Éva Londonban tizedmagával ma is egy londoni szálláson várja, hogy munkát kapjon. Fia száz kilométerrel odébb egy autógyárban dolgozik, a közel hatvanéves férje hazaköltözött az édesanyjához, az angolt magolja, hátha ő is el tud helyezkedni valahol a szigetországban. Jelzáloggal terhelt házukban a villanyt, vizet, gázt már kikapcsolták, ha eladnák is, maradna hatmillió forint adósságuk. „Így a legjobb, lementünk a térképről” – mondja derűsen a férj.
Vasárnap reggel beszéltünk telefonon, Éva a kolléganőm volt a közmédiában, amíg ki nem rúgtak több százunkat 2011-ben. Innen kezdődik a történet.
Új lehetőségek előtt
Miért épp Anglia? Mert Éva – akinek egyébként nem ez a keresztneve – nem akarta beadni a derekát, és nem keresett lehetőséget, hogy a közmédia egyik vidéki stúdiójából való „kiűzetése” után valamelyik, köztudottan a helyi fideszes potentátok ellenőrzése alatt álló médiában elhelyezkedjék.
Először úgy döntött, hogy hátat fordítva az újságírásnak új életet kezd: próbálkozott termékek forgalmazásával, ügynöki munkával, ám mindegyikről kiderült, hogy szemfényvesztés. Egy év után kiutazott Floridába, ugyanis egyik közeli rokona már megvetette ott a lábát, és segíteni tudott elhelyezkedni, így Évának módja nyílt takarítani tehetősebb, Floridában élő magyar családoknál. Mindeközben 22 éves fia kénytelen volt abbahagyni főiskolai tanulmányait, mivel 2013–ban édesapja, Éva férje is munkanélküli lett.
| ||
A férfi egy energiaszolgáltatónál dolgozott évtizedeken keresztül. 2013-ban azonban a rezsicsökkentésben megroppant cég több tucat dolgozótól megvált a vidéki kisvárosban. Miközben Éva Floridában takarított, a férfiak sem maradtak restek, Skóciába indultak szerencsét próbálni. A fiúnak sikerült is elhelyezkednie, csakhogy a nyelvet nem beszélő édesapa hoppon maradt. Később a fiú munkája is megszűnt, ezután mindketten hazajöttek. Így aztán a Floridában gürcölő anya lett a családfenntartó, őt azonban kínozta a távolság, s úgy érezte, ha nem utazik haza, teljesen széthullik a család. A „fiúkat” ugyanis nagyon megviselte Éva távolléte.
Az itthon melege
Az elmúlt háromnegyed évben aztán mindenki próbálkozott mindennel. Éva fia pizzásdobozokat ragasztgatott egy vállalkozónál, az apa „tőzsdézni” próbált az otthoni számítógép előtt, Éva is munkát keresett.
Újságírói munka (Éva 20 évig hírszerkesztő volt) éppenséggel lett volna a kisvárosban: újra hírszerkesztőként dolgozhatott volna a helyi rádióban, ahol minden második hír a helyi kormányzópárti politikusok dicsőséges munkájáról szólt. Esetleg néhány kilométerrel odébb, egy szintén kisvárosban a helyi televízióban lett volna módja, hasonlóan az előzőhöz, a Fidesz jobban teljesít szlogent helyi példákkal alátámasztani.
Évánál már a gondolat is, hogy ilyen munkát végezzen a közszolgálati múlt után, fizikai rosszullétet váltott ki. Ezért képtelen volt elszegődni. Mivel egy fillér jövedelmük nem volt már ekkorra, a 20 millió forintos jelzáloggal terhelt házban kikapcsolták a fűtést, a villanyt, a vizet, a telefont, internetet is. A házra felvett hitelt kölcsönző bank, annak ellenére, hogy egy vasat sem fizettek hónapok óta, egy levéllel sem reagált már a renitens adósokra. A házaspár azt is végiggondolta, mi lenne, ha a bank elárverezné a házat, mivel akkorra szinte könnyebbséget jelentett volna megszabadulni attól, rádöbbentek arra, hogy a ház eladása után még mindig hatmillió forintos „saruk” maradna. Ismét elindultak, hátha külföldön boldogulnak.
London, szálloda, takarítás
Éva Londonba utazott októberben, egy szállodában kapott munkát. Tízen laknak magyarok egy szálláson egy szobában, többnyire Évához hasonlóan ötven év körüli asszonyok. Egy szobába szorul mindegyik asszony személyes sorsából fakadó feszültség, elkeseredés. Nem csoda, ha néhány, asztalon hagyott morzsa vagy a lépcsőn „dübörgő” léptek miatt iszonyú veszekedés tör ki. Tíz megkeseredett nő egy szobában, egy fürdőszobára, egy mellékhelyiségre…
Innen indultak reggelenként, ki-ki a maga útján. Évának másfél órát kellett reggelente utaznia, este ugyanennyit vissza a szállodába. Két hét és napi 12 órás munka után, amikor minden indoklás nélkül felmondtak neki, szinte már örült is, hogy vége a kemény melónak. Most éppen újabb munkát keres, és abban reménykedik, ha adódik egy újabb lehetőség, akkor pár hónap múlva talán már telik egy olyan albérletre, ahol ketten-hárman külön húzódhatnak a többiektől, legalább egy minimális magánszférát teremtve maguknak. A 23 éves fiú megint csak szerencsésebb, 100 kilométerre a Londonban próbálkozó édesanyjától kapott munkát egy autógyárban, ahol nehéz fizikai munkával ugyan, de jól keres. Ebből próbálja édesanyját is segíteni.
Mindeközben talán a férj, apa szenved a legjobban. Közel hatvanévesen sehol nem kap munkát, pedig egyetlen évig, egyetlen napig nem volt korábban munka nélkül. Az adósságok miatt lezárt házat maga mögött hagyva nyugdíjas édesanyjához költözött, egy kis szobában az internetről letöltött program segítségével magolja az angolt. Abban bízik, hogy legalább az alapokat elsajátítva, elindulhat a családja után.
A derű
„Tudod, derűvel kell szemlélni a dolgokat, mert különben belerokkanunk. Szerencsére a fiúnak van munkája, a barátnője utána ment, neki olyan tervei vannak, hogy Hollandiában beiratkozna az egyetemre. Ők még fiatalok, hátha megnyílik előttük valamilyen lehetőség, ami itthon, pénz híján, bezárult előttük. Mi meg Évával megpróbáljuk ép ésszel átvészelni ezt az egészet. Éva az előőrs. Én itthon, szégyenszemre anyám nyakán, tanulgatok, bár már nagyon nehezen megy ennyi kihagyott év után, de kiizzadom. Aztán talán, még karácsony előtt, utána tudok menni. Majd lesz valahogy. A házzal, nem tudom, mi lesz. A bank hallgat, a többi adósság csak gyűlik. Vigyenek mindent, már nem érdekel. Pár éve még majd infarktust kaptam, hogyha kaptunk egy felszólítást, ma már hidegen hagy minden. Szégyellem magam, de minden erőfeszítésem ellenére tehetetlen vagyok. Sem Évának, sem nekem nincs jövedelmem már több mint egy éve, így semmiből sem tudják letiltani az adósságainkat, a szó szoros értelmében lementünk a térképről, megszűntünk létezni. Mégis azon vagyunk Évával, hogy derűsen szemléljük mindazt, ami velünk történik. Örülünk az előttünk feltárulkozó lehetőségeknek.”
