan lekoszlott udvar, máshol éttermek, üzletek vették át az uralmat.
Márai regényének első tíz fejezete rendre a gyerekkorát meghatározó Fő utcai bérház tereiből rugaszkodik neki, hogy keresztülcikázzon a család, a város, az ország történetén és jelenén. Valószínűleg ez a magyar irodalom legrészletezőbben, legemlékezetesebben megírt háza. Olyan komcsi pláza áll a helyén, hogy elsírod magad. A szülők saját házába - az "új ház pompás, nagyúri, talán nincs is abban a pillanatban párja a városban" - Márai jobbára már csak látogatóba járt. Most itt van emlékszobája, ami pont olyan, amilyenek az emlékszobák lenni szoktak. Unalmas, szomorú. A helyiek szerint korábban azért volt valami varázsa, mert a házban lakó "Juli néni" vezette körbe a látogatókat. Az ő anyja még ismerte Márai szüleit, és megígértette lányával, hogy ápolja az író emlékét. Be kellett csengetni, aztán Juli néni mesélt és mutatott. Az Európa Kulturális Fővárosa (EKF) program keretében a belső tereket pályázaton nyertes spanyol belsőépítész dizájnolta újra, került teremőr és hozzá nyitvatartási idő, az udvarba - ami, ugye, a legjobb rész volna - belesni is alig lehet. Vannak fotók, a vitrinekben könyvek. Juli néni most is itt lakik.
Melyiket az ötezerből?
Nem csak erre panaszkodnak a helyi magyarok (akik a lakosság 3 százaléka csupán, bizony). Nem mintha ez nemzetiségi kérdés lenne csak: bárkivel beszélek, mindenkinek van egy rossz szava az EKF-ről. De a magyar kulturális élet szereplői külön is azt érzik, kihagyták őket - a helyi főkonzulátus szervez magyar programokat a Külügyminisztérium pénzéből, hogy pótolja a hiányt. Czajlik József, a Thália Színház igazgatója öt terve közül - előzetes egyeztetés után - két pályázatot adott be. Az egyiket szó nélkül visszadobták, a másikra ötezer eurót ítéltek meg a kérvényezett 120 ezer helyett, ezért inkább ettől is elálltak. Az igazgatót hosszan beszéltetem az utóbbiról, ami így első ránézésre is az EKF egyik ékköve lehetett volna. Schilling Árpád vezette volna a projektet, amelyben kétéves előkészítés után a helyi lakosság játszott volna Márai drámája, A kassai polgárok alapján. Konferenciát is szerveztek volna mellé arról, mit tehet ma a polgár a városért és a város a polgárért, majd a fenntarthatóság jegyében kétévente meghívtak volna egy-egy újabb európai hírű rendezőt, hogy készítsen valami hasonlót. Czajlik csak találgatni tudna, miért nem támogatták ezt és a másik tervüket, vagyis hogy miért nem osztottak nekik egy lapot sem. Ugyanakkor a színház főépülete megújult kívül-belül, konferenciateremmel és kiállítótérrel bővült. "Ez életmentő beavatkozás volt, és az EKF nélkül nem sikerült volna." Mert bár a pénz nem a programon keresztül, hanem jórészt az EU regionális alapjából érkezett, de a megye azért vállalkozott a pályázásra és azért fizette ki az önrészt, mert az EKF miatt ki akarta pofozni a fenntartásában lévő intézmények egy részét.
A felújított színházépület fotóját lobogtatja Tomás Cizmárik, az EKF kommunikációs igazgatója is, amikor a magyarok mellőzéséről kérdezem. Mikor ellenvetem, hogy ehhez nekik mérsékelten van csak közük, akkor a fesztivál négy kulcsfiguráját említi. Márai mellett Oelschlager-'ry Lajos építész, Gyula Kosice, a kassai születésű, magyar származású argentin vizuális művész és Juraj Jakubisko filmrendező kerülnek fókuszba - és mint látjuk, a négyből három magyarságilag erősen érintett. Jó, de őket még az előző vezetés választotta ki, kekeckedem, és akkor belekezdünk az idei EKF slágertémájába - erről külön cikket lehetne írni, de én igyekszem rövidre fogni.
A külföldi és a független szlovák sajtó beszámolói általában egy, a pécsi EKF-hez kísértetiesen hasonló narratívát követnek. A győztes pályázat szerzőit, a kulturális és civil szférából érkező szakembereket kiszorították, a politika mindenbe beleszólt, a beruházások csúsznak, az eredeti tartalom elsikkad. A pécsi Takáts József szlovák megfelelője Zora Jaurová dramaturg, kritikus és producer, valamint az EU szakértője és jelenleg a Szlovák Kreatív Ipar Fórum elnöke. Az általa megálmodott EKF-programnak is ez, a kreatív ipar fejlesztése állt volna a középpontjában - ez szerinte kudarcba fulladt, Cizmárik szerint viszont a legjobb úton haladnak, rengeteg cégvezető látogatott ide, sikeres konferenciákat rendeztek. Jaurová e-mailben válaszolt a kérdéseimre, mivel Pozsonyban él - épp ez volt az egyik baj vele, hogy "Pozsonyból diktálnak" a kassaiaknak. 2011-ben hagyta ott az EKF igazgatói székét, mivel állítása szerint ellehetetlenítették. Szerinte világos, hogy miért: a politika a választások után rá akarta tenni a kezét a projektre. "Kassának megadatott az egyedülálló esély, hogy kilépjen 'a második legnagyobb szlovák város valahol keleten' pozíciójából. Ez a lehetőség kiaknázatlan maradt, részben, mert a politikusok és a döntéshozók lemondtak az eredeti célokról, részben pedig a katasztrofális marketing miatt." Cizmárik viszont épp azt ecseteli hosszan, mennyire nehéz volt a kezdeti lila ködökből kivergődnie a kommunikációnak, hogy az emberek végre megértsék, mi is történik Kassán.
