Képzőművészet

Aki ma Józsefvárost emlegeti, vélhetően gyakrabban gondol azokra a képekre, amik az elmúlt évtizedek számtalan filmjében a szegénység különféle arcainak szolgáltak háttérként, mint azokra, amik most a Corvin moziból kisétálva az épület mögött tárulnak a szeme elé. Pedig amennyiben igaza van Derridának, és a város nem csupán emlék, de ígéret is, ami ott épül, az mind az utóbbit, mind az előbbit alaposan átírja. A kérdés leginkább az, hogy milyen filmek forognak majd az Új Belvárosként épülő falak között.

A vulgármarxisták felfogásában a történelem nem más, mint osztályharcok története. Kis tárcánkban most az antisznobizmus és a sznobizmus küzdelmét helyezzük történetfilozófiánk centrumába. Vagy a dialektikus materializmus fegyverét is bedobva: Hogyan legyünk manapság sznob (antisznob) antisznobok (sznobok) Bécsben?

Huszonöt éves fennállását ünnepelheti a Walkabouts zenekar. Ünnepelheti, de nem hinném, hogy fogja, mert valahogy nem olyan ünneplős fajta. Meg amúgy is: most mit ünnepeljen benne? Összehozott egy csomó lemezt, ha jól számolom, tizenkettőt éppen, mégsem lett belőle "híres" zenekar. Főleg odahaza, Amerikában nem. Ráadásul a zenekar lelke, a dalszerző-énekes Chris Eckman az ezredforduló után Szlovéniába nősült, és azóta ott él. Ezzel ugyan "hivatalosan" nem szűnt meg a Walkabouts, de azért így azok számára is elérhetetlen lett, akik pontosan tudják, hogy nem kell "bedőlni" a "sikertelenségnek". Mert attól még a Walkabouts az egyik legjelentősebb zenekar a világon.

Tinédzserek, fogadósok, arisztokraták, hentesek, táncosnők - mind a vérünket akarják. A vámpírdömping eredményeképp sohasem lehetünk elég óvatosak, bármikor és bárhol az ütőerünkre cuppanhat egy vérszopó. Már ha trendi filmek, tévésorozatok vagy épp könyvek szereplői vagyunk.

Hogy a világválság a világzenét sem kímélte, az pontosan érződött a számítógépemen. Már hetekkel a világzenei vásár (WOMEX) kezdete előtt tucatjával érkeztek az e-mailek: Koppenhágában feltétlenül találkoznunk kell, mert ügynöksége fantasztikus ajánlatokat tartogat az általam (is) képviselt fesztivál (Sziget) számára. Kaptam vagy hatvan ilyet.

Talán pontosabbak lennénk a címben, ha az állatban élő gyerekre utalnánk, még pontosabbak, ha a gyermekre.

A festői bravúrnak létezik olyan szintje, amely megsemmisítő módon átcsap esztétikai minőségbe, és fölényesen lepattintja magáról a könnyűség vádját. Ezt a bravúrt Csernus Tibor esetében többszörösen honorálták már a kezdet kezdetén: még főiskolás korában, 1952-ben Munkácsy-díjat kapott, majd egy másodikat 1963-ban, de nemcsak a Rákosi- és a Kádár-rendszer hivatalossága figyelt föl rá, hanem a fiatal neoavantgárd művészek is. Az összekötő kapocs Bernáth Aurél volt, közös mesterük Lakner Lászlóval. Az ő műtermében ismerkedett össze Csernus, aki akkor már a Három lektor festője volt, Laknerrel, majd kialakult a Konkoly Gyulából, Gyémánt Lászlóból, Szabó Ákosból, Korga Györgyből álló baráti társaság és a szürnaturalizmus fogalma. A neoavantgárd út, amelyet Csernus alapozott meg, számára végül is járhatatlannak bizonyult, ahogy a Kogartban vetített riportfilmben is elmondja, mert ő valami meghökkentően korszerűtlenre készült, a körülötte kialakult csoport pedig 1964-től belevetette magát a legaktuálisabb folyamatba, a pop-artba. Csernus párizsi emigrációja szimbolikusan is elvágta a kortárs magyar festészettel való kapcsolatot, legalábbis művészettörténeti vonatkozásban, mert ő végérvényesen elkötelezte magát a "korszerűtlen szintézis" mellett, amellyel magyar festő számára szinte elképzelhetetlen nemzetközi sikereket ért el. Csernus érzéki szatirikus festészete Caravaggio, Velázquez, Degas, Hogarth, persze Bernáth Aurél és ki tudja, még ki mindenki történelmi szenzualizmusából táplálkozott, anélkül azonban, hogy bármelyikük követőjévé egyszerűsödött volna. Káprázatosan tudott festeni (narancsbőrt például), majdnem olyan jól, sokszor éppen olyan jól, mint azok, akiknek a képe bevillant, ha egy kávéház ajtajából visszafordulva két tanácstalan prostituáltban hirtelen meglátta a saját képét.

