Május második szombatján rendezték meg az első Tolnai Zöldút Teljesítménytúrát. Mucsi, Lengyel, Závod, Hőgyész kiindulóponttól 35, 30, 25 vagy 10 kilométert vállalhattak az elszánt túrázók. A 10 kilométeres, erdei szakasszal hosszabbított Hőgyész–Kalaznó távra neveztünk, a táv többi részéről tapasztalatot nem, csak beszámolókat gyűjthettünk, ezért szorgosan vegyültünk a résztvevők között. Volt, aki duplázott, azaz a harmincöt kilométert visszafelé is legyalogolta. És volt, aki huszonötöt futott.
Mi már az út első szakaszán lemaradtunk a szűkebb csoporttól: a két pesti közgazdász, egy IT-s és egy szellemi szabadfoglalkozású túratárs lendületesen előre nyargalt. Közvetlen útitársunk az első szakaszon egy siófoki mérnökember és Hőgyész polgármestere, Máté Szabolcs volt. Az út falusi részén kijelölt könyörtelen emelkedő rögtön legyalogoltuk a frissítőponton felvett kalóriákat, nevezetesen az iskolai konyha almás pitéjét és pogácsáját, valamint egy Hőgyészen élő mexikói büfés, a közép-amerikai országból ide települt Martinez meggysörét.
„Minden emelkedőben az a jó, hogy utána jön a lejtő” – fejtette ki ezen örök igazságot lihegésünk láttán ismét az egyik pesti ember a csoportból, és igaza volt. A lihegés miatti szájtátás az emelkedő tetején álmélkodássá változott, olyan szép látvány tárult elénk a dombtetőről. Két csillogó vizű hűs halastó a völgyben. Rövid bámulás után megindultunk a lejtőn.
Kisgyerekes családot engedtünk előre a füves ösvényen, és hallgattuk, ahogy a harmincas apa a karonülő kétévesnek magyarázza a pitypang repülőszőrös virágainak működését. Hallottuk más útitársaink beszélgetését testes francia kontra szekszárdi borokról, az amerikai kamatlábakról, a nikomakhoszi etikáról és a csillagászati távcsövekről, a vena cava superior szindrómáról és a lengőcsapágyak beszerzési nehézségeiről is.
A völgy alján a hőgyészi egyes számú halastó állami tulajdonban van, a helyi horgászegyesület bérli. Egy tapasztalt éves jegyes horgász szerint van ponty, amur, harcsa, keszegfélék. Napijegyet a tógazdáknál lehet venni. A kapás olyan, hogy ha az ember bedobja a horgot, maximum egy fél óra múlva valami biztosan nekiúszik. A tóparti pihenőponton halchips fogadott minket, és pogácsa, és fröccs. (Máshol volt kurdi csiga 〈egy környékbeli településen készülő péksütemény〉, szendvics, ásványvíz, kávé, tea, natúr gyümölcslé, alma.) Jelen volt Füge, a helyi vizsla és számtalan más eb, bernáthegyitől pincsiig. Béke volt és pihegés. Mint túrázói kérdésre kiderült, itt semmi és senki nem tiltja a kempinezést. Bár ezzel nem is volt gond, mert nem sokan ismerik a helyet. Ebből következően pénzt sem szednek senkitől egy kis kulturált sátorozásért.
Mint azt egy pécsi középiskolai tanár résztvevőtől megtudtuk, a tolnai túráról a megszokott forrásból, az interneten tájékozódnak. Náluk ez családi hagyomány, minden hónapban legalább egyszer elmennek valahová gyalogolni, télen is. Igaz, a tanári fizetésből amúgy sem telne a Kanári-szigetekre. Ez így a négyfős családnak útiköltséggel együtt mintegy tizenötezer forintba került, jó ebéddel. Az élmény azonban megfizethetetlen.
Baktatunk tovább. A 65-ös főúton átkelve a kalaznói bekötőn élénk nevetést hallunk hat óránál. Hátrafordulunk. A polgármester, Frei-Kovács Mónika jön mögöttünk párjával. Némi évődés következik, majd hamar lehagynak minket. Kísérőnk megjegyzi, hogy „belevaló csaj” a Mónika, kamionos volt, bejárta a világot.
Megyünk a gyöngyvirágosban, tölgyek, diófák, nyárfák, akácok között. A négy és fél kilométeres Hőgyész–Kalaznó távolságot a régiek gyalog szokták megtenni, nem várták a buszt. „Manapság valahogy elszoktunk a lábbusztól”, jegyzi meg egy útitárs. Ez az a pont, két kilométerre a céltól, amikor akut félrelépés miatti bokarándulásra hivatkozva feladjuk. Bár nem tudjuk, hol a cél, „zsákfaluban eltévedni nem lehet” alapon felkéredzkedünk egy ismerős ismerősének ismerőse vezette furgonra, ami Kalaznóba visz. Ott azonban nem tér be a frissítőpontra, hanem bóklászik egyet az utcákon. Sváb falu, és aztán a történelem különös fintorából székely. Az óránkénti ingyenes falutúrát maga a polgármester vezeti, nyitja a pöttöm emlékházat, ahol a kitelepített svábok helyére a bukovinai Istensegítsről érkezett székelyeknek állítanak emléket.
