Napok óta éreztük már a gabonaföldek felől a vadmenta illatát. Tele van vele a vetés, nő mint a gaz (mert az), és amikor elvágja a kombájn a szárát, akkor olyan illatok keverednek a szalmaszagba, hogy palackozni kéne télre.
Az első megkörnyékezett aratóbrigád hiperszuper, teljesen automata szerkezettel aratott, a tábla széléről tablettel irányította az agronómus és csapata, de a cég végül nem engedélyezte, hogy velük menjünk a táblába. Aztán körbekérdeztünk, ismer-e valaki valakit, akinek a valakije kombájnol. Csak olyan válaszokat kaptunk, amelyekből arra lehetett következtetni, hogy az illető gazdálkodó rendesen benne van a cukorkosárban, majdnem mindene pályázatból származik, szinte az utolsó zsákmadzag is. Na, ilyent nem akartunk. Már-már lemondtunk a riportról, amikor egy tolnai falu polgármestere addig szervezett, míg összejött a kombine-ride. Egy feltétellel: a gazda annyit kért, hogy ne szerepeljen a fotókon.
Polgármesteri felvezetéssel indultunk a határba. Egyszer csak dübörgést hallunk, de csak kismotor érkezik, rajta motorosszemüvegben, ahogy kell, az idősebb gazda. Azt mondja, a fia a kombájnnal odébb van egy kicsit, mert a szerkezet elromlott, ő most hazaugrik szerszámért.
Az arató-cséplő gép félre van állva az árnyékba. Zöld Claas Dominator 106-os, impozáns darab.
Ifjabb gazda magyarázza, mi lehet a probléma, pattognak a gépészeti szakszavak. A kontextusból annyit azért sikerül kihámozni, hogy két fogas micsoda közé beszorult valamilyen fémdarab, ami az erőbehatástól valószínűleg szintén fogazott lett, és attól kattog az egész, ami nem jó, na. „A lényeg, hogy elkezdett füstölni a szíj és ez a magfelhordó lemez. Ebben van egy elevátorlánc, az így forog, a magot hozza a rostától a csigaházba, lánc viszi fel és így átdobja a bal házba, az a lánc egy csövön keresztül viszi be a tartályba, és úgy tölti. Na, ez megállt kétszer-háromszor már a múltkor. Akkor apa szétszedte, megforgatta, a láncon kellett húzni, mert elakadt a gumilapátja egy fémen, azt megcsinálta otthon, de most mentem ötven métert és megakadt megint.”
Gyors telefon a hazamotorozott apának, hogy egy 17-es krovafej kéne még rövid száron. Meg autóval jöjjön vissza, mert kell egy létra. Miközben a létrára és a rövid száras krovafejre várunk, érdeklődünk, miképpen sikerült szert tenni erre a szerkezetre. „Nekünk mindig is volt kombájunk, ez már a negyedik, de mind öreg gépek voltak. Az elsőt a berényi téeszből hoztuk. Már elkezdték szétbontani alkatrésznek. Még motor sem volt benne, úgy húztuk haza. Akkor tizenhét éves voltam, és abba apu vett IFA-motort, rendbehoztuk. Aztán vettünk egy ilyent, csak azok sárgák voltak még. Az is majdnem tizenhárom évig megvolt. Annak nagyon szétment a motorja, másfél millió plusz áfa lett volna a cseredarabos. Inkább eladtuk, aztán vettünk egy régebbit, egy 105-öst. Az három évig volt, tavaly fölrobbant a motorja, szintén Rába motor volt benn. Tettünk bele egy másik motort, azzal arattam egész évben; az jó volt, és akkor azt a szotyi után eladtuk. Akkor vettük ezt másfél millióért, de mire mindent megcsinálunk rajta, ötbe lesz. Ez sokkal csendesebb, belül meg hűvösebb a fülkéje, csak most ezzel még nem értünk körbe a javítással.”
A hiba a létra és a megfelelő szerszám segítségével megtaláltatik. Valóban jól hallották, egy csavart nyírt el két fogas alkatrész, alátétestől összegyűrte, az volt a kopogás oka. Ki kell törölgetni a gépzsírból, aztán még egy kör a bázisra megfelelő pótcsavarért.
Addig megtudjuk, hogy ifjabb gazda eredeti szakmája gépész. Az újabb várakozás jó alkalom a gép alaposabb megismerésére is. Az elejét értjük, tálca, asztal, az nyalábolja fel, rendezi a növényszárat a vágószerkezet alá. A közepe: „Ha bekapcsolja, egy ékszíjhajtáson keresztül forog a csiga, ami hordja ki a magot. Ezt a fordulatszámot ezzel a variátor áttétellel tudom szabályozni. Ez a szíj a múltkor elszakadt a búzában. Mert ahogy ezt nyomom lefele a hidraulikával, szűkül, ez a rugó ellenében tágul, és akkor gyorsul a forgása a dobnak. A cséplés az onnan jön befelé, itt egy ferde felhordó van, itt van egy dupla lépcsős cséplődob, itt van előtte az utóverő, és akkor mindjárt rá a rostára, akkor a szalmát azt túldobja a kosáron, és így végighordja be a szalmát ki a szecskázóba, az meg kiteríti hátul. Közben a rostalemezen meg jön le a mag; itt ami kicsépelt vagy olyan kalász, amin van még mag, azt visszahordja ide, innen újra rádobja ezen a csövön keresztül a dobra, újra csépeli, és a tiszta mag ezen a csövön megy föl a tartályba. Így. Szép? Hát én tudnék olyanokat mondani rá, hogy csak… Egyébként az aratásnak van szép része is, amikor a gép egész nap megy hiba nélkül.”
Megjön a csavar, pont passzol, bekerül a helyére, gép indít. Berreg rendesen. Ekkor kapjuk a meghívást, hogy beszállhatunk. Ifjabb gazda kicsi gyermeke szokott régebben azon a helyen ülni, ahol nekünk állóhely jutott.
A gumikerék a szemöldökünkig ér, a hágcsót nem a mi magasságunkra találták ki, nagyon nem elegáns kapaszkodással sikerül feljutni. Onnan azonban pazar a látvány. Előttünk a ringó gabonamező, kék ég, fehér madártejhab felhők. És csend. Egyelőre.
Alig vágunk azonban bele a tavaszi árpába, a „motolla” ledobja a láncot. Apa gazda lent kézzel próbálja helyre tenni, de fiú gazdának le kell szállnia a fülkéből kalapáccsal és egy jól irányzott pengő ütéssel fegyelmezni a vasat.
Újra indulás. Először a külső körvonal, a fordulók kialakítása, aztán jöhet a közepe. Dombon megyünk fel, elég meredek, és kétségeink vannak, hogy a gép felkapaszkodik-e, de megteszi. Még szinte üres a tartály, könnyen felhúz a tetőre. Van, ahol „lefeküdt” a kalász, ott előre-hátra manőverezéssel igyekszik felszedni ifjabb gazda, és mondja, hogy a sok eső miatt felgazosodott a vetés. A szalmát nem bálázzák, már nincsenek állataik, azt a sok munkát nem lehetne bírni, szecskázva van, hátul kijön, majd betárcsázzák. A nagy dübörgésben társalgásra csak korlátozottan van lehetőség, de azt megtudjuk még, hogy a tavaszi árpa, amit aratunk, talán takarmánynak lesz jó, bár drágábban sörárpának is el lehetne adni, ha traktorral elvinnék a szomszéd városba. Annak is megvan a költsége azonban, leginkább a traktorgumi közúti kopása, és az nem kicsi, mert ha cserélni kell, ugrott egymillió. „Ki kell számolni, hogyan éri meg a legjobban. Nyilván nem szeretnénk rosszabbul járni, ha jobban is járhatnánk.”
Szóval nem biztos, hogy ebből a magból maláta lesz. Ellenállunk a késztetésnek, hogy elsüssük a klasszikus formál logikai kérdést, miszerint ha a sör folyékony kenyér, akkor a kenyér vajon szilárd sör-e. A hideg ital gondolatától is még melegebbje van az embernek ilyenkor.
A kör végén már tele a magtartály, jelzi a piros csík, hogy megvan három és fél tonna, muszáj könnyíteni. Apa gazda vár a pótkocsis traktorral, két magkiöntés fog kiadni egy fuvart. A következő körnél már nem egészen üres a tartály, az emelkedőn gondok vannak, nem húz a gép, ezért elmegyünk egyet keresztbe, dombhosszon. Annyira homorú meg domború a talaj (ez is baj, az is baj), hogy időnként állítani kell az „asztal” magasságán, mert a vas „eszi a földet”. Ilyenkor porzik rendesen minden körben, és eszünkbe jut, hogy de jó a légkondis fülkében hesszelő szerencsésebb gazdáknak.
„Hát, kínlódunk, hogy eltartsuk magunkat. Mi nem nyertünk soha semmilyen pályázatot, még a fiatal gazdát sem. Csak befizettük a pályázati díjat, aztán nem történt semmi azon kívül, hogy azt a pénzt elbuktuk. Itt minden saját erőből, saját vérből van. Mi csak a földalapú támogatást kaptuk, ami alapból minden gazdának jár, de azt területre adják, és hát egy negyven-ötven aranykoronás föld az eltartja magát, azt nem kéne annyira támogatni, de egy hetes-nyolcassal szenvedés és ráfizetés.”
Fiatal gazda nem tudja, mi lesz, ha három éve nyugdíjas édesapja abbahagyja a gazdálkodást, mert ő ezt egyedül nem bírná. Van főállása, ahol egy műszak több mint nyolc óra, így a hosszabb pihenőidejében be tud segíteni. Elvégezte az aranykalászos tanfolyamot; akkor még egy év volt az oktatási idő és be kellett járni, nem úgy, mint a most pénzen vehető papírokért. De hogy a mezőgazdaságból, abból az ötven hektárból kelljen megélni, amit családilag művelnek, na, az eléggé kockázatos az egzisztenciára.
Megyünk még egy kicsit a kombájnon, csodáljuk a tájat, az elhulló vadmentát, lila virágú bogáncsokat az árpa között, aztán inkább a külső szemlélés mellett döntünk. Kéz- és lábtörés nélkül leérünk. Megvárjuk, amíg elhúz a kombájn, kirázzuk a kipufogó pelyvát a hajunkból, és átvágunk a tarlón. Az árnyékba parkolt kocsiban iszunk, és nézzük, ahogy a kombájn és a traktor egy ideig együtt mozog a dombon. Aztán mennünk kell.
Este kapunk egy képet Messengeren, hogy tarlóra van vágva az egész. És titokban drukkolunk, hogy ebből az árpából inkább jó hideg sör legyen...
