Kiállítás

Delejes tervek, aktuális álmok

Kollektív álmok és burzsuj villák – a magyar CIRPAC helyszínrajza

  • Molnár Ráhel Anna
  • 2019. augusztus 4.

Képzőművészet

Idén százéves a Bauhaus. A 20. század legdivatosabb szellemi műhelyének tevékenységét – és száz év múltán is aktuális társadalomtörténeti kontextusát – a centenárium alkalmából világszerte átfogó kiállítások tematizálják. A Blinken OSA Archívum és a Kortárs Építészeti Központ éves eseménysorozata, a Budapest 100 május első hétvégéjén eredt „a Bauhaus nyomába”.

Idén százéves a Bauhaus. A 20. század legdivatosabb szellemi műhelyének tevékenységét – és száz év múltán is aktuális társadalomtörténeti kontextusát – a centenárium alkalmából világszerte átfogó kiállítások tematizálják. A Blinken OSA Archívum és a Kortárs Építészeti Központ éves eseménysorozata, a Budapest 100 május első hétvégéjén eredt „a Bauhaus nyomába” – az iskola eszméinek múltjával és jelenével foglalkozó előadások, beszélgetések, workshopok, örökségének budapesti épületeiben rendezett séták nyomvonalán. A programsorozat két napjára (sok egyéb mellett) megnyíltak a Napraforgó utcai mintatelep, a Gellérthegy nyugati oldalán épült Delej-villa vagy az Országos Társadalombiztosítási Intézet (OTI) a mai II. János Pál Pápa téren álló épületei. Mind egy kevéssé ismert, de a Bauhaus magyarországi hatástörténetének szempontjából annál meghatározóbb csoport, a magyar CIRPAC köréhez tartozó építészek munkái – amelyek ma is csendben hordozzák az új építészet társadalmi utópiáinak történetét.

 

*

A Centrális Galéria aktuális kiállítása (egyben a Budapest 100 nyitóprogramja) – Kollektív álmok és burzsuj villák – a CIRPAC tevékenységének „helyszínrajzát” vázolja fel. Az egyszerre delejes és kijózanító történetet Zsámboki Miklós és Székely Katalin, a kiállítás kurátorai az 1920-as és ’30-as évek egészen abszurd párhuzamosságokkal és ellentmondásokkal, utópisztikus programokkal és munkanélküliséggel, növekvő bizonytalansággal és „Montparnasse-szerű” könnyedséggel, politikai kiszolgáltatottsággal és kollektív utópiákkal teli kontextusába helyezik.
E kontextus kiindulópontja a lakhatási válság – ugyanaz a válság, amely megalapozta a modern építészeket tömörítő CIAM nemzetközi kongresszusait, s az új építészet eszméit. Azokat az eszméket, amelyek nyomán 1929-ben a magyar CIRPAC is megalakult, hogy Budapesten dolgozzon az építészetet övező szakmai diskurzuson és gyakorlati programon. Az építészet és az építész társadalmi felelősségvállalásának programján – a kollektív ház, munka és élet társadalmi utópiáinak megvalósításán.

A kurátorok és az Építész Szakkollégium közös munkájának eredményeként a Centrális Galéria terében összesen nyolc fejezet rajzolja fel e program kialakításának folyamatát, és mutatja be az új építészet eszméit. Zavarba ejtően közeli és személyes, de egyszerre tágas építészet- és politikatörténeti kontextusok olvasatában. Ahhoz viszont, hogy a történet szereplőinek személyes motivációi, meggyőződései, az azokra ható nemzetközi kapcsolatok, ideák és eszmék az új építészet sorsát meghatározó összetett társadalmi válságok és a politikai reprezentáció egyre sötétebb dinamikáin belül váljon értelmezhetővé, olvasni kell. Méghozzá sokat és figyelmesen. Ugyanis szövevényes történethálózat ez, amely épp a részt vevő építészek (főként Molnár Farkas és Fischer József) levelezései, hagyatéki fotók, feljegyzések, meghívók és korabeli sajtómegjelenések, kritikák, cikkek, kiállítási rekonstrukciók, híradórészletek, fotók, grafikai művek és rendőrségi jelentések rejtett részleteiben, a kutatás alatt kirajzolódó metszéspontjaiban válhat láthatóvá.

