Múlt szerdán 5777. ádár 24-e (2017. március 22.) volt. Mivel a zsidó hónapok holdhónapok, ezért ádár 24. a polgári naptárban több nappal egybeeshet. 1944-ben ádár 24-e március 19-én volt. Aznap vonultak be a német csapatok Magyarországra, majd megkezdődtek – a németek számára meglepően egyszerűnek bizonyult – tárgyalások a magyarországi zsidóság teljes körű deportálásáról.
A felszabadulást követően az Országos Rabbi Egyesület úgy döntött, hogy ennek a napnak az évfordulóit a zsidó közösség gyász- és böjtnapként tartsa meg. Az emléknapot az évezredes hagyománynak megfelelően a zsidó naptárba illesztették, a nyomtatásban megjelentetett zsinagógai naptárakban „országos gyász- és böjtnap”-ként jelölték, fekete gyászkeretet illesztve a szöveg köré.
| ||
1948-ban az ádár 24-i gyásznap éppen április 4-re, Magyarország felszabadulásának jelképes napjára esett. Róth Ernő rabbi döntése nyomán akkor egy nappal elhalasztották a gyásznapot, ami nem példa nélküli a zsidó hagyományban: így szokás eljárni akkor is, ha egy böjtnap szombatra esne. Az Országos Rabbiegyesület Értesítőjében nyomtatásban is megjelent magyarázat szerint: „Nem tehettük meg, hogy a számunkra valóban felszabadulást jelentett események emlékére beiktatott szabadság ünnepén mi gyásznapot tartsunk.” Ennek közel hetven éve, és az azóta eltelt időben máskor is előfordult hasonló nemkívánatos egybeesés, például 1986-ban. A rendszerváltást követően április 4-e már nem számít ünnepnapnak, hivatalos állami ünnep lett viszont március 15-e. Amikor talán szintén nem illik böjtölni és gyászolni – habár ez továbbra is inkább rendszerkritikai, mint örömünnep. Két éve, 2015-ben például így volt – és a pesti rabbik nem adtak támpontot arra nézvést, hogy szabad-e böjtölni és gyászolni aznap. Nem azért, mert nem teszik a dolgukat, hanem azért, mert az ádár 24-i böjtnap mára bizony kikopott a köztudatból. Nem jelzi sem a naptár, sem a közösségi emlékezet. Ezt érezhetjük akár megrendítőnek is, de nem igazán érdemes, hiszen nem a holokauszt emlékezete és gyásza halványult el, csupán egy talán elhamarkodottan bevezetett és soha nem igazán szervesedett böjtnapról feledkezünk meg.
Már a böjtnap elrendelésekor, 1945-ben is viták voltak erről – de persze miről ne lennének és lettek volna mindig is. Az ortodox közösségek nem fogadták el az újonnan kijelölt böjtnapot, hanem egy olyan napot választottak (sziván 20.), amely már korábban is gyásznap volt az 1171-es blois-i vérvád és az 17. századi Hmelnyickij-féle kozák mészárlások emlékére. E korábbi történelmi gyásznap hagyományos, középkorig visszanyúló gyászliturgiájába emelték a holokausztban elpusztítottakra való emlékezést. Érvelésüket támogatta az a tény, hogy a deportálások döntően sziván hónapban (május–június) történtek. Akik a megszállás évfordulójának újonnan bevezetett böjtnapja mellett érveltek, azt mondták, hogy a holokauszt pusztítása még a sok szenvedést hordozó zsidó történelemben is példa nélküli, ezért nem lehet összemosni a korábbi pusztítások emlékével.
Hasonló viták természetesen nem csak Magyarországon voltak. A zsidó közösségekben mindenhol, Dél-Afrikától Újlipótvároson át egészen Kanadáig kérdés volt, hogy melyik napon kell a halálozási évfordulóját tartani azoknak, akiknek csak elvesztésében lehettek biztosak, de semmi másban: ők elpusztulhattak fegyvertelenül az aknamezőkön vagy a koncentrációs táborokban – és zömmel nem maradt, aki hírt adjon róluk, halálukról. Az ő emlékükre 1948-ban az Izraeli Rabbinátus egy korábbi általános böjtnapot, tévét 10-ét rendelte általános kaddisnapnak. Azon a napon, i. e. 425-ben kezdődött meg Jeruzsálem ostroma, ami három hónap múlva a Szentély lerombolásához és a zsidók babilóniai elhurcolásához vezetett. Erre a napra évszázadok óta kialakult gyász- és böjtszokásokkal emlékeztek minden zsidó közösségben. Voltak tekintélyes rabbik (Joseph B. Soloveitsik, a modern ortodoxia egyik legnagyobb gondolkodója, és a rendkívüli tekintélyű ortodox törvénymagyarázó, Moshe Feinstein), akik a zsidó történelem legnagyobb gyásznapjához, áv hónap 9-éhez, a jeruzsálemi Szentély emléknapjához kötötték volna a holokauszt emlékezetét is. Javaslatukat támogatta Izrael miniszterelnöke, Menachem Begin is, mégsem fogadták el. Pedig szerintük a holokauszt csak egy technológiailag fejlettebb korszak korábban ismeretlen mértékű pusztítása, de a zsidó teológia szempontjából nem különbözik a korábbi pogromok, üldözések, kiűzések, máglyára vetések, könyvégetések sorától. Az ő írásaikban a görög eredetű holokauszt (égő áldozat), és a héber soá (kiirtás) szó sem szerepel, hanem ugyanazzal a terminológiával (hurban) említik, mint amit a Szentély pusztulására használ a zsidó szöveges hagyomány.
Izrael Állam megalakulása után az Izraeli Rabbinátus a társadalmi viták figyelembevételével végül 1951-ben, a varsói gettófelkelés évfordulójához igazítva kijelölte niszán 27-ét, melyet Jom haSoá (a Soá emléknapja) néven a naptárba illesztettek. A nap és neve is szimbolikus: nem pusztán a pusztulásra, hanem az izraeli társadalmi igényeknek megfelelően a zsidó ellenállásra, a hősiességre is emlékezik, neve 1959-től a Jom hasoá vehagvura – a pusztulás és hősiesség emléknapja. A böjtöt és megemlékezést nyolc nappal később követi Izrael Állam függetlenségi napja – megfelelő dramatikus ívet kínálva a megemlékezésnek.
Ezek a viták az emléknap zsidó teológiai hátteréről, a zsidó naptárba illesztéséről szóltak, de párhuzamosan jelen voltak/vannak a történettudományi gondolkodásban is, s ekként meghatározóak a zsidó emlékezetintézmények (múzeumok, levéltárak, emlékművek) kialakításánál is. A viták a holokauszt történeti egyediségéről és tanulságairól folytak/folynak, és ezzel összefüggésben arról, hogy a holokausztot milyen mértékben kell a zsidó történelem részeként kezelni. Meghatározhatja azt is, hogy mit, milyen módon kell bemutatnunk a zsidó múzeumokban. A zsidó múzeumok elsődleges célja és feladata a judaizmus bemutatása és interpretálása, melyben a holokauszt emlékanyaga a zsidó múlt egy történeti rétegeként van jelen. Ez nem azonos azzal, ami az általános történeti-társadalmi múzeumok feladata, melyek a nemzeti történelmek részeként, avagy speciálisan ennek a korszaknak szentelt intézményekben foglalkoznak a holokauszt bemutatásával. Az önálló holokausztmúzeumok, -kiállítások a zsidó múzeumoktól függetlenül jelentek meg, európai történelmi eseményként interpretálva, az általános történelem részeként bemutatva a holokausztot. Susan Sontag a múzeumok ezen új típusát önálló kategóriaként, „memory museum”-ként, emlékmúzeumként definiálta. Ez a múzeumtípus az európai zsidók elpusztítására emlékezve alakult ki, de a minta más modern genocídiumok történetének feldolgozására, áldozataik meggyászolására is alkalmazható. A zsidók sorsa az európai közgondolkodásban és az ezt leképező múzeumi gyakorlatban is az üldözött, kisebbségi lét metaforája lett. Ennek a metaforának, azaz a zsidók és a holokauszt bemutatásának általános emlékezetpolitikai használata nem feltétlenül egyezik a zsidó közösségek önképével, önmaguk bemutatásának gyakorlatával.
A budapesti Zsidó Múzeum állandó kiállítása hagyományosan a zsidó élet körforgását, az ünnepeket mutatja be. Ha ma már a zsidó naptár része a holokauszt-emléknap és a függetlenségi nap is, akkor erre is reflektálnunk kell. Ugyanakkor figyelembe kell vennünk, hogy a holokauszt és Auschwitz után a zsidó örökség valamennyi tárgya valamilyen módon holokausztemlék is, hiszen mindezek a tárgyak történetük során kapcsolatba kerültek a megsemmisítés, az elpusztítás jelenségével. A tárgyakat hajdan használó közösségeket kiirtották, s gyakran a tárgyak maguk is elrejtve élték túl a vészkorszakot. A holokauszt története minden zsidó tárgyra árnyékot vet, amit a múzeumi kiállítás során ugyanúgy be kell mutatni, mint a tárgyak eredeti környezetét.
A múzeumokban lévő tárgyak egy részét azért ajándékozták a gyűjteményeknek, hogy az adományozó családja, felmenői vagy közössége emlékét a tárgyakon és a múzeumi bemutatáson keresztül megőrizzék. A tárgyak másik csoportját olyan emlékek alkotják, amelyeket a közösségek pusztulását követően gyűjtöttek össze, esetleg a zsidó közösségek gazdasági kifosztásának részeként kerültek köztulajdonba. Ezeknél a tárgyaknál ezért különösen fontos a tárgy „élettörténetének” ismerete és bemutatása. A múzeumi raktár ma már sajátos mauzóleumi mellékzöngét nyer, és ellentmondásos szerepe lesz: egy kiirtott (kiirtani szándékozott) kultúra emlékét őrzi. Ami megmaradt, az annak köszönheti gyűjteményi létét, hogy – a tárgyakat használó közösséggel ellentétben – valahogyan túlélte a pusztítást. Ezek a tárgyak többféle történet szereplői lehetnek: bemutathatók általuk a zsidó kultúra rétegei, de tulajdonképpeni történetük csak a megmenekülésükkor kezdődik: azzal, hogy valaki megőrizte őket, hogy ne jussanak a közösség sorsára. Ezek a tárgyak történeti tanúi a zsidók és nem zsidók 1940-es évekre rettenetessé vált viszonyának, de történetük nem fejeződött be akkor: társadalomról, együttélésről legalább ennyit elmesél az is, ahogyan ma viszonyulunk hozzájuk, ahogyan kiállítjuk, értelmezzük őket.
Nagyon kevés olyan tárgy maradt ránk, ami az évezredes zsidó tanításokhoz kapcsolódik, a zsidó vallásgyakorlat eszköze, de keletkezési körülményei, története mégis a holokauszthoz kapcsolják. Az új kiállításunkban bemutathatjuk azt a keveset, ami megmaradt. A díszes hanukai menórák sorában, a változatos jelképrendszerrel mindig a korszellemhez igazodó, zömmel csillogó ötvöstárgyak között látható egy nagyon egyszerű hanukai mécsestartó is. Ezt a tárgyat a pesti gettóban készítették egy egyszerű falécből és némi kenyérbélből. A rettenetes körülmények között, 1944 fagyos, hideg decemberében is volt, aki a szájától vonta meg az utolsó falatokat azért, hogy meggyújthassa a Hanuka lángjait: hogy menórát készítsen magának.
| ||
Egy másik tárgyat, egy imairányt jelző „mizrahtáblát” a munkaszolgálatban, a riptineci erdőben készítettek gyalulatlan fából, 1940-ben (a mizráh héberül „kelet”-et jelent, ebbe az irányba fordulva kell imádkozni). A tárgyat még abban az évben elküldték a Zsidó Múzeumnak, az alábbi kísérőlevéllel:
„Midőn most átadjuk ezt a Frigytáblát a Zsidó Múzeum Igazgatóságának megőrzésre, hogy tegye a magyar zsidóságnak Isten és Haza szeretetét igazoló többi bizonyítékai mellé, tesszük ezt annak az örömüknek hangsúlyozásával, hogy szolgálatunk itt az országhatáron egybeesett hazánk elválaszthatatlan részének, Erdély nagy részének visszaszerzésével. A 203/IV műszaki század tisztikara és legénysége.”
Ezt a megrendítő tárgyat is bemutatjuk, a többi mizrahtábla mellett. Ezek mindegyike a jeruzsálemi irányt mutatta az imádkozóknak, akik mindennap e város felépüléséért, békéjéért fohászkodtak. Mindennap, nem csak az emléknapokon. Azzal, hogy ezeket a tárgyakat az eredeti funkciójuknak megfelelő csoportosításban, egy szörnyű korszak emlékeként, de mégiscsak hasonló tárgyak mellett állítjuk ki, biztosíthatjuk, hogy a készítők emlékét is megőrizzük és felidézzük mindennap, nem csak az erre rendelt emléknapokon.