Nincs rá pontos definíció, az azonban biztos, hogy a biciklialkatrészekből összekalapált kisestélyi éppúgy a hatáskörébe tartozik, mint a gazdájának sms-t küldő növény, a kartonpapír ülőgarnitúra, a zenélő lámpa vagy épp a csokipapírból hajtogatott fülbevaló. Ugyanakkor a dizájn jóval többet jelent sajátos küllemű tárgyak összességénél.

Zseniális, perverz, Oscar-díjas, holokauszt-túlélő, pedofil, egy brutális gyilkosság nyomán megözvegyült, meghurcolt, utánozhatatlan, bűnös, áldozat - csak néhány a tengernyi jelző és adat sorából. Ja, és őrizetes. Ez a legújabb.

A tömegkultúra klasszikussá váló (vagy vált?) ikonjait ragadja meg Szépfalvi Ágnes. Festményein olyan jeleneteket ábrázol, amik a média hálójában pihenő emberiség majd' összes tagjának ismerősek lehetnek.

"Soha méltóbbnak nem jutott ez a dicsőség" - kommentálta 1920-ban Hamsun Nobel-díját Thomas Mann, és jó ideig úgy tűnt, Norvégia élő klasszikusa zökkenő nélkül vonulhat majd be az irodalomtörténeti panteonba. Ám közbejött a második világháború, s a matuzsálem sokak szemében nácibarát hazaárulóvá vált. A budapesti Országos Idegennyelvű Könyvtárban szeptember 23-ig látogatható az író születésének 150. évfordulójára megnyílt plakát- és könyvkiállítás - cikkünkben ennek ürügyén körvonalazzuk Knut Hamsun pályaképét.

Előzsűri nincs, időlimit nincs, korhatár szintén nincs - ha egy filmfesztivál ennyi dologban szenved egyszerre hiányt, akkor abból csak valami érdekes sülhet ki. Valóban, a diákfilmszemle nem egy átlagos fesztivál, akár úgy is mondhatnánk, hogy lelke van.

Legutóbbi kasszadöntögető kiruccanásakor Batman, a Sötét Lovag azzal volt kénytelen szembesülni, hogy a távollétében keletkezett piaci résbe lelkes amatőr utánzók vertek sátrat: egy sor topis, farsangi clown, akik, ha nem látszik a maszkjukról lelógó árcédula, bizonyos távolságból könnyen összetéveszthetők a valódi denevéremberrel. Johnny Depp a közelmúltban emelkedett batmani magasságokba. Negyvenéves fejjel, egy fél élet munkájával a háta mögött adott munkát először a hasonmásiparnak, ám abban a pillanatban, amikor süllyedő lélekvesztőjéről elegánsan partra lépett a Karib-tenger bonviván kalózaként, Hollywood átka kíméletlenül lecsapott: valahol Kínában kérlelhetetlenül felizzottak a gyártósorok, és kisvártatva legördültek az első kalózmintás műanyag Depp-figurák. A szülői kar legnagyobb megkönnyebbülésére ismét divatba jöttek a könnyen elkészíthető farsangi kalózegyenruhák, elkészült az ilyenkor elkerülhetetlen tévés koppintás (Feketeszakáll és a Karib-tenger kalózai), és nyilván a vicces című pornóváltozat is. Depp hollywoodi értelemben a csúcsra ért: a kassza összeért a kreativitással, mi több, hősünket hamisítani kezdték - innen már tényleg nincsen feljebb, talán csak a kaliforniai kormányzóság, a csillagos (esetleg csillagos-sávos) ég, vagy egy főszerep Woody Allennél.