Egy civileket pénzelő zsidó milliomos: az „ügynök” halála

  • Toronyi Zsuzsanna
  • 2017.05.08 17:35

Jó ez nekünk?

„Meghalt az egyetlen ember, akinek óriási vagyonához szíve is volt…”

„Kétezer esztendős ellenfelek között próbálta meg ő a kibékítő szerepét. Jót tett azokkal, akik az ő vérét szidalmazták, üldözték, elnyomták…”, olvassuk a lapokban, és azt is, hogy halálhírére több vidéki kisvárosban egyesületek és magánemberek is kitűzték a gyászlobogót. (Persze, mert a támogatottjai, segélyezettjei voltak, naná.)

Segélyezettje? Ki halt meg? Egy gazdag zsidó, aki vagyonát vasútépítkezésekkel és pénzügyi tranzakciókkal szerezte. Miután tényleg beláthatatlanul sok pénze volt, ebből modern, felvilágosult társadalmi értékek közvetítésére alkalmas oktatási intézmények létesítését segítő alapítványt tett. Támogatásának köszönhetően sokezernyi fiatal kapott a világ bármely pontján elismert, korszerű képzést. Ez sokat segített ugyan a szinte középkori állapotok leküzdésében, de csodát nem tett, és amikor a politikai helyzet rosszabbra fordulása miatt menekültek ezrei indultak meg egy jobb élet reményében Európa boldogabbik fele és Amerika felé, akkor ennek segítésére is létrehozott egy segélyalapot. Ezért rengeteg támadás érte olyanoktól is, akiktől aztán igazán nem ezt várta.

Nem, nem arról van szó, kedves olvasó, akire most gondolsz. Nem a New York–Tel-Aviv tengely titkos csatornáin vagyok ennyire tájékozott egy rémhírről, hanem az 1896-as lapokból, amelyek részletesen beszámoltak Hirsch báró áprilisban bekövetkezett haláláról.

Hirsch Mór 1831-ben született Münchenben, anyai ágon a híres udvari szállítókat és bankárokat soraiban tudó Wertheimer család leszármazottjaként. Természetesen a legjobb neveltetésben részesült, melynek része volt a héber nyelv és a zsidó tradíció megismerése is. A jó családi indíttatást követően Hirsch a mára már legendás, az Isztambult Európával összekötő vasútvonal, az Orient expressz megépítésébe fogott. Ennek előkészítése során tett utazásai alatt ismerkedett meg a török birodalom területén élő zsidó közösségek életével is, melyek segélyezését, oktatását ekkoriban a párizsi székhelyű jótékonysági szervezet, az Alliance Israelite Universelle biztosította. Hirsch 1874-ben egymillió, 1889-ben pedig tízmillió aranyfrankkal támogatta az Alliance iskolafejlesztési terveit, melynek eredményeként már Hirsch életében is közel 25 000 gyerek tanulhatott jól képzett oktatóktól, modern ismereteket franciául, a francia oktatási szisztéma elvárásai szerint – akár a Kaukázus, akár az Atlasz hegység eldugott településein is. Vagy akár a Kárpátokban, hiszen a Hirsch-alapítvány és az Alliance támogatott például több máramarosi zsidó iskolát is.

1891-ben hozta létre saját alapítványát, a Baron de Hirsch Fundot, elsődlegesen az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában élő zsidók segítésére. Még ugyanebben az évben elindította a Jewish Colonization Associationt, amely Argentínában és Brazíliában alapított mezőgazdasági telepeket az ebben az időszakban tömegével emigráló orosz zsidók letelepítésére és foglalkoztatására. Néhány éven belül a szervezetnek számos ipari és mezőgazdasági telepe volt szerte a világban, s költségvetése elérte a 180 millió frankot. A bevételek egy jelentős részét az akkoriban a török birodalomhoz tartozó szentföldi területek megvásárlására és mezőgazdasági telepek létesítésére fordították. Ezek a kezdeményezések vezettek a Hovevei Zion cionista szervezet megalapításához, s ezekre gondolva kérte Theodor Herzl is Hirsch támogatását – ám Herzl tervét a zsidó állam megteremtésére Hirsch kivitelezhetetlen fantáziálásnak tekintette, ezért Herzl mozgalmát végül nem támogatta. Herzl hívei ezt olyannyira sérelmezték, hogy a cionista lapokban rosszindulatú cikkekben támadták a báró argentínai telepítéspolitikáját, mellyel szerintük „elszipkázta” a nyomorgó orosz zsidókat a cionista mozgalomtól. A róla szóló többi híradás a világ egyetemes jótevőjeként említi, példának állítva filantróp tevékenységét. Nem kárhoztatták lóversenyszenvedélye miatt sem, hiszen lóverseny-jövedelmeit és díjait is mindig jótékony célra fordította. Minden vagyonát jótékonyságra költötte, egyetlen fia 1887-ben bekövetkezett halálát követően azt nyilatkozta: „Elvesztettem a fiamat, de nem az örökösömet: az én örökösöm az emberiség.”