Az esettanulmányként bemutatott épületek, kiállítások és konferenciák sokkal inkább egy be nem teljesült utópia leletei – kutatási forrásanyagok, amelyek a nézőtől is elvárják, hogy akként tekintsen rájuk. A Molnár Farkas és Ligeti Pál közös tervezéseként jegyzett Mihály utcai Delej-villa nem pusztán a Bauhaus örökségének építészeti példájaként jelenik meg (Molnár 1919-et követően hagyja el az országot, hogy az iskolában folytasson tanulmányokat, majd 1925-ben tér vissza Budapestre), de a két építész kapcsolatának, a Ligeti-kör szellemi hatásának és főként az új építészet önreprezentációjának lenyomataként. Molnár – miután maga is a Delej-villába költözik feleségével – eszelős maximalizmussal rendezi, dokumentálja és publikálja a „funkcionális ház” modelljét, nyilvános bemutatót rendez, és hónapokig minden hétvégén látogathatóvá teszi otthonát. Valódi delejes állapot, amely azzal párhuzamosan, hogy a tömegek egészséges és praktikus lakásfeltételeit biztosítani kívánó program része, egy luxustársasházban ölt testet a budai Mihály utcában.

 

*

Moholy-Nagy László 1933-as némafilmnaplója a CIAM IV. kongresszusát dokumentálja. Az új építészet nemzetközi szervezetének szakmai találkozóját, amelyen a funkcionális város kialakításának térképeit és tervrajzait vetette (illetve vetette volna) össze az „úszó bábeli tornyot képező, nyaraló sokaság” egy Marseille-ből Athénba tartó jacht fedélzetén. A kollektív élet és munka eszméjéről önmagában sokatmondó, míg a lakhatási válságot erősen a felső középosztály életvitelére szabó és nyaralásba torkolló szakmai találkozón a magyarok részt sem vesznek. A Horthy-korszakban nyíltan baloldali építészek 1932-es, agitatív ábrákat bemutató kiállítása bezáratásával együtt útlevelüket is bevonják. Ennek kapcsán fogalmazza meg Ligeti Pál a kiállítás címadó mondatává váló kritikáját: míg a CIRPAC tervei eszmei célkitűzéseikben „kollektív álmok”, megvalósításukban „burzsuj villák”. A kiállítás rekonstrukciója mellett megjelennek a CIRPAC 1931-es Kolház- és Kolváros-tervei, a korábbi munkákat életmódbeli utópiává duzzasztó kiállítás dokumentációja. A kollektív ház elképzelése mintha valósággá is válna az Országos Társadalombiztosítási Intézet 1931-es beruházási programjában – eltekintve attól, hogy az épület végül az OTI alkalmazottai, tisztviselők, újságírók – a középosztály otthonává válik. Végül a kiállítás utolsó egységének részleteiben rajzolódik ki, hogyan csúsznak az új építészet kollektív álmai és az egyéni sorsok a fasizálódó Magyarország, az egyre ritkuló beruházások és a munkanélküliség metszetében a burzsuj villákból a meg nem valósult tervek valóságába.

Az esettanulmányok mellett megjelennek a CIRPAC szellemiségével párhuzamos és azt meghatározó szellemi és szakmai kapcsolati hálók, a kollektív munka (és élet) közösségeinek üdítő vázlatrajzai – Fischer és főleg Molnár kapcsolata Ligetivel és körével, a Közép-Európai félperiféria egészen korai együttműködési kísérlete a CIAM-on belül, és végül Kassák, az új építészet programját a fotográfiában gyakorló Munka-körének elméleti terepe.

Mindez csak néhány a kiállításon bemutatott, egymást sokszorosan átszövő történet­szálak közül – amelyek szinte mindegyike külön kutatási téma alapja lehetne. A Kollektív álmok és burzsuj villák egyszerre delejes tervek és be nem teljesült, de nagyon is aktuális álmok részletes forrásanyaga, és fájdalmasan korszerű referenciapont a mához. Nem lehet nem észrevenni a párhuzamot a Bauhaus folytonos, kényszerű költözései és az Orbán-kormány ostoba, tömeges idegenparanoiává duzzasztott politikai propagandája nyomán az országból gyakorlatilag kidobott, így Bécsbe költöző CEU sorsa között. S ahol a lakhatási válság ugyanakkora probléma, mint száz éve, csak éppen (a modernista utópiák felhajtó ereje híján) az a nemzetközi, szakmai diskurzus hiányzik, amelyet a század elején a CIRPAC csoport folytatott. Ahhoz, hogy a Centrális Galéria kiállításának rejtettebb, de leginkább sokatmondó részletei feltáruljanak, ugyanannyira szükség van a kurátori tárlatvezetés referenciakulcsaira, mint ahogy az idén százéves épületek értelmezéséhez is nélkülözhetetlen a bemutatott publikációkból és levelezésekből kibomló ideák ismerete. Ahhoz viszont, hogy száz év távlata fájdalmasan közel kerüljön a jelenhez, elég a távolból lepillantani a magyar CIRPAC helyszínrajzára.

Blinken OSA Archívum, Centrális Galéria, nyitva szeptember 15-ig

Neked ajánljuk