Közel ötszázan érkeznek célba abban a pár órában, amíg ott vagyunk. A túrát szervező Tolnai Erdőkért Alapítvány két munkatársa, Szegedi Viktória és Gál László elmesélte: az alapítvány nyolc település - Kurd, Lengyel, Závod, Mucsi, Hőgyész, Kalaznó, Dúzs és Csibrák - kezdeményezésére a környékbeli erdőket felügyelő erdőgazdaság, a Gyulaj Erdészeti és Vadászati Zrt. közreműködésével jött létre. Célként többek között Tolna megye természeti, történelmi és kulturális értékeinek megőrzését és fenntartását, a tolnai erdőkre jellemző különleges növény- és állatvilág megismertetését, túraútvonalak létrehozását jelölték meg. Az alapítvány a mostani útvonalon kerékpáros túrát is szervez július második felében, mint ahogy szentjánosbogár-lesést július elején, és szarvasbőgés-élménytúrát szeptember közepén. Azt már mi tesszük hozzá: barátságosak errefelé az emberek, jó a koszt, nagyokat lehet sétálni a tiszta, szabad levegőn,
érdemes nem csak „kutyafuttában” itt lenni.
„Ezt a teljesítménytúrát úgy szerveztük, hogy minden település segíteni akart. Manapság már szinte könnyebb valamit egyedül megszervezni, mint összefogni, de ez szerencsére itt nem így volt. Ötszáz résztvevőre ötven önkéntes segítő jutott” – mondja Szegedi Viktória. Arra a kérdésre, hogy terveznek-e még több ilyen túrát az idén, Gál László válaszol: „Jövőre biztosan, idén már nem. Nagyon nagy munka volt a tervezés, a szervezés, a bejárás, a jelzések kihelyezése, a GPS-koordináták, QR-kódos tartalmak összeállítása, a részvételi lapok nyomtatása, de szívesen csináltuk a szabadidőnkben, ingyen. Most erre tellett az erőnkből.”
A kalaznói végpont forgatagát látva ez nagyon nagy teljesítmény. A kultúrház hűvös nagytermében fogyasztjuk a megérdemelt babgulyást, esszük a rétest. Jó nézni a sorállást. „Idősebbek is elkezdhetik” – mondja egy hőgyészi úr, aki még sosem gyalogolt át a szomszéd faluba. „A boltba is autóval megyek, de jólesett ez a kis mozgás.”
Míg gyalogló társainkat vártuk, mintegy vezeklésül felkaptattunk a kalaznói evangélikus templom elgazosodott, mállott, itt-ott megcsúszott téglalépcsősorának legtetején. Ez az istenháza 1787-1790 között épült a török idők után betelepített sváb lakosságnak. Használatban volt az 1940-es évekig. Mintegy százötven évig. Ott ülünk a lépcső tetején, lábunkat lógatjuk, nézzük, hogyan sürgölődnek a résztvevőket a kiindulópontra szállító falubuszok és a falvak polgármesterei. Hallgatjuk az érkező túrázók beszélgetését. Pesti közgazdász barátunk megjegyzi, hogy ez a módos falu, ahol a századfordulón még 900 fős lakosság élt, ez a paraszt-polgárság teljesen tönkrement a kitelepítéssel; hogy az állami beavatkozás, a kártékony politika egy közösséget tett tönkre, és itt maradtak a nagy házak, istállók, a szorgos munka, a szerény jólét emlékei. És mondja még, hogy milyen kár ezekért az épületekért, még többet kéne felújítani. Megrendítő az árva házak látványa.
Ülünk a templomlépcsőn, és hogy el ne macskásodjon a láb, felállunk, körbejárjuk a helyet. A nyugati oldalajtó kulcslyukán benézünk. Padsorok, szentképek. Kulcs munkaidőben a polgármesteri hivatalban. Megkerüljük az épületet. Szentélyablakot, a völgyben gesztenyefákat és liliomokat látunk, hamarosan nyíló virágú hársakat. A főbejáratnál megállunk. A kétszárnyú ajtó jobb oldalán a küszöb köve homorúra kopott. Százötven év, majd’ ezer ember, minden vasárnap. Egy lépéstől, ha egyetlen szemcse kő kopik.
Hol vannak már azok a lábak!
(Címlapképünkön: A túra résztvevőinek egy csoportja egy domb tetején, háttérben a halastóval. Fotó: A szerző felvétele)
