A szadizmus hétköznapjai

A baj nem az intézményekkel, a kormányokkal, a politikával és még csak nem is a „rosszemberekkel”, hanem úgy általában az emberekkel van. Závada Pál és Zoltán Gábor regényeiről.

Sok éve a Magyar Narancs oldalain egy könyvismertetőben idézték Witold Gombrowicz Jorge Luis Borgesről szóló naplóbejegyzését: „Irodalmároknak való híg lötty… Ő az irodalomban van otthon, én az életben”. Életidegen, irodalmi kékharisnyák szépelgésének, vagy éppen híg löttynek semmiképpen nem nevezhető Zoltán Gábor Orgia és Závada Pál Egy piaci nap című regénye. A 21. századi európai országok jelentős részével ellentétben én nem a halott zsidókra szeretek emlékezni, hanem az élő zsidók kultúrája és problémái érdekelnek, ennek következtében a soá csak nagyon korlátozott mértékben foglalkoztat. A soával foglalkozó dokumentumregények olvasását pedig végképp szívesen hagyom meg másoknak. Ezért aztán az említett két, valós eseményeket (a fővárosi nyilas terrort és az 1946-os magyarországi pogromokat) alapos levéltári kutatások alapján feldolgozó regényt valószínűleg kezembe se vettem volna, ha nem azzal ajánlja egy – nem irodalmár – barátom, hogy ő rosszul lett az Orgia olvasása alatt. A verbális, szexuális és egyéb fizikai erőszakot a mű olyan nyers részletességgel írja le, amely Roland Barthes első Sade-tanulmányának szavait idézi: az erőszak és a nemiség „féktelen, de nem összevissza”. A csoportos nemi erőszakokon, a kínzásokon, a hatalmon lévők beszédein, a nyilasoknál csakúgy mint a sade-i univerzumban, a „rendeszme uralkodik”: egyszerre az összehangoltság, az elrendezés és a kreatív rögtönzés világa ez. Minden megengedett, amit a hierarchia csúcsán állók megengednek: amit Barthes ír Sade uralkodóiról, az igaz az Orgia nyilasaira: a hatalom számukra „nem azt jelöli, amit megszereznek vele (nem érték), hanem azt, amit másoktól elvesz (a megfosztás eszköze)”.

Az Orgiában nem a nemiség és a kegyetlenség naturalisztikus ábrázolása a kognitív diszkomfort legfőbb forrása, hanem az, hogy ugyanazok a 12. kerületi lakosok, akik egy-két hónappal a nyilas hatalomátvétel előtt többnyire még többé-kevésbé normális polgárként viselkedtek, amikor alkalmuk nyílik rá, kirabolnak, megkínoznak és megerőszakolnak szinte minden tizenkét és ötven év közötti zsidó, zsidóbarát  – vagy annak vélt – nőt, majd a kifosztott, megalázott és megkínzott férfiakkal együtt meggyilkolják őket. Az Orgia nyilasainak többsége nem pszichopata szörnyeteg, ábrázolásukból éppúgy hiányzik a démonizálás, mint azon rendes vidéki magyarok bemutatásából, akik Závada regényében a piacon szinte minden előzmény nélkül meglincselik a zsidó árusokat. E két könyv nem az emberi gonoszságról szól, még csak nem is arról, hogy szívtelen politikusok hideg számítással manipulálják a tudatlan tömegeket, hanem arról, hogy ha alkalom adódik, akkor teljesen normális gondolkodású és hétköznapi erkölcsi érzékkel rendelkező átlagemberek közül is megdöbbentően sokan fognak elkövetni nemi erőszakot, rablást és gyilkosságot. Ráadásul mindez nem jár az erkölcsi érzék teljes megszűnésével: az Orgia egyik legtalálóbb mondata, amikor a szovjet csapatok támadása során meghalt magyar nők sorsán felháborodott (terhes zsidó nőket és anyákat gyermekeikkel naponta a Dunába lövő) nyilasok e szavakkal tiltakoznak: „Hogy képzeli az orosz, hogy idejön, és magyar asszonyok vérét ontja? Családanyákét!” Az erkölcsi érzék megmarad, rossz és jó fogalmai nem tűnnek el a legvadabb vészkorszakban sem, csak az érvényességük határai változnak rugalmasan. Ez pedig két nagyon kényelmetlen következtetést sugall az olvasónak: a never again szlogenje egy szentimentális, ostoba illúzió, és bármikor, bármi gyakorlatilag bárhol (újra) megtörténhet. Ebben semmi újdonság nincs. A szomszédokkal folytatott beszélgetés alatt sok magyarországi zsidó megtapasztalta már a bizonyosság azon kellemetlen, ám nem túl meglepő érzését, hogy beszélgetőpartnere az elsők között lenne, aki feljelentené, lelövetné, majd beköltözne a lakásába. Az Orgia és az Egy piaci nap hétköznapi hóhéraival való megismerkedés egy ennél sokkal kényelmetlenebb érzést is kivált: az ember abban sem lehet biztos, hogy ha mások lennének az üldözöttek, akkor nem az üldözők között találná magát. Az ám az igazi diszkomfort, amikor felhívják rá a figyelmünket: nemcsak a szomszédjaink válhatnak bizonyos körülmények között tömeggyilkossá, hanem akár mi magunk is.

