Amikor Sztupa és Troché háromra felkiáltottak, hogy „csimpergő!”, az évszakok lassan elindultak egymás felé. Lassan, ahogy a gőzmozdony kerekei, lengőíve, ellenforgattyúja, tolattyúvonó rúdja, elősietési összekötő rúdja, egyáltalán a tolattyúja bemozdulnak, amikor kicsap oldalra a gőz, úgy indultak, egész lassan. Igen, az évszakok egymás felé, amikor Sztupa és Troché csimpergőt kiáltottak, háromra. Egy, kettő, három. A tél, egyike az évszakoknak vitt is magával egy gőzmozdonyt e vezényelt összeborulásba, de az nem indult, vágtatott már. Szikrát szórt, amerre elhaladt, jól látszott az éjszakában. Nem is éjszaka volt, de nem különböztette meg semmi az éjszakától, este hét múlt vagy nyolc múlt, a félnyolcas személy vagy félkilences gyors lehetett csak, de olyan sötét volt, mintha elütötte volna már az éjfélt valamelyik kinnfelejtett falióra. A tavasz sok csokit hozott, mártott ostyaszeletet, Csillát egy nyolcvanért, ami azért mégis rablás. Hat Balaton kockát lehetett venni az árán, s ez az ár hiába volt méret- és anyagarányos, olyan eszmei szakadékot vont az édesipari áruszerkezet kellős közepire, hogy gyerekfejjel nehéz volt megküzdeni vele, inkább lehetetlen. Sztupa és Troché nem is próbálták, mert soha nem voltak gyerekek, vagy csak nagyon ritkán. Marika, Bandi, az úttörők és a sportolók, az inotai erőmű összes izzadt homlokú, kék ruhás dolgozója, maga Édes Anna vagy a Duna összes kavicsa bezzeg voltak gyerekek. De az ősz nekik nem hozott semmit, a sárga és barna 74 árnyalata az igenis semmi, Sztupa legalábbis ennyit számolt, hetvennégyet. Troché eggyel többet mondott, de olyan volt az, mint a snóbli, Troché blöffölt, eszébe nem jutott árnyalatokat számolgatni, mire háromhoz ért, elfelejtette az elsőt, nem is nagyon hitte, hogy lehet ilyet. Nem volt a szemében különb ez, mintha téli havat tett volna a csimpergői közösbe. Olyan volt inkább, mintha a színei helyett az esőjét hozta volna az ősz, azt sem lehet megenni, meginni is csak forralás után, s felszállni sem lehet rája. Jó, hát a gőzmozdonyra is csak a masiniszta meg a fűtő szállhat fel, akárki csak úgy nem, az akárkiknek ott van a vonat, a kocsik, tessenek oda felszállni, de oda is csak akkor, ha megváltották a menetjegyet. Ha rám hallgatnak, az első osztályra, mert az vágtat a nyárba, végig a Balaton partján, ahol nő a toportyán farka. Vagy a címere, esetleg camere.
Pénteken (26-án) este kilenckor a ViaSat3 belefog többnapos vállalkozásába, melynek során minden nap letol egy Bourne-filmet és megismétli az előző napit. Addig érdemes nézni a cirkuszt, amíg benne van Franka Potente, szóval holnapig, aztán kész, vége, szevasztok. Este tíz negyventől a Film Mánián lép fel Jackie Brown, mindenkinek tisztelettel ajánlom a figyelmébe. A Dunán húsz percre rá kezdődik a Franklyn, amiről egy darabig azt hittem, hogy Marilyn Monroe bátyja, Franklyn Monroe az ihletője, de viszonylag hamar kiderült, hogy erről szó sincs, mert ez az álarcos detektív szomorú története, ami köztudomásúlag mindenkit érdekel.
Szombaton este kilencre jönnek Andrew G. Vajna új tévéjére Az elveszett frigyláda fosztogatói. Alighanem valamiféle szakmai tapasztalatcsere készül. 23.40-kor a Film Mánián kezdődik a Vadlibák című háborús… mi is? Eposz, bazmeg, olyan ez, mint az üzemcsarnok, az mindig tágas, a háborús meg mindig eposz. Azért Richard Burton, Richard Harris és Richard Roger Moore együtt nyilván jól mutatnak, szerencsére 0.05-kor a Dunán kezdődik a Fejvadászok, ami ugye egy Nesbø-adaptáció. De nem ezért küldöm vissza a Dunámat, hanem majd a holnapi 451 Fahrenheitért, úgy filmileg, mint irodalmilag.
Vasárnap Játszd újra, Sam! az m3-on délután. A Film Mánián este tíztől Fellini barátocskánk Casanovája, miszerint Donald Sutherland domborít, amit a magunk részéről hálás szívvel és szétvetett lábbal fogadunk. Valamivel fél egy után itt tartják A római birodalom bukását is, feltehetően a tunikás filmek iránti olthatatlan szenvedélyük okán. Éppen ezért csütörtökön majd El Cid is lesz. Csak semmi tévé!
