Kiállítás

Delejes tervek, aktuális álmok

Kollektív álmok és burzsuj villák – a magyar CIRPAC helyszínrajza

  • Molnár Ráhel Anna
  • 2019. augusztus 4.

Képzőművészet

Idén százéves a Bauhaus. A 20. század legdivatosabb szellemi műhelyének tevékenységét – és száz év múltán is aktuális társadalomtörténeti kontextusát – a centenárium alkalmából világszerte átfogó kiállítások tematizálják. A Blinken OSA Archívum és a Kortárs Építészeti Központ éves eseménysorozata, a Budapest 100 május első hétvégéjén eredt „a Bauhaus nyomába”.

Idén százéves a Bauhaus. A 20. század legdivatosabb szellemi műhelyének tevékenységét – és száz év múltán is aktuális társadalomtörténeti kontextusát – a centenárium alkalmából világszerte átfogó kiállítások tematizálják. A Blinken OSA Archívum és a Kortárs Építészeti Központ éves eseménysorozata, a Budapest 100 május első hétvégéjén eredt „a Bauhaus nyomába” – az iskola eszméinek múltjával és jelenével foglalkozó előadások, beszélgetések, workshopok, örökségének budapesti épületeiben rendezett séták nyomvonalán. A programsorozat két napjára (sok egyéb mellett) megnyíltak a Napraforgó utcai mintatelep, a Gellérthegy nyugati oldalán épült Delej-villa vagy az Országos Társadalombiztosítási Intézet (OTI) a mai II. János Pál Pápa téren álló épületei. Mind egy kevéssé ismert, de a Bauhaus magyarországi hatástörténetének szempontjából annál meghatározóbb csoport, a magyar CIRPAC köréhez tartozó építészek munkái – amelyek ma is csendben hordozzák az új építészet társadalmi utópiáinak történetét.

 

*

A Centrális Galéria aktuális kiállítása (egyben a Budapest 100 nyitóprogramja) – Kollektív álmok és burzsuj villák – a CIRPAC tevékenységének „helyszínrajzát” vázolja fel. Az egyszerre delejes és kijózanító történetet Zsámboki Miklós és Székely Katalin, a kiállítás kurátorai az 1920-as és ’30-as évek egészen abszurd párhuzamosságokkal és ellentmondásokkal, utópisztikus programokkal és munkanélküliséggel, növekvő bizonytalansággal és „Montparnasse-szerű” könnyedséggel, politikai kiszolgáltatottsággal és kollektív utópiákkal teli kontextusába helyezik.
E kontextus kiindulópontja a lakhatási válság – ugyanaz a válság, amely megalapozta a modern építészeket tömörítő CIAM nemzetközi kongresszusait, s az új építészet eszméit. Azokat az eszméket, amelyek nyomán 1929-ben a magyar CIRPAC is megalakult, hogy Budapesten dolgozzon az építészetet övező szakmai diskurzuson és gyakorlati programon. Az építészet és az építész társadalmi felelősségvállalásának programján – a kollektív ház, munka és élet társadalmi utópiáinak megvalósításán.

A kurátorok és az Építész Szakkollégium közös munkájának eredményeként a Centrális Galéria terében összesen nyolc fejezet rajzolja fel e program kialakításának folyamatát, és mutatja be az új építészet eszméit. Zavarba ejtően közeli és személyes, de egyszerre tágas építészet- és politikatörténeti kontextusok olvasatában. Ahhoz viszont, hogy a történet szereplőinek személyes motivációi, meggyőződései, az azokra ható nemzetközi kapcsolatok, ideák és eszmék az új építészet sorsát meghatározó összetett társadalmi válságok és a politikai reprezentáció egyre sötétebb dinamikáin belül váljon értelmezhetővé, olvasni kell. Méghozzá sokat és figyelmesen. Ugyanis szövevényes történethálózat ez, amely épp a részt vevő építészek (főként Molnár Farkas és Fischer József) levelezései, hagyatéki fotók, feljegyzések, meghívók és korabeli sajtómegjelenések, kritikák, cikkek, kiállítási rekonstrukciók, híradórészletek, fotók, grafikai művek és rendőrségi jelentések rejtett részleteiben, a kutatás alatt kirajzolódó metszéspontjaiban válhat láthatóvá.

