Két miniszter a nácizmussal állította párhuzamba az „illegális migrációt”

  • Radvánszki Péter
  • 2017. május 16.

Jó ez nekünk?

A menekültekről, a holokauszt-emléknapról és a bojkott hiábavalóságáról.

Nagyon megleptek Simicskó István miniszter úr aktuálpolitikai megjegyzései a Páva utcai hivatalos, állami holokauszt-megemlékezésen. Néhány nappal később ugyanígy fájdalommal kellett hallanom Pintér Sándor belügyminiszter úr emlékezését a Világ Igaza kitüntetés átadóján. Mindkét miniszter a nácizmussal állította párhuzamba az „illegális migrációt”.

Az aktív zsidó közösség jelentős részét érzelmileg feldúlta a honvédelmi miniszter. Nem hiszem, hogy a kormány képviselőjének ilyen szándéka lett volna, hiszen magáról a holokausztról „jóvátehetetlen tragédia”-ként beszélt. Emlékezetpolitikai válságra utal az a tény is, hogy volt olyan meghívott, aki Köves Slómó rabbi miatt bojkottálta a Páva utcai eseményt. Egy zsidó miatt bojkottálni egy holokauszt megemlékezést: önellentmondás. Hiszen, abban egyet kell értenünk, hogy a sorsunk egybefonódott a Soá alatt: legyünk neológok, reformzsidók, chábádnyikok, vagy egy zsidó nagyszülővel rendelkező kikeresztelkedettek.

Személy szerint mélységesen nem értek egyet a migráció kezelésével, és avval, hogy csupán biztonságpolitikai problémának van beállítva. Kiráz a hideg a folyamatos „brüsszelezéstől”, „sorosozástól”, a kisegyházak, civilek, a sajtó, a CEU jogfosztásától, a Köves Slomó vezette EMIH hatalmi simulékonyságától, és sok minden mástól, amit nem érdemes leírnom. Kötelességemnek érzem azonban meghallgatni a nekem nem tetsző véleményeket is, és egy emlékközösséget alkotni olyan emberekkel is akár, akikkel nem értek egyet. Mindezzel együtt azt gondolom, hogy az államnak joga és kötelessége, hogy méltóan emlékezzen és emlékeztessen. A judaizmus pedig sosem volt független valamilyen államrendtől és a többi zsidó közösségtől sem. Sőt, a zsidó közösség – ha tetszik, ha nem – évszázadok óta az állam, és a többi közösség általi elfogadottsága révén létezik. Ha nincs állam, nincs zsidóság. (Róma jóváhagyásával létezett csak zsidó állam, mégis azóta folyamatosan megkérdezzük: „De hát mit tettek értünk a rómaiak?!”). Keveset számítanak ilyen szempontból a politikusok „retorikai botlásai”, melyeket méltatlanoknak érzünk az emlékünnepséghez. Az állami vezetők – státuszukból adódóan – ugyanolyan részei az emlékezetközösségnek, mint egy rabbi vagy egy hitközségi vezető.

Köves Slomó

Köves Slomó

Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

Az államot mi – élő emberek – alkotjuk, így mi tudunk emlékezni. Lo hámétim j’hál’lú – A halottak sajnos nem szólalnak meg. Az emlékezők pedig rejtetten mindig magukban hordozzák a politikát, az érdekeket. Mindig valamiért, valamilyen cél érdekében emlékezünk. Nincsen „tiszta” emlékezés. Az emlékezet torzít, és – sajnos – érdekeket szolgál. Mintha elfelejtenénk, hogy mennyire érdekeink mozgatnak bennünket. Csakis törekedni tudunk az emlékezés tisztaságára. Ha egy beszéd, vagy egy ember jelenléte felzaklatja a közösséget, akkor magunkba kell néznünk, hogy lássuk, mennyiben vagyunk felelősek mi az elhangzottakért. Mi milyen szlogeneket szajkózunk?  Mi magunk milyen érdekből emlékezünk? Vajon nem olyan vélemény zaklat fel minket egy-egy beszédben, amelyben úgy érezzük, hogy mi magunk sem vagyunk ártatlanok? Talán valahol mi is félünk valamifajta idegenségtől, új emberektől, valamiféle „bevándorlástól” az életünkbe? Nem lehet, hogy MI is építettük azt a kerítést az ország déli határára? Az újdonságtól szorongó énünk falai manifesztálódtak?

I shouted out, “Who killed the Kennedys? When after all, it was you and me” – mondja a dalszöveg. Amiért a kormány felelős, azért mi is – részben legalábbis – felelősek vagyunk. Ami a közösségnek fáj, az nekem – rabbiként – is fáj. Ezt a fájdalmat hordozni kell a közösség vezetőjeként vagy tagjaként. Eldobni ezt a terhet egy „távolmaradással” nem lehet. Egy méltatlan beszéd pedig akkor is fáj, ha teljesen politikamentes.

Arról pedig nehezen merek beszélni, hogy nem hiszek a bojkottban. Annyira nem, hogy, sok más magyarországi lakoshoz hasonlóan, iráni mazsolát és datolyát is eszek, orosz teát iszok, libanoni zenét is hallgatok. Olyan országok termékeit is fogyasztom, amelyeket vagy az EU vagy Izrael gazdasági bojkott alá vett. Természetesen ezzel együtt semmilyen módon nem értek egyet az iráni, vagy az orosz nyugat-ellenes politikával. De politikai állásfoglalásra engem a tea vagy a mazsola fogyasztása egyáltalán nem is kötelez.

A párbeszédben hiszek, és abban, hogy mindenki képes meghallgatni a másikat.

A szerző a Páva utcai zsinagóga rabbija.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.