Mondom, folytathatnám ezt a végtelenségig. Abban mindenesetre egyetértés mutatkozik, hogy az EKF így is áldásos hatással volt a városra és az országra. A SPOT program például valóban sikertörténetnek tűnik: Cizmárik elmondása szerint hat külvárosi trafóházat alakítottak át közösségi helyekké, és hát zajlik ott az élet, tudományos ismeretterjesztéstől lakógyűlésig. A beruházások pedig Jaurová szerint is nagy előrelépést jelentenek, csak ezek kontextusa veszett el és az intézmények jövőbeli üzemeltetése is bizonytalan (Cizmárik azt mondja, most zajlanak a tárgyalások a várossal, hogyan vegye át a kulturális intézményeket - tényleg nem kapkodják el). Czajlik mentalitásbeli változást lát: a kassaiak megértették, hogy a kultúrával is naggyá lehet lenni.
Túl sekély
Az egyszeri turista azt látja, hogy a legnagyobb beruházás, a leharcolt laktanyából épített Kultúrpark csak szeptemberre lesz kész, a Kelet-szlovákiai Múzeum pedig szintén zárva átalakítás miatt - és ezt sehol, egy szóval nem jelzi senki. Elkészült viszont - igaz, csak nyárra - a Kunsthalle a régóta lezárt, omladozó uszoda épületében. A rossz nyelvek szerint, ha lejár a szerződésben kikötött öt év, azonnal visszaalakítja a város uszodává. Ezt tényleg mindenki így tudja, akivel beszélek, de Cizmárik leteszi a nagyesküt, hogy kacsa. "Hiszen nem is lehetne úszni az új medencében, túl sekély." A legfantáziadúsabb dolog, ami az épület külsejével történt, hogy az átlátszó korlátokra halacskákat rajzoltak, de a háromosztatú belső (képünkön) a medencével és sok fénnyel a közepén tényleg izgalmas. Jelenleg a kortárs világsztár Tony Cragg szobrai és Brncusüi műhelyfotói láthatók itt: két derék tárlat, aminek Kassához semmi köze. Szöges ellentétben Gyula Kosice kamukiállításával, ahol fotókról értesülünk a kinetikus művészet nagy alakjának látványos munkáiról, helyben két apró kütyüvel és a pályatársak hommage-aival kell beérnünk. Nyilván nem én vagyok a kinetikus művészet ideális befogadója, hiszen leginkább a Csodák Palotájába való látványosságnak gondolom az irányzat 90 százalékát - de ezek még csak nem is látványosak. Az Argentínában készült portréfilmet csak szlovákul feliratozzák, végigszenvedem szegényes spanyoltudásommal, de nem mondanak benne semmit, és érthetetlen okokból a mester sem jelenik meg benne. Gyula Kosice Statue for Kosice című szobra a Kunsthalle előtt áll. Van a közepén egy gömb, amiben tükröződik az épület, nagyon ötletes.
Egész ősszel nemzetközi képzőművészeti triennálét tartanak itt, hagyományteremtő szándékkal. Cizmárik ezt említi először, mikor arra kérem, emeljen ki a háromszáz program közül olyanokat, amelyek a távoli Budapestről is idevonzzák a közönséget. Nem mindegyik ajánlatát látom vonzónak - a másik idei kulturális főváros, Marseille költőinek bemutatkozását például nem nevezném szenzációnak -, de egy ponton felragyog a szeme, és hamarosan az enyém is. Európa legrégebbi maratonja a kassai, és már hagyomány, hogy a nagy futás előestéje (idén október 5-e) a "Fehér éjszaka". Ilyenkor minden múzeum és klub hajnalig nyitva áll, és a város lakossága, illetve az ide érkező tízezer futó és kísérőik megtöltik az utcákat. Egész estés örömünnep, ahogy Cizmárik mondja: "a legjobb nap minden évben". A Thália Színház igazgatójától is kérek ajánlatokat: a nyolc átmentett repertoárdarabon túl és egyéb újdonságok mellett Kárpáti Péter Akárkijét mutatják be decemberben, amiből a Káva közreműködésével tantermi előadás is készül, jövőre pedig debütál Egressy Portugálja, míg a színházat 45 éve megalapító Beke Sándor A kassai polgárokat rendezi.
Márai nevét viseli a színház stúdiószínpada is, a kis épület kávézójában beszélgetünk az igazgatóval, a falakon a Petőfi Irodalmi Múzeum kiállítási anyagai az íróról. Czajlik először körbevezet, és az emeleti ablakon át mutatja, hogy a kávézó voltaképpen a szomszédos házzal közös udvar lefedett része. "Nem tudom, hogy elmondhatom-e, mert azt hiszem, a kutató még nem publikálta ezt sehol, de valójában az ott Márai szülőháza. Ez volt az udvaruk." Ez épp elég kalandosan hangzik ahhoz, hogy utána rögtön találkozzam Ötvös Anna helytörténésszel, aki a ház előtt, biciklijét szorongatva hadarja lelkesen a felfedezése bonyolult és izgalmas történetét (ennek bővebb leírását és a fotókat lásd a magyarnarancs.hu Megvan Márai igazi szülőháza c. cikkében), amelynek végére már meggyőzően bizonyítani tudja, hogy Márai nem a nagy sárga házban született, ami minden albumban, életrajzban és kiállításon szerepel, hanem száz méterrel odébb. Ebben a romantikus, romos házban, aminek az udvarán most - tök véletlenül - az életét bemutató kiállítás díszletei közt kávéznak a kassai polgárok.
