A Győr melletti vámosszabadi befogadó állomáson pár száz afgán, szír és koszovói menedékkérő és menekült él, többségük a papírjai rendezésére vár, hogy munkát vállalhasson, vagy továbbállhasson. „Az én hazámban nagy gondok vannak, az emberek könnyen börtönbe kerülnek öt-hat évre. A szüleim meghaltak, testvéreim otthon maradtak, de nem tudok róluk semmit, egyedül jöttem Magyarországra, azóta nem kerültem velük kapcsolatba” – meséli a 29 éves Rafiq, aki négy hónapja érkezett Pakisztánból. A fiatalember informatikai tanulmányokat végzett, szeretne dolgozni. Jelenleg a dokumentumaira vár, aztán munkakeresésbe fog. „Én itt szeretnék letelepedni, élni és dolgozni. Egyelőre nem tudok mást csinálni, mint várni, a tábor adminisztrációja igen jó, bízom benne, hogy mielőbb megkapom a szükséges papírokat” – mondja, és hozzáteszi, visszamenni biztosan nem fog, ha itt nem kap menekültstátuszt, továbbáll. Mondjuk Németországba.
| ||
A Rafiq által is emlegetett tábor a Győrtől alig 15 kilométerre fekvő Vámosszabadi mellett fekszik, melyet 2013. augusztus elsején nyitottak meg a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal bicskei befogadóállomásának vámosszabadi telephelyeként. Státusza jelenleg is ideiglenes.
Az intézményben menedékkérők és menekültek egyaránt élnek, főként Afganisztánból, Pakisztánból, Szíriából és Koszovóból érkeznek. Ahogy az a fiatal szír fiú is, aki mindössze négy-öt napja tartózkodik a táborban, és azért hagyta el hazáját, mert nem érezte biztonságban az életét. Szerencsésnek mondta magát, hogy nem egyedül érkezett, hanem a barátjával, szerinte ugyanis sokan nem indulnak el egyedül, vagy nem jutnak sokáig. Zyadnak ez sikerült, ő egyedül érkezett Irakból, és már ötödik hónapja él Vámosszabadin. „Nincs itt senkim, a családom minden hónapban küld nekem pénzt, abból élek, de szeretnék dolgozni, ahhoz azonban előbb a dokumentumaimra lenne szükségem. Most azokat várom, addig nem tudok mit csinálni. És nem is nagyon tudom, kihez fordulhatnék, ha munkát akarnék vállalni” – mondja, majd megjegyzi, egyre többen vannak a táborban, a zsúfoltság egyre zavaróbb.
| ||
Eredetileg ugyanis 200-220 férőhelyesre tervezték a tábort, később 300 fősre bővítették, de információink szerint ezekben a hetekben már 400-an is lehetnek az állomáson. A bent élők száma folyamatosan változik, nagy a fluktuáció: van, aki továbbáll, van, aki menekültstátuszát megkapva beköltözik Győrbe és munkát vállal. A tábor nyitott, ám újságírókat nem szívesen látnak még a környéken sem, ottjártunkkor egy biztonsági őr arra figyelmeztetett, hogy a tábort fotózni még kívülről sem lehet, ahogy a tábor kapuján kívül ácsorgó fiatal menedékkérő fiúval sem lenne szabad beszélgetni. A miértekre azonban nem tudott választ adni.
Szinte láthatatlanok
„Kritikus a menekültügyi helyzet Vámosszabadin!” – olvashatunk az 1600 fős település önkormányzatának honlapján egy június eleji helyzetjelentést, mely szerint a lakosság és az önkormányzat „megdöbbenve figyeli a vámosszabadi idegenrendészeti befogadóállomás folyamatos bővítését”, és felhívja a figyelmet a „bevándorlók általi incidensekre, a megváltozott közbiztonsági hangulatra, az éjszakai hangoskodásokra és verekedésekre”.
