A bungaló, amiben lakom, több mint egyszerű. Pár négyzetméteres csupán, egyetlen berendezési tárgya egy hatalmas ágy. A fennmaradó kis területen épp elfér a bőröndöm, és az ágy másik végéhez oda tudtam suvasztani a merülőforralóm, ami nélkül nem megyek sehová, hiszen kávé- és teafüggő vagyok. A fürdő, ha lehet, még ennél is egyszerűbb. A falból kinyúlik a zuhanyrózsa, se belépőtárca, se semmi, ha zuhanyozom, minden, de minden tocsog a vízben. Mindezt hideg vízben teszem persze, mert meleg víz az nincs. Eleinte igazi rémálom volt így hajat mosni például, de már ezt is megszoktam. A vécé is mókás. Mivel a csatornázás olyan, amilyen (gyakorlatilag egy cső, ami a házikóm aljából egyenesen a tengerhez szalad), papírt tilos beledobni, azok egy legkevésbé sem gusztusos zacskóban gyűlnek, és van egy esztétikus zöld vödröm egy küblivel, ezzel kell leönteni.
| ||
Egyszóval szerény hajlékom egyetlen értéke az elhelyezkedése. Iszonyú nagy szerencsém van a többiekhez képest, és erre most, a viharos napokon döbbentem rá. Mivel az én zugom van a hely legsziklásabb, legmagasabb pontján, egyedül én nem áztam szarrá, engem nem tépázott meg az ítéletidő. Francis bokáig vízben ébredt, mások az ajtajukat se tudták kinyitni anélkül, hogy a hat-hét méterre felcsapó hullámok ne találják telibe őket. Egyik ismerősöm az ítéletidő kezdete óta arra panaszkodik, hogy nem tud aludni, mert imbolyog a tákolmánya, minden recseg-ropog, így attól fél, hogy reggel a halak között kell meginnia a kávéját. Én mindenesetre élvezem egyelőre az elemek tombolását a védett helyemen, csak lemenni rossz egy kissé a bárhoz, mert az ösvény teljesen felázott. És mit mondjak, száraz időben sem egy leányálom a kövek között balanszírozni.
Mindent összevetve mégis azt kell mondjam: nagyon bejön nekem ez a leegyszerűsödés. Felszabadító, ahogy itt létezni tudok. Rá kellett döbbenjek, otthon mennyi energiámat veszi el pusztán az, hogy egy átlagos napra felkészüljek. Itt nem sminkelek (hiábavaló is lenne, olyan nagy a páratartalom, hogy egyből leugrik a fejemről minden festék – kipróbáltam). Az öltözködés se okoz gondot, felkapok valami könnyűt, és kész. Nem is hoztam semmi rafináltat: tíz ruhácska, épp elég. Én amúgy mosási mániákus vagyok, otthon a relaxációs gyakorlatom a mosó- és szárítógép szórakoztatása, rengeteget kísérletezek öblítőkkel, vasaláskönnyítőkkel, illatosítókkal. Itt – mivel a mosatás legalább három napba telne – kézzel mosok, és egy utazótubusos mosószernél nincs egyéb kellékem hozzá. A vécévödrömben áztatok, ez talán nem hangzik túl vonzóan, de hát csak víz van benne amúgy is, a szárítás mechanikus, aztán a teraszomon pár óra alatt minden megszárad, úgy-ahogy. Mert teljesen semmi nem lesz száraz: megszívja magát minden az állandó párával. A kelmék illata elveszik, érzem a nyirkosságot, ami eleinte nagyon zavart, kicsit koszosnak éreztem a textíliákat, de aztán ez is elmúlt. Ez van, és kész. Élvezem, hogy ismét egy problémával kevesebb. Ám a legfurább az, hogy nem vágyom semmi újra. Míg otthon állandóan sóvárgok ruhák, kiegészítők után, ez elillant belőlem. Egyszerűen nem érdekel, hogy nézek ki, hogy állandóan ugyanabban feszítek. Tökmindegy. Persze ezen segít az is, hogy láthatóan mások is így vannak ezzel.
| ||
Érdekes persze, ki hogyan áll itt az otthoni életéhez. Akikkel megismerkedtem, gyakorlatilag mind azért érkeztek ide hosszabb időre, mert kiégtek, elegük lett a munkájukból, a városból, valami újat, tisztábbat, egyszerűbbet keresnek. Kivétel nélkül ezt hallom minden új ismerőstől. (És erre itt külön iparág épült, se szeri, se száma az új, jobb életet ígérő stúdióknak, az ezoműhelyeknek, amik azzal kecsegtetnek, hogy kiléphetünk mindenből, és varázsütésre megváltozunk. Imádom böngészni a kitett plakátokat a megváltást ígérő egy hónapos tisztítókúráról, a centrumunk megkereséséről, a legbelső énünk feltárásáról. Legtöbben persze a jógakurzusoktól remélik a megváltást, a közös éneklésektől a parton, és persze a legkülönfélébb tudatmódosítóktól.)
Pár hét után amúgy egyfajta totál belassulás spontán is beáll, ezt magamon is tapasztalom. Érdekes rendje lesz a napokban. Eleinte halálosan idegesített, hogy mindenhol rengeteget kell várni egy szimpla kