Tavaly június elején a Sajó elöntötte a Miskolchoz közeli Felsõzsolca utcáit: ez az árvíz a kiindulópontja Kupcsik zavarba ejtõ kiállításának. A miskolci születésû mûvészt azonban nem a - nehezen megragadható - természeti katasztrófa "ábrázolása" foglalkoztatta, nem "kommentálni, illusztrálni vagy megjeleníteni" kívánta az eseményeket, hanem alternatív, ezen belül pedig képzõmûvészeti lehetõségeket és megoldásokat keresett a "problémák orvoslására". A Miskolci Galéria három termében látható kiállítást persze nézhetjük a mûvész által kijelölt nézõpont felõl is, de tény, hogy a tárlaton együtt látható, ám két külön egységre bomló mûvek értelmezésének egyes szálai visszavezetnek a mûvész festõi nyelvének jellegzetességeihez, majd annak 2005 körül bekövetkezett megváltozásához is.
Kupcsik a kilencvenes évek második felében együtt indult azzal a figuratív irányzattal, amelynek képviselõi alkotásaikban nemcsak fényképekre, hanem a számítógépes képalkotásra is támaszkodtak. Korai festményei így egyfajta virtuális realitás lenyomatai, melyben a duplikált vagy megsokszorozott alakok, arctalan és egyéniség nélküli lények azonosíthatatlan és lezáratlan, jelzésszerû terekben sportolnak (jógáznak) vagy épp tüntetnek. A mûvészettörténészek által technorealizmusnak vagy cyberpunknak nevezett irányzat kifulladásával egy idõben váltott a mûvész is, s kisebb "hiperrealistának" nevezhetõ kitérõ után - melynek során például Courbet híres mûvét, A világ eredeté-t írta át hermafrodita változatra -, furcsa módon a klasszikus ábrázolási formák felé fordult. A 2007-tõl megjelenõ (elsõsorban konyhaasztali) csendéleteken egyensúlyozó, kanalakkal és fonalakkal egymáshoz "kapcsolt" kávéscsészék, geometrikus alakzatra vágott/rendezett gyümölcsök, kanalak, tányérok, pirítósok, továbbá rendszeridegen vasalók, ragasztószalagok, szintmérõk, vörös párnák sorakoznak. E csendéletek esetében szó sincs szürrealizmusról (nem "az esernyõ és a varrógép találkozik a boncasztalon"), sokkal inkább egy sajátos neokonceptualista megközelítésrõl. A csendéletek élénk, egynemû színei mellett ugyanis Kupcsik a tér megalkotásához nem a centrális perspektívát, hanem az (ábrázoló geometriában használt, a tárgyak éleit párhuzamosan megtartó) axonometriát hívta segítségül, így hozva létre a reális és az irreális, az ismerõs és a szokatlan között egyensúlyozó tereket. Ez a lebegõ realitás rántja össze azokat a jobb híján ipari/urbanisztikai tájképeknek tekinthetõ, 2009-10-ben készített festményeket, melyeken az épülõ négyes metró állomásai madártávlatból "láthatók": a makett- vagy terepasztalszerû elrendezésben geometrikus tömbök ütköznek az aprólékosan megrajzolt kicsi munkagépekkel, vagy a lágyan megfestett fákkal.
A miskolci kiállításhoz leginkább köthetõ mû a Mûcsarnok bõvítésének egyik lehetõségét - a tetõ felett lebegõ kertes részt - megfestõ munka, amely nemcsak a Yona Friedman építészre jellemzõ utópikus hídvárosokkal, felfelé terjeszkedõ terekkel tart rokonságot, hanem a mûvész által a kiállítás kapcsán említett ún. lebegõház-technológiával is. De csak elvileg. Az itt látható, fára festett olajfestményeknek és szénrajzoknak nyilvánvalóan nincs közük a már évszázadok óta fennálló, vízen lebegõ falvakhoz (például a kínai Sandu'ao településhez), vagy ahhoz az új divathoz, amelynek eredményeképpen Hollandiában egy egész úszó lakónegyed, Szöulban pedig egy horgonyokkal rögzített, vízen úszó kulturális központ épült fel. S nem csupán azért, mert a Kupcsik által "tervezett" épületek nem a vízben, hanem a szárazföldön állnak, s így csak arra jók, hogy egy nagyobb árhullámot is kibekkeljenek, hanem azért, mert valójában nem funkcionálnak. Ajtók, melyek a semmibe nyílnak, épületek, melyekhez nem vezet lépcsõ, egymással semmilyen (gyakorlatias) módon sem összekapcsolódó házelemek. A panelépítészet hagyományait is felhasználó, legtöbbször pilléreken nyugvó, axonometrikus perspektívából megrajzolt házakat nem használatra szánták, képi elemek, motívumok csupán - ezt jelzi az is, ahogy a mûvész a festményeken imitálja ("láthatóvá teszi") a fatáblák erezetét. S míg a szellemes rajzokon feltûnõ "megoldások" - hajótestnek látszó, valójában fejjel lefelé fordult, oszlopos verandás parasztház, A betût formázó pillérekkel alátámasztott ház, vízálló panel metszetrajza, indulásra kész, többemeletes lakóautó, lebegõ farm, a felsõ szintre áttelepített bolgárkertészet - még megidéznek egyfajta építészeti nyelvet, egyes gondosan, már-már kifestõkönyvszerûen megfestett ötletek irrealitása szembeötlõ. A pilléreken álló falusi kockaház, a négyszintes mesterséges hegyre épült, kurblival megemelhetõ ház, a vörös párnára emlékeztetõ szigeten úszó templom, vagy a dagonyázó disznók mentsvára, a lebegõ disznóól kedves és használhatatlan, ámde önmagában megálló, képként létezõ gondolatkísérlet.
Ám Kupcsik ezen egységes mûvek mellé/közé egy másik festészeti nyelvet használó sorozatot illesztett: az Áldozatok portrésorozatát, amely a már kárpótolt, új lakást kapó tizenhárom felsõzsolcai lakosról készült. Az egyáltalán nem elkeseredett, de nem is vidám, fiatal és öreg arcok nem tükrözik a specifikus helyzetet, sokkal inkább eszközök Kupcsik kezében: a fotók alapján megfestett, egyénített, már-már realista portrék kidolgozása és megvilágításuk ellentétben áll a háttér könnyedén és nagyvonalúan felvitt, geometrikus elemekkel jelzett terével. Ez a kettõsség élteti a kiállítást, a lebegés a realitás két (több) pontja között, s ugyancsak ez az, ami zavarba ejti a nézõt. Mert ugyan élvezetes ez a képzõmûvészeti játék, csak nincs semmi tétje - ellentétben a felsõzsolcai árvízkárosultakat sújtó szörnyûségekkel.
Miskolci Galéria, Miskolc, Rákóczi u. 2., nyitva december 17-ig