Az esettanulmányként bemutatott épületek, kiállítások és konferenciák sokkal inkább egy be nem teljesült utópia leletei – kutatási forrásanyagok, amelyek a nézőtől is elvárják, hogy akként tekintsen rájuk. A Molnár Farkas és Ligeti Pál közös tervezéseként jegyzett Mihály utcai Delej-villa nem pusztán a Bauhaus örökségének építészeti példájaként jelenik meg (Molnár 1919-et követően hagyja el az országot, hogy az iskolában folytasson tanulmányokat, majd 1925-ben tér vissza Budapestre), de a két építész kapcsolatának, a Ligeti-kör szellemi hatásának és főként az új építészet önreprezentációjának lenyomataként. Molnár – miután maga is a Delej-villába költözik feleségével – eszelős maximalizmussal rendezi, dokumentálja és publikálja a „funkcionális ház” modelljét, nyilvános bemutatót rendez, és hónapokig minden hétvégén látogathatóvá teszi otthonát. Valódi delejes állapot, amely azzal párhuzamosan, hogy a tömegek egészséges és praktikus lakásfeltételeit biztosítani kívánó program része, egy luxustársasházban ölt testet a budai Mihály utcában.

 

*

Moholy-Nagy László 1933-as némafilmnaplója a CIAM IV. kongresszusát dokumentálja. Az új építészet nemzetközi szervezetének szakmai találkozóját, amelyen a funkcionális város kialakításának térképeit és tervrajzait vetette (illetve vetette volna) össze az „úszó bábeli tornyot képező, nyaraló sokaság” egy Marseille-ből Athénba tartó jacht fedélzetén. A kollektív élet és munka eszméjéről önmagában sokatmondó, míg a lakhatási válságot erősen a felső középosztály életvitelére szabó és nyaralásba torkolló szakmai találkozón a magyarok részt sem vesznek. A Horthy-korszakban nyíltan baloldali építészek 1932-es, agitatív ábrákat bemutató kiállítása bezáratásával együtt útlevelüket is bevonják. Ennek kapcsán fogalmazza meg Ligeti Pál a kiállítás címadó mondatává váló kritikáját: míg a CIRPAC tervei eszmei célkitűzéseikben „kollektív álmok”, megvalósításukban „burzsuj villák”. A kiállítás rekonstrukciója mellett megjelennek a CIRPAC 1931-es Kolház- és Kolváros-tervei, a korábbi munkákat életmódbeli utópiává duzzasztó kiállítás dokumentációja. A kollektív ház elképzelése mintha valósággá is válna az Országos Társadalombiztosítási Intézet 1931-es beruházási programjában – eltekintve attól, hogy az épület végül az OTI alkalmazottai, tisztviselők, újságírók – a középosztály otthonává válik. Végül a kiállítás utolsó egységének részleteiben rajzolódik ki, hogyan csúsznak az új építészet kollektív álmai és az egyéni sorsok a fasizálódó Magyarország, az egyre ritkuló beruházások és a munkanélküliség metszetében a burzsuj villákból a meg nem valósult tervek valóságába.

Az esettanulmányok mellett megjelennek a CIRPAC szellemiségével párhuzamos és azt meghatározó szellemi és szakmai kapcsolati hálók, a kollektív munka (és élet) közösségeinek üdítő vázlatrajzai – Fischer és főleg Molnár kapcsolata Ligetivel és körével, a Közép-Európai félperiféria egészen korai együttműködési kísérlete a CIAM-on belül, és végül Kassák, az új építészet programját a fotográfiában gyakorló Munka-körének elméleti terepe.

Mindez csak néhány a kiállításon bemutatott, egymást sokszorosan átszövő történet­szálak közül – amelyek szinte mindegyike külön kutatási téma alapja lehetne. A Kollektív álmok és burzsuj villák egyszerre delejes tervek és be nem teljesült, de nagyon is aktuális álmok részletes forrásanyaga, és fájdalmasan korszerű referenciapont a mához. Nem lehet nem észrevenni a párhuzamot a Bauhaus folytonos, kényszerű költözései és az Orbán-kormány ostoba, tömeges idegenparanoiává duzzasztott politikai propagandája nyomán az országból gyakorlatilag kidobott, így Bécsbe költöző CEU sorsa között. S ahol a lakhatási válság ugyanakkora probléma, mint száz éve, csak éppen (a modernista utópiák felhajtó ereje híján) az a nemzetközi, szakmai diskurzus hiányzik, amelyet a század elején a CIRPAC csoport folytatott. Ahhoz, hogy a Centrális Galéria kiállításának rejtettebb, de leginkább sokatmondó részletei feltáruljanak, ugyanannyira szükség van a kurátori tárlatvezetés referenciakulcsaira, mint ahogy az idén százéves épületek értelmezéséhez is nélkülözhetetlen a bemutatott publikációkból és levelezésekből kibomló ideák ismerete. Ahhoz viszont, hogy száz év távlata fájdalmasan közel kerüljön a jelenhez, elég a távolból lepillantani a magyar CIRPAC helyszínrajzára.

Blinken OSA Archívum, Centrális Galéria, nyitva szeptember 15-ig

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.