Nehéz róla rosszat találni, Magyarországon is csak az Országos Antiszemita Párt alapítója, Istóczy Győző engedte meg magának, hogy antiszemita világ-összeesküvést sejtsen az Orient expressz nyomvonalának kijelölése mögött. E véleményt megőrizte a Képviselőházi Napló, de emlékét eltörölte az idő, a „Roi des Trains, Trains des Rois” (vonatok királya, királyok vonata) viszont ma is menetrendszerűen jár – igaz, már nem Párizstól Konstantinápolyig.

Hirsch báró 1896-ban, mindössze hatvanöt évesen a magyarországi ógyallai birtokán tett látogatása során hunyt el, váratlanul. Halálát követően felesége, Clara folytatta filantróp tevékenységét, s további jelentős összegeket áldozott a zsidó élet korabeli központjaiban (New York, Párizs, Bécs, Budapest és Galícia) működő jótékonysági szervezetek részére. (Budapesten az ő adományából is nyílt meg 1867-ben a Pesti Izraelita Nőegylet leányárvaháza.) Hirsch Mór alapja volt emellett az Országos Izraelita Patronázs Egyesület és a Szünidei Gyermektelep Egyesület finanszírozója is, ahogy sok kis vidéki jótékonysági szervezetnek úgyszintén.

Személye, a magyar társadalomra tett hatása megkerülhetetlen, ha a modern Magyarország születéséről gondolkodunk, írunk vagy kiállítást rendezünk. Vasúti fejlesztései kapcsolták be az európai vérkeringésbe a dél-magyarországi településeket, iskoláiban itt is sokan nyertek korszerű ismereteket, és sok-sok, ma oly büszkén felidézett polgári egyesület, jótékonysági-kulturális szervezet köszönhette neki a támogatását. Akkoriban ezt nem vették rossz néven, sőt a Hirsch-alapítványok támogatását büszkén emlegették, hiszen ez azt is jelentette – ahogyan jelenti ma is –, hogy a civil szervezetek munkája fontos, és nemzetközi mércével mérve is megállja a helyét. A Szünidei Gyermektelep Egyesületet meg végképp senki sem merte volna leügynöközni csak azért, mert olyan szerencsétlen gyerekeket vitt el életük egyetlen nyaralására a diósjenői táborba, akiknek ezenkívül csak a nyomor jutott volna.

Ha ma épülő, megújuló múzeumi – és nem csak zsidó múzeumi! – kiállításaink tartalmáról gondolkodunk, akkor mindennek helyet kell biztosítanunk. Van mit bemutatni róla, hiszen Hirsch báró már életében legendás alakká vált, portréja ismert volt, megjelent képeslapon, faliképen, még olyan mikrográfiás változatban is, amikor valamennyi arcvonását a zsoltárok szövegének aprócska betűiből formálták meg. Egy másik faliképen pedig a zsidó kultúra öt legfontosabb Mózese egyikeként ábrázolták: az egyiptomi kivonulást levezénylő, a Tórát átvevő ősi Mózes mellett a középkori zsidó filozófus, Moshe Majmonidész, a német zsidó felvilágosodás jelentős rabbija, Moses Mendelssohn, és a szintén filantróp tevékenysége okán e körben helyet kapó Moses Montefiore társaságában. A portréját övező babérkoszorúra csavarodó szalagban Argentína, Oroszország, Galícia, Románia és Bukovina mellett Magyarországot is felsorolták a jótékonyságát élvező országok között.

