Nagyon megleptek Simicskó István miniszter úr aktuálpolitikai megjegyzései a Páva utcai hivatalos, állami holokauszt-megemlékezésen. Néhány nappal később ugyanígy fájdalommal kellett hallanom Pintér Sándor belügyminiszter úr emlékezését a Világ Igaza kitüntetés átadóján. Mindkét miniszter a nácizmussal állította párhuzamba az „illegális migrációt”.
Az aktív zsidó közösség jelentős részét érzelmileg feldúlta a honvédelmi miniszter. Nem hiszem, hogy a kormány képviselőjének ilyen szándéka lett volna, hiszen magáról a holokausztról „jóvátehetetlen tragédia”-ként beszélt. Emlékezetpolitikai válságra utal az a tény is, hogy volt olyan meghívott, aki Köves Slómó rabbi miatt bojkottálta a Páva utcai eseményt. Egy zsidó miatt bojkottálni egy holokauszt megemlékezést: önellentmondás. Hiszen, abban egyet kell értenünk, hogy a sorsunk egybefonódott a Soá alatt: legyünk neológok, reformzsidók, chábádnyikok, vagy egy zsidó nagyszülővel rendelkező kikeresztelkedettek.
Személy szerint mélységesen nem értek egyet a migráció kezelésével, és avval, hogy csupán biztonságpolitikai problémának van beállítva. Kiráz a hideg a folyamatos „brüsszelezéstől”, „sorosozástól”, a kisegyházak, civilek, a sajtó, a CEU jogfosztásától, a Köves Slomó vezette EMIH hatalmi simulékonyságától, és sok minden mástól, amit nem érdemes leírnom. Kötelességemnek érzem azonban meghallgatni a nekem nem tetsző véleményeket is, és egy emlékközösséget alkotni olyan emberekkel is akár, akikkel nem értek egyet. Mindezzel együtt azt gondolom, hogy az államnak joga és kötelessége, hogy méltóan emlékezzen és emlékeztessen. A judaizmus pedig sosem volt független valamilyen államrendtől és a többi zsidó közösségtől sem. Sőt, a zsidó közösség – ha tetszik, ha nem – évszázadok óta az állam, és a többi közösség általi elfogadottsága révén létezik. Ha nincs állam, nincs zsidóság. (Róma jóváhagyásával létezett csak zsidó állam, mégis azóta folyamatosan megkérdezzük: „De hát mit tettek értünk a rómaiak?!”). Keveset számítanak ilyen szempontból a politikusok „retorikai botlásai”, melyeket méltatlanoknak érzünk az emlékünnepséghez. Az állami vezetők – státuszukból adódóan – ugyanolyan részei az emlékezetközösségnek, mint egy rabbi vagy egy hitközségi vezető.
| ||
Az államot mi – élő emberek – alkotjuk, így mi tudunk emlékezni. Lo hámétim j’hál’lú – A halottak sajnos nem szólalnak meg. Az emlékezők pedig rejtetten mindig magukban hordozzák a politikát, az érdekeket. Mindig valamiért, valamilyen cél érdekében emlékezünk. Nincsen „tiszta” emlékezés. Az emlékezet torzít, és – sajnos – érdekeket szolgál. Mintha elfelejtenénk, hogy mennyire érdekeink mozgatnak bennünket. Csakis törekedni tudunk az emlékezés tisztaságára. Ha egy beszéd, vagy egy ember jelenléte felzaklatja a közösséget, akkor magunkba kell néznünk, hogy lássuk, mennyiben vagyunk felelősek mi az elhangzottakért. Mi milyen szlogeneket szajkózunk? Mi magunk milyen érdekből emlékezünk? Vajon nem olyan vélemény zaklat fel minket egy-egy beszédben, amelyben úgy érezzük, hogy mi magunk sem vagyunk ártatlanok? Talán valahol mi is félünk valamifajta idegenségtől, új emberektől, valamiféle „bevándorlástól” az életünkbe? Nem lehet, hogy MI is építettük azt a kerítést az ország déli határára? Az újdonságtól szorongó énünk falai manifesztálódtak?
I shouted out, “Who killed the Kennedys? When after all, it was you and me” – mondja a dalszöveg. Amiért a kormány felelős, azért mi is – részben legalábbis – felelősek vagyunk. Ami a közösségnek fáj, az nekem – rabbiként – is fáj. Ezt a fájdalmat hordozni kell a közösség vezetőjeként vagy tagjaként. Eldobni ezt a terhet egy „távolmaradással” nem lehet. Egy méltatlan beszéd pedig akkor is fáj, ha teljesen politikamentes.
Arról pedig nehezen merek beszélni, hogy nem hiszek a bojkottban. Annyira nem, hogy, sok más magyarországi lakoshoz hasonlóan, iráni mazsolát és datolyát is eszek, orosz teát iszok, libanoni zenét is hallgatok. Olyan országok termékeit is fogyasztom, amelyeket vagy az EU vagy Izrael gazdasági bojkott alá vett. Természetesen ezzel együtt semmilyen módon nem értek egyet az iráni, vagy az orosz nyugat-ellenes politikával. De politikai állásfoglalásra engem a tea vagy a mazsola fogyasztása egyáltalán nem is kötelez.
A párbeszédben hiszek, és abban, hogy mindenki képes meghallgatni a másikat.
A szerző a Páva utcai zsinagóga rabbija.