Ehhez képest a helyi lakosok kissé másképp látják a helyzetet. A boltos szerint a faluba nem jönnek, egy idősebb úr – aki a polgárőrség tagja – pedig elmondta, hogy nem régiben találkozott három fiatallal a táborból, a boltot keresték, de a rendőrség visszafordította őket a befogadóállomásra. „Engem nem zavar sem a tábor, sem a benne élők, a kialakult helyzet az, ami aggodalommal tölt el. Hogy engem megtámadjanak? Ugyan, fel sem merült bennem, pedig két kilométerre vannak tőlem. Be sem jönnek a faluba, mert az önkormányzat megkérte őket, ne jöjjenek. Szinte láthatatlanok” – mondja egy idősebb hölgy, és hozzáteszi, nagyon sajnálja őket, hogy hazájuk elhagyására kényszerültek, és jó volna minél előbb valami megoldást találni a problémára. Erről megkérdeztük az egyik menedékkérőt is, aki szerint oda mennek, ahová akarnak, ez egy nyitott tábor, nem korlátozzák őket semmiben, ha szeretnének bemenni a faluba, bemehetnek.
| ||
„Úgy látom, ez a kérdés kissé tabusítva lett: megvolt a felháborodás a környéken, amikor arról volt szó, hogy megnyílik a tábor, aztán megvalósult, kiderült, hogy reális volt-e az előzetes félelem vagy sem, és most nem igazán beszélnek róla. Pedig sokat segítene, ha lenne erről megfelelő információáramlás és kommunikáció” – véli Csányi Krisztina, az Artemisszió Alapítvány önkéntese, akit kulturális antropológiát hallgatóként különösen érdekelt a helyiek reakciója a táborral kapcsolatban, ezért sokakkal elbeszélgetett a témáról. „Bár a programunknak nem ez volt a célja, de ezzel is érdemes lenne foglalkozni, ez még egy viszonylag friss ügy, amin kellene és lehetne is dolgozni.”
„Kölcsönös adok-kapok”
Az Artemisszió Alapítvány január óta van jelen a táborlakók életében a Karaván névre keresztelt projektjével, melyet a Palantír Film Alapítvánnyal közösen és önkéntesekkel kiegészülve
| A projekt és a záróbuli Az alapítvány projektjét a tábor dolgozói is nyitottan és szívesen fogadták, egyfajta teherlevétel volt számukra is. Az Európai Menekültügyi Alap pályázatából megvalósított projekt júniusban egyelőre véget ér, de az alapítvány folytatni kívánja a munkát, újra pályáznak, sok ötletük van még. „Nekünk is és az alapítvány munkatársainak is nagy vállalás volt ez a program, rengeteg impulzus ért, főleg a második felében, ráadásul újabb és újabb megoldandó feladattal szembesültünk” – mondja Csányi Kriszta. „A többi hasonló táborban vannak más csoportok, más programok, itt viszont csak mi, úgyhogy jó lenne, ha folytatódni tudna” – teszi hozzá Mikes Hanna. A projekt zárásaként csütörtökön este Győrben mutatta be az alapítvány féléves munkáját – képekben, filmekben, élő könyvtárral és egy kerekasztal-beszélgetéssel. Jó néhányan a táborban lakók közül is részt vettek az eseményen, ez volt az első alkalom, hogy az alapítvány munkatársai nem Vámosszabadin, hanem Győrben szerveztek közös programot a menedékkérőkkel.
Ott találkoztunk többek között azzal a kameruni fiúval is, aki három hónapja él a befogadó állomáson. Megjárta már Görögországot és Bulgáriát is, de Magyarországon szeretne letelepedni, benyújtotta menedékkérelmét, már túl van az első interjún, a papírjait várja, hogy végre elkezdhessen munkát keresni. Egyetlen magyar barátjának a tábor egyik őrét tartja, akivel bár nem beszélnek közös nyelvet, mégis remekül kijönnek egymással. | |||
folytatnak. „A foglalkozásokkal az volt a célunk, hogy az ott élő gyerekek és felnőttek kicsit kimozdulhassanak a tábori mindennapokból, és olyan tevékenységekben vegyenek részt, amikre nem feltétlenül van lehetőségük – közösen játszottunk, mozogtunk, alkottunk, magyarul tanultunk” – fogalmazták meg a program célját.