Ezt kiállíthatjuk, elmagyarázhatjuk, hogy miért – és mellé tehetjük a megannyi általa is támogatott civil szervezet, iskola képeit, dokumentumait, tárgyait. Megtehetjük, hiszen Budapesten 1916 óta működik a Zsidó Múzeum, ahol minden évben sok-sok tízezer látogató tanulhatja meg, hogy hogyan működött, működik a zsidó közösség, mit jelent a zsidó kultúra, benne az adományozás, a közösség közös fenntartásának, egymás segítésének eszméje. Mi itt megtehetjük, mert van még múzeumunk, jóllehet százéves történetében több volt a nehéz időszak, mint a könnyebb. De a gyűjteményben is megőrzött közös örökség gondozásának igénye eddig még mindig erősebbnek bizonyult, mint a menekülés kényszere. A múzeum dolgozói 1943-ban szomorúan írtak arról, hogy Európa szinte összes zsidó múzeumát bezárták, felszámolták, ellehetetlenítették, és akkor már csak a budapesti volt, ahol még látható és hozzáférhető volt ez az örökség. Már itt sem sokáig, ugyanis még az év őszén faládákba csomagolták a tárgyakat, a ládákat pedig a Magyar Nemzeti Múzeum pincéjének padlózatában rejtették el. Akkor ehhez két ottani muzeológus, Tápayné Szabó Gabriella és Bárányné Oberschall Magda civil kurázsijára volt szükség; ez kellett ahhoz, hogy a mi múzeumunk túlélje a holokauszt pusztítását és újra megnyílhasson 1947-ben. Ugyanabban az évben, amikor New Yorkban, a Fifth Avenue-n álló Warburg-palotában bemutatták a danzigi (ma: Gdańsk) zsidó közösség varázslatos judaika gyűjteményét. Azt a gyűjteményt, amely 1906 óta Danzig büszkesége volt, de 1939 júliusában a közösség vezetői – megértve és továbbgondolva a lappangó, akkor még csak törvényekben, nem utcai erőszakban rejlő veszélyeket – faládákba csomagoltak és megőrzésre New Yorkba küldtek. A történelmet ismerjük, és tudjuk, hogy Lengyelországban soha többé nem lehet a közösség kincse az, amit akkor elüldöztek. A tárgyak ma is New Yorkban vannak, a világ egyik legjelentősebb zsidó múzeumának termeiben láthatóak.

A történelem az élet tanítómestere? Itt, a világnak ezen a haladásra képtelen bánatos térfelén inkább csak egy rossz arcú és szigorú pedellus, de azért nem árt, ha belegondolunk, hogy milyen példákkal szolgál a kulturális-oktatási intézmények elüldözése, ellehetetlenítése. És ha most zsidó múzeumi példákkal éltünk, akkor gondolkodjunk el jótékonysági perselyeken gyakran látható feliraton is: „A jótékonyság megment a haláltól” – azaz itt és most: a filantrópok, támogatók, jobb társadalom ügyén munkálkodók és kulturális létesítmények emléke tovább él, mint a vádlóiké és elüldözőiké.

Neked ajánljuk

A szemfényvesztő

  • Rév István

A kora ötvenes évek egyik reggelén (április 4-én, hazánk felszabadulásának ünnepén, vagy talán május 1-jén, a munkásosztály nagy harci seregszemléjén, lehet, hogy éppen november 7-én, a nagy októberi forradalom évfordulóján) reménytelenül esett az eső (vagy fagyos szél fújt és hullott a hó). A rádióbemondó ismerős hangja azzal kezdte a híreket, hogy gyönyörű napsütésre ébredt az ország, mintha jókedvében a természet is ünneplőbe öltözött volna a nagy ünnepen.

Ártók

  • TPP

Dúsgazdagék esküvője a világ (jelen esetben Mexikóváros) többi részétől társadalmi és fizikai értelemben is elzárt, erődszerű villában.

Dobozok közt

  • - köves -

A Fontos Filmek (igaz történet, komoly igazságtalanság, komor hangvétel, megrendült taps, állófogadás Beverly Hillsben) két gyakori szereplője a hatalom megnyomorította kisember és az ügyét felkaroló, lelkiismeretes ügyvéd. Ők most a guantánamói fogolytáborban méregetik egymást az egyik olyan helyiségben, amit történetesen nem a fogvatartottak kínzására rendeztek be.

Az ellenállás melódiája

  • Bacsadi Zsófia

Az amerikai vidék, a Közép-Nyugat lakói, a „fehér szemét”, a redneckek (mindenki vérmérséklete szerint válogathat a rendelkezésre álló kifejezések között) sokáig az iszonyat, a jelenben velünk élő barbárság és elmaradottság jelképei voltak az amerikai filmben (A sziklák szeme; Gyilkos túra; A texasi láncfűrészes mészárlás).

Azok a pesti éjszakák!

  • Sándor Panka

Reisz Gábor érdekes formát választott első színházi rendezéséhez. A helyszín a Trafó frissen felújított kávézója, a Trafik, a leszűkített játéktérnek megfelelően a nézők száma is csökkentett. A színészek az asztalok között járkálnak, sőt az utcát is „elfoglalják”. A kávézó egyben nézőtér, színpad és díszlet is.

Senki földjén

Szegény Mikes Kelemen! Ha az utókor kíméletlenségét a félresikerült stílusimitációkban lehetne mérni, Rákóczi fejedelem kamarása alighanem országos rekorder lenne.

„Közben röhög rajtunk”

  • Soós Tamás

„Ha már az is gond, hogy valaki meleg, akkor mi hadd legyünk már heti két órában műhomokosok” – vallja a Dope Calypso. Az együttes június végén hozza ki Tears to Freshwater címmel a szintis powerpop felé elmozduló új lemezét. Sarkadi Miklós énekes-gitárossal és Kelemen László gitárossal a káoszos lemezírási folyamatról, a most különösen aktuális queer esztétikáról és a magyar zenekarok nemzetközi lehetőségeiről is beszélgettünk.

Asztaltársak

A Létbüfében egy asztalhoz vetődik a költő, a zeneszerző és az énekes. Nem tudni, hogy mit isznak, de egy pillanat alatt szót értenek egymással. Egyikük még a baby boom szülötte, a másik kettőt már az X generáció könnyezte ki, mint igazgyöngyöt a kagyló. Mindhármuknak van némi tapasztalata csalatásban és fenében, és úgy lépnek túl e mai kocsmán, hogy előttünk is kitárják a kocsmaajtót.

Nyelvvilág

  • Toroczkay András

Az ördögcérna maga a burgonyafélék családjába tartozó lombhullató cserje. Itt líciumként emlegetik, de hívják még farkasbogyónak vagy gojibogyónak is, és a regény világán belül a kisebbrendű idő- és dimenziókapuk (ha jól értem) jelenlétét jelzi.

Sűrű, sötét erdő

  • Melhardt Gergő

Nem emlegetik, nem írnak róla, egyetemen nem tanítják. Nincs róla semmi elnevezve, kötetei nehezen beszerezhetők, nem olvashatók online. Nem túlzás: a teljes és végleges elfeledéstől mentette meg a mostani (első) össz­kiadás ezt a nagy életművet. De milyen is ez az életmű? Mik a költészeti értékei? Meg tud-e ma szólítani minket, és ha igen, hogyan és mivel?

Doktor Faustus labirintusa

Balázs csodálatra méltó szörnyeteg volt. Briliáns társalgó, hihetetlenül szórakoztató asztaltárs. Reneszánsz fejedelmi udvarokban gennyesre kereste volna magát csak azzal, hogy szóval tartja a művelt társaságot – véget nem érő sziporkák, szójátékok, kultúrhistóriai, filozófia-, kritikatörténeti és irodalomelméleti futamok szövődtek hétköznapi pletykákkal, színes elbeszélésekkel, versidézetekkel és bohóctréfákkal egymásba cikázva, néhol követhetetlenül, de mindig nagystílűen.