Az erőszak uralomra kerülésének tárgyilagos, hétköznapi ábrázolásával Zoltán és Závada – lehet, hogy szándéktalanul –, de hozzájárulnak az „új felvilágosodás” oktatási programjához: a humanizmus vallási dogmái alól való felszabaduláshoz. Az elmúlt évtizedek agykutatásának irodalmát elég akár csak ismeretterjesztő szinten ismerni ahhoz, hogy komoly kétségeink legyenek az emberi egyedek szabad akarattal rendelkező individuumként történő leírásának helyessége felől. E feltevés nélkül pedig napjaink a „természetes és elidegeníthetetlen” emberi jogok hipotézisére épített erkölcsi, politikai és jogi rendszerének elméleti alapja vészesen inogni kezd – nem véletlenül ignorálja a természettudományoknak az emberre vonatkozó következtetéseit korunk legtöbb erkölcsfilozófusa és (talán csak a poszthumanistákat kivéve) összes politikusa. Nehéz lenne ugyanis szilárd törvényes és erkölcsi rendet építeni annak beismerésére, hogy a baj nem az intézményekkel, a kormányokkal, a politikával és még csak nem is a „rosszemberekkel”, hanem úgy általában az emberekkel van.

Ha visszatérünk ezen a két regény implikálta, vidám derűt árasztó általános következtetésektől a konkrét magyarországi valósághoz, akkor nehéz jobb összefoglalót elképzelni Závada regényében a pogromot követő pártközi értekezlet konklúziójánál: „Az értekezlet felszólítja Kunvadas minden zsidó származású lakosát, hogy mivel jelenlétük folyamatosan szítja községünkben a […] békétlenséget […] mivel hogy itt tartózkodásuk akadályát képezi a megnyugvásnak […] hat órán belül szíveskedjenek más településre költözni.”

A leírtak alapján – úgy gondolom – többen szívesen feltennék nekem a kérdést, hogy ha mindezt komolyan gondolom, akkor a zsidó kultúra különböző területeit értelmező és tanító pedagógusként vajon mit tarthatok a zsidó oktatás fő feladatának. Válaszom meglehetősen egyszerű: egyetértek Yuval Noah Hararival, aki szerint minden – nem csak a zsidó – oktatási tevékenység fő feladata, hogy a gyerekeket (és magunkat) rezilienciára neveljük és az érzelmi intelligenciájukat fejlesszük. Ezekre lesz ugyanis mindenképpen szükségük a nagyon bizonytalan, de valószínűleg cseppet sem problémamentes közeljövőben, amikor minden megtörténhet.