A ’80-as évek végén kezdődő nagy zsidó újjászületésből sokáig kimaradt a zsidó színház megalapítása, bármennyire is magától értetődő, hogy a színház az egyik leghatékonyabb közösségszervező erő. Nem véletlenül volt mindenféle nemzetpolitikák sarokköve a nemzeti színjátszás megteremtése. Aztán jött Borgula András, aki gyakorlatilag egymaga a semmiből összehozta a színházat, mely mára az egyik sikeresebb zsidó kulturális szervezetté nőtte ki magát, sőt a vezető nem kőszínházi társulatok egyike évi 111 előadással és 12 ezer nézővel.
Közrejátszott ebben az is, hogy egyúttal megteremtette a bevállalós-nagypofájú zsidó celeb figuráját, így egymaga valószínűleg menőbbé tette a zsidóságot, mint minden más erre hivatott személy és szervezet együttvéve. Az Izraelben tankvezetőként és színházrendezőként végzett Borgula forradalmi ötletére jó darabig mindenki csak legyintett, amíg óriásit nem tarolt Lefitymálva című előadásával, miután sikerült a társulat működését stabil fejlődési pályára állítania. Egészen mostanáig, mert úgy tűnik, a mesés sikerszéria véget ér most, hogy kihúzták lábuk alól a TAO (közvetett állami támogatás) varázsszőnyegét, amely az évek óta tartó szárnyalást részben lehetővé tette. Ezzel pedig nem szimplán egy alternatív programlehetőség tűnhet el a budapesti kulturális fölhozatalból, hanem a zsidó közösségi élet egyik alappillére. Ez viszont jelzi, hogy szükséges volna újragondolni a zsidó kultúratámogatás egész rendszerét. Jelenleg ugyanis az a helyzet, hogy éppen azokra a programokra és szervezetekre nem jut támogatás, melyek a többségében nem vallásos budapesti zsidóságot célozzák meg, vagyis amikre tényleg nagy igény volna (megjegyzem a nem zsidók körében is).
| ||
A probléma gyökere persze az, hogy a kultúrpolitika nagyon egyenlőtlenül osztja szét a támogatást, így juttatja azt egy szűk és privilegizált intézmény- és célrendszer részére, míg az alulról jövő alternatív, kísérletező kezdeményezéseknek legföljebb alamizsnákat osztogat, akármilyen sikeresek is. Sőt már kifejezetten föl is lép ellenük az egyre fokozódó kultúrharc jegyében.
Márpedig a zsidó kulturális élet valahol ebben az alternatív, civil közegben él leginkább. Méghozzá azért, mert a magyarországi zsidóság magát vallási kisebbségként határozza meg a 19. század végétől kezdődő emancipációs folyamat óta, így viszont a világi kulturális programok állami támogatásához nem igazán férhet hozzá. De a hazai zsidóság amúgy is erősen megosztott abban tekintetben, hogy egyáltalán szükség van-e ilyen specifikusan etnikai kulturális intézményekre. Így aztán a zsidó színház gondolata hosszú ideig föl sem merült itthon (szemben például Romániával). Az egyébként jelentős számú zsidó származású színházi szakember a magyar színházi világ integráns részének tekintette magát, és a zsidó témákat is lényegében a magyar kultúra sajátos színfoltjaként értelmezte.
Talán érdekességként érdemes megemlíteni, hogy korábban csupán egyszer alakult egy komolyabb zsidó társulat, mégpedig a második világháború alatt az akkori és mai hitközségi épületben, a Goldmark teremben, melynek utolsó előadására 1944 március 19-én került sor, Magyarország német megszállásának napján.
| ||
A zsidó színházalapítás ötlete nem is egészen hazai eredetű, hiszen Borgula Izraelben tanult és szocializálódott, majd 2005-ben megalapította Budapesten a Gólem Színházat, azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy ez az évszázad ötlete, hiszen a budapesti zsidóság elég nagy létszámú ahhoz, hogy ne legyen gond a látogatottsággal. Csakhogy hiába kopogtatott a zsidó színház ötletével a különböző ajtókon, az önkormányzat elhajtotta, mert támogassák ezt a zsidók, a Hitközség szintúgy, mert ez nem egyházi feladat, ráadásul pénteken is játszik, nem héberül, nem is jiddisül, akkor meg kérjen mástól, mazal tov. A nagy színházak zsidó művészei, vezetői pedig nem is értették, minek, hisz rengeteg zsidó témájú darab fut a különböző színházakban, ami persze vitathatatlan, de mind ugyanabba a narratívába van beleragadva: a kis szerencsétlen zsidó reménytelenül küzd a brutális világgal szemben, amely végül könyörtelenül eltapossa őt. Az izraeli mentalitást magába szívó Borgula számára mindez már idegen volt. Ha van zsidó narratíva, akkor az nem ez.
De nem csak a zsidóságról gondolt egészen mást, hanem a színházról is: a zsidó színház vállalja föl a közösségépítő és identitás-erősítő szerepet, épp olyan nyíltan és bátran, mint az amerikai feketék, a melegek, vagy akár a szélsőjobb. Más színház ezt nyilván nem fogja megtenni helyette. Egy ilyen programhoz pedig saját infrastruktúra és elkötelezett emberek kellenek, olyanok, akik a zsidó közösséget hitelesen és hatékonyan tudják képviselni.
Az alapítást követően aztán jó pár küzdelmes évnek kellett eltelnie, hogy a koncepciót elfogadja és megértse a hazai közeg. A színházat Borgula eleinte minimális támogatásból, részben saját fizetéséből finanszírozta, mígnem 2011-ben a Lefitymálva című előadás átütő sikerének és az új producernek, Marcsa Barbarának köszönhetően sikerült stabil anyagi hátteret teremteni, amelyhez viszont már az évről-évre növekvő TAO-támogatás is jelentősen hozzájárult. Tavaly a Gólem költségvetésének negyedét-ötödét adta (10 millió forintot), ami konkrétan azt jelentette, hogy ebből tudtak olyan profi produkciókat színpadra állítani, melyek már fölveszik a versenyt a kőszínházi előadásokkal. Másrészt, mivel a politika a TAO-ba nem tudott belenyúlni, biztosan lehetett építeni erre. A rendszer anomáliáival persze mindenki tisztában volt, de a visszaéléseket nem vizsgálta ki senki, a rendszert nem korrigálták, hanem egyszerűen csak egyik pillanatról a másikra fölszámolták, – miközben az ugyanígy működő foci- és filmtámogatást ugyanúgy hagyják tovább működni. Most mindenki attól tart, hogy a beígért új pályázati rendszerben, amely kompenzálná a kiesett TAO pénzeket, elsősorban politikai és nem szakmai szempontok szerint döntenek majd. Ebben az esetben könnyen lehetséges, hogy a Gólem költségvetése megroggyan, illetve bizonytalanná válik.
Már elindult az Ezer Gólem támogató mozgalom, egyfajta pártoló tagság szervezése, de valódi megoldást Borgula szerint egy zsidó kulturális központ és alap jelentené, amit nagyon megérdemelne a főváros. Budapest egyik fő vonzereje éppen a mai napig megőrzött és élő zsidó kultúra, amely egyedülálló Kelet-Európában. Közönség van, sorra születnek izgalmas produkciók, vagyis csak egy megfelelő helyszínre és persze stabil támogatásra, pályázati alapra lenne szükség, ami összefogná ezeket, kicsit hasonlóan a Trafóhoz vagy a Jurányihoz, akár a MAZSIHISZ költségvetéséből, vagy más forrásból.
Az egyetlen hasonló jellegű és profilú intézmény, a Bálint-Ház, maga is erőforrás-hiányos, másrészt profi színházi térrel és technikával nem rendelkezik. Az épp most fölépülő Együttélés Háza programjáról és lehetőségeiről nem sokat tudni még. És ez itt a kulcsprobléma, vagyis hogy nem működik a koordináció a zsidó szervezetek között, miközben önmagukban, – erőforrások és infrastruktúra hiányában – kevesek magas színvonalú kulturális programok létrehozására. De nem csak a forráshiány miatt kell újratervezni a zsidó szervezeteknek, hanem mert egyre érzékelhetőbb a szándék a kormány részéről, hogy a zsidó közösséget is – csakúgy, mint a társadalom minden szegmensét – maga alá gyűrje, és fölszámolja a szabadság kis köreit itt is.
A szerző rendező, az Országos Rabbiképző-Zsidó Egyetem hallgatója
