Onnan indulunk, hogy egy fiatal lányt találnak felakasztva a színházban, tegnap még ügyes balerina volt, most meg ott lóg a kihűlt teste. Nem is bűnfilmről volna szó, ha nem derülne ki hamar, hogy az öngyilkosság inkább gyilkosság volt, s ahogy haladunk előre, úgy látjuk be, hogy tulajdonképpen bárkinek lehetett oka megölni a művésznőt – beleértve az értő közönséget is. Látjuk ezeket a megcsömörlött embereket, a pompás kis házakban fészkelő pesszimizmust; az anyát, aki most bőg, de korábban folyton szekálta a lányát, az apát, aki intenzíven sikkasztja a pénzt.
Adott tehát minden, ami egy jó krimisorozathoz kell, ha nehéz is mit kezdeni ezzel a lehúzó, pátosztól teljesen mentes hangulattal, amit a széria áraszt. Meg úgy az izlandi filmek száznegyven százaléka. De ez talán nem olyan sötét, mint a A gyilkosság (Forbrydelsen), nem olyan borús, mint A híd (Bron/Broen), de a valamiért folyton hét ágra sütő nap (az ellenkezőjét várnánk, nyilván; a nyomozónő panaszkodik is rá erősen) mögül csak a magány és a halál kúszik elő ráérősen. Mindezt pedig ellensúlyozandó, van egy mackós nyomozónk, aki elsüt egy-két finom poént, csak azért, hogy ne fulladjunk bele a nagy pesszimizmusunkba. Meg van egy pulóverben és vastag kabátban mászkáló nyomozónőnk, aki zacskóból eszi a sajtburgert, és eléggé úgy tűnik, nem képesek egyről a kettőre jutni, az újságok előbb írják meg az áldozat családjának a titkait, mint hogy ők kiderítenék.
Majdnem minden klappol is, lehetne hirdetni, itt egy újabb északi csoda, ha a sorozat lassúsága nem válna néha kínosan idegesítővé, és nem azt éreznénk: úgy telik el egy-egy rész, hogy alig történt valami. Bár legyen az a mentsége a készítőknek, hogy a felszín alatt zajlanak rendesen az események, olykor a szülők vagy az egykori osztálytársak pillantásaiból is kiderül, mennyi mindent is hallgatnak itt el. Mondjuk, ezt már megszoktuk az északi bűnügyi szériáktól, s nem is tudjuk megunni.
A Cinemax műsorán
