Kiállítás

Ijesztően ronda jelek – Rita Ackermann a LuMú-ban

  • - dck -
  • 2012. január 16.

Képzőművészet

Fire By Days


Fire By Days

Fotó: LUMÚ

A Bakos Rita néven 1968-ban született művész kiállítása ugyan beleillik a LuMú magyar származású és külföldön nevet szerzett alkotókat bemutató kiállítássorozatába, de sajnálatos módon a 90-es évek elején New Yorkba kiköltöző művésznő munkái közel sem számíthatnak akkora érdeklődésre, mint például Robert Capa vagy André Kertész munkássága. Ackermann művészete ugyanis leginkább a kilencvenes évek „enfant terrible” néven futó, divatos amerikai áramlatához köthető, s nem az egyetemes (bár sokféle trendet és egyéni kézjegyet elfogadó) kortárs művészethez – ily módon helyi hírességnek tekinthető.

Ez, és a Magyarországon csekély relevanciával bíró művészete még nem is lenne akkora probléma, ha alkotásainak lenne személyessége, tétje vagy állítása. Bár a kiállításon bemutatott néhány korai rajza jelzi, hogy ígéretes nőművészként indult (aki ügyesen balanszíroz a gagyinak tűnő szürrealista képi elemek és az esélyegyenlőség kérdésfelvetései között), s a totálkáros autókat felhasználó művei is beleilleszthetők a neokonceptualista művészetbe, a 2000-es években készült munkái leginkább üres és egyben ijesztően ronda jeleknek tekinthetők, melyek láttán az absztrakt festészet felé amúgy sem nagyon nyitott nézők visítva rohannak ki a szabad levegőre. Ráadásul a monotonul ismétlődő, azonos motívumokat (tűz és arc) variáló vörös festmények tömege mérhetetlenül unalmas; nem ismerhető fel rajtuk sem a gesztusfestészet oldott izgatottsága, sem a festészeti kérdések ismerete. Nem meditációs objektumok, hanem a nagy (néhol három és fél méter magas) felületet betöltő semmik, amelyben nyoma sincs az emberi küzdésnek.

Lehet, hogy a műtárgypiacon keletje van az efféle vadnak tűnő, néhol csurgatott festékkel és elkent betűivel a graffitiművészetre hajazó munkáknak, vagy a YouTube-ról és a tévéképernyőkről egy az egyben átvett felvételekről készült videóknak, de az legyen az ő dolguk. A kihalt múzeumi terek viszont arról árulkodnak, hogy Ackermann hazai áttörése még várat magára. Vajh, miért?

Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, február 12-ig

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.