Amikor Sztupa és Troché a színes házat nézték, mindkét karjukat maguk előtt tartva nagyokat léptek; magasra emelve talpukat minden lépésnél, úgymond lopakodtak, és ők voltak a farkasok. Azt mondták, a faa’kasok, jön a faa’kas, így. S jött is a faa’kas, mindjárt kettő, de a legtöbbször három, mert Ómafa is minduntalan ott sűrített, ő is marhára bírta a színes házat, még a hegyek-völgyek és a körszálló bámulásáról és sűrű lajstromozásáról is lemondott miatta. Közbevetőleg jegyzem meg, hogy ez a körszálló nem ugyanaz a körszálló, inkább valamiféle körszakállnak tessék elképzelni, csak épületben persze. Na, ezt nem nézte már oly hévvel, mint mielőtt rákapott volna a színes házra, ami a sötétben világított is: színes vagyok, színes vagyok, nézzél engem! És Sztupa és Troché és Ómafa is nézték. Rendszerint Sztupa kezdte vagy Troché, hogy milyen színű lesz a színes ház? Piros vagy halvány? És közben lopakodtak, egymás mögött, sorban, a ház meg előbb lila volt, aztán kék lett, majd türkiz és halvány, halványkék, halványpiros, halvány semmilyen, azzal is búcsúzott tőlük. Rosenrot. Egyszer aztán megálltak a színes házzal pont szemben Sztupa, Troché, Ómafa, és elkezdték szuggerálni. A ház először nem értette, hogy mi a faszt akarnak, de hamarosan átlátott a szitán (egész pontosan úgy, hogy erősen rávilágított a szitára a halványlila színével, ami már majdnem olyan volt, mint egy olvasólámpa), s olvasott is Sztupa, Troché és Ómafa gondolataiban. Egyszerre csak az egyikében ugyan, de gyorsan ugrált, mint amikor a távkapcsolóval pilinckázik az ember a tévécsatornákon, s hármójuk gondolataiból össze is barkácsolt valamiféle szocialista realista jegyektől ékes mozaikot, melyben a munkásfiatalok csodálták a Tudomány Palotáját illő távolságról, s kicsit ittasan a Komszomol-gyűlésről kis kitérővel hazafelé tartván. Ómafa azt sugalmazta a háznak, hogy legyél vörös (ezt téveszthette össze a ház a szocreál jegyekkel), Troché pedig azt, hogy legyél lila, Sztupa ellenben azt, hogy legyél majom, mert a világító színes majom sokkal érdekesebb, mint a világító színes ház. Ezen az opción a ház is elgondolkodott, sőt, meg is próbálta, de sehogy sem bírt majom lenni. A házak nem lesznek majmok. Egyszer a Fővárosi Állatkertben a Majomház is megpróbálta, holnaptól ti lesztek a ház, én meg a majmok, de még neki sem sikerült. A majmok persze simán bírtak ház lenni.
Pénteken, lévén 13-a, csak éjfél után szabad a tévé elé ülni, de akkor mindjárt háromszor is, igaz, némi fedésben. A Duna nyit rögtön negyed egykor a Behálózva című krimivel, amiben Jim Broadbent és Ciarán Hinds domborítanak, de benne van Rebecca Hall is a Parade’s Endből. Egy húszkor már késő kiszállni, pedig akkor indul a Casanova, Fellini barátocskánk öregedésének kitüntetett rajtpillanata a Film Cafén. Aki nem bírja az öregedést, mehet kettőkor vissza a Dunára, ahol épp kezd A gyanú árnyékában, egy Hitchcock-film 1943-ból a sármosan antipatikus Joseph Cottennel.
Szombaton, ha már ilyen sokáig fenn voltunk tegnap, reggel kilenckor szembesülhetünk azzal a végtelen szomorú ténnyel, hogy a Duna tévére befigyelt egy akciós Elvis-csomag, tán Mészáros Lőrinc megvette Gracelandet, mert azt hitte, hogy egy focicsapat. Ezért a korán kelők nézhetik a Katona-bluest. Csakhogy van ennél nagyobb baj is, mert a legőszintébb sajnálatomra Tom Hardy rettenetes túlértékeltségéről kell szólnom, s letépik a hívek nyilván az arcomat. Az RTL Klub adja háromnegyed tizenkettőtől az Árvizet, amiben nevezett Robert Carlyle-lal zúzza, mérsékelten lehet izgalmas dolog, bár Morrison professzor szerepében fellép Tom Courtenay, ami persze nem egyebet bizonyít, csak azt, hogy Tom névvel is lehet valaki kurva jó színész, gondoljunk csak Hegedűs D. Tomra. Mégis szögezzük le, jellemszínészből sztárt faragni időpocséklás.
Vasárnap dettó éjfél után a Dunán hajózik Cogburn, a békebíró, ez a Féleszű serif valamiféle utózmánya a jó John Wayne-nel, nem bízom benne, ezért óva intek mindenkit a tévézéstől.