Az alapítvány 6-7 éve foglalkozik migránsokkal, emellett hátrányos helyzetű fiatalokkal dolgozik együtt vagy olyan tréningeket tart rendőröknek, egészségügyi dolgozóknak, tanároknak, melyek az interkulturális szemléletmódra való érzékenyítést segítik elő. Ez a csapat fő profilja is: interkulturális találkozások létrehozása és a kompetenciák fejlesztése. A Budapesten élő bevándorlóknak munkaügyi és szociális integrációs programot tartottak, januártól kéthetente pedig a vámosszabadi állomáson készültek filmes és fotós workshopokkal, kézműves foglalkozásokkal, zsonglőrködéssel, közösségi játékokkal, magyar órákkal. „Érdekes tapasztalat volt, hogy míg mi azon gondolkodtunk, vajon milyen foglalkozással lehet lekötni egy fiatal felnőtt férfi figyelmét, rá kellett jönnünk, hogy tulajdonképpen bárminek örülnek. Festettek, babzsákot varrtak, énekeltek, táncoltak, sőt, ők mutatták a legjobb csomózási technikákat nekünk. Kölcsönösen sokan tanultunk egymástól.” – meséli Mikes Hanna, az alapítvány egyik munkatársa. Az ilyen foglalkozások a kommunikáció szempontjából is hasznosak lehettek, közös nyelv ugyanis sok esetben nem volt. „Kézzel-lábbal, franciául, görögül, törökül, mutogatva, énekelve, táncolva kommunikáltunk velük.” – teszik hozzá az önkéntesek. „Olyan azonban soha nem fordult elő, hogy ha nem volt közös nyelv, ha nem tudtunk beszélgetni, akkor hagyták az egészet és elmentek. Akkor inkább leültek és lerajzolták, mit akarnak.”
Egy úr Venezuelából
A 33 éves Abraham All Palma bár a táborban lakik, az ő története más, mint a többieké. „Én nem illegális határátlépő vagyok, van turistavízumom, körbeutaztam Európát. Politikai konfliktusok miatt hagytam el Venezuelát, először Dél-Amerikában utaztam, majd Európába jöttem, sokat éltem Franciaországban egy művészcsoporttal, de a turistavízumom miatt háromhavonta el kellett hagynom a kontinenst” – meséli.
| ||
Ezért egy olyan országot keresett, ahol letelepedhet és menekültstátuszért, majd állampolgárságért folyamodhat. Legutóbb Boszniában, Horvátországban és Magyarországon járt, ez utóbbi nagyon megtetszett neki. Négy nap után jelentkezett a vámosszabadi állomáson. „Tudom, klisé azt mondani, hogy milyen jó itt a hangulat, mennyire megszerettem a magyar embereket, mindenki milyen kedves és segítőkész, de én tényleg ezt tapasztaltam. Ráadásul ez a kultúra áll a legközelebb a venezuelaihoz, itt otthon érezhetem magam.” Abraham fest és ír, a csütörtöki estén egy kisebb kiállítást is rendeztek a képeiből az Artemissziósok. A tábori képek mellett egy portrét is kiállított: Nagy Imrét. „Azért festettem le őt, mert számomra ő a kommunizmus elleni harc szimbóluma lehet, én pedig szintén a Venezuelában hatalmon lévő kommunista rezsim ellen harcolok.” – magyarázta. A képek mellett fémmel, fával, textíliákkal dolgozik és újrahasznosított anyagokkal.
A táborban jól érzi magát, sok történettel, baráttal, különleges sorssal találkozik. „Érdekes itt élni, korábban, ha valaki azt mondja, afgán barátaim lesznek, nem hittem volna el. Itt mindenki más, mégis ugyanazt akarja: előrébb lépni és megvalósítani az álmait.” Negatívumként emelte azonban ki az információhiányt, azt, hogy a táborban élőket gyakorlatilag alig-alig tájékoztatják arról, hogy áll a menedékkérelmük, az ügyük, a dokumentumaik. „Sokan csak várnak és várnak, nem mondanak nekik semmit, nem tudják, mi mit jelent egy hivatalos papíron, levélen vagy, hogy mikor kell menniük majd interjúra. Ez őrjítő tud lenni.” Ő például a számítógépszobába szeretne bejutni egy ideje, ugyanis a jegyzetfüzeteit már teleírta, jobb és egyszerűbb lenne, ha számítógéphez jutna. „Mindig azt mondják, hogy majd, mondtam nekik, hogy értek hozzá, meg is javítom a gépeket, ha rosszak, de szeretném használni őket. Ez valahogy mindig elmarad.”
Kérdésünkre, miszerint érzékel-e bármit is a menekültekkel szembeni kormányzati kampányból, azt mondja, ő igen, de nagyon sokan semmit nem tudnak erről, hiszen sokan még a térképen sem tudják megmutatni, éppen hol vannak. Ő személy szerint soha semmilyen diszkriminációt nem tapasztalt – nemcsak Magyarországon, de egész Európában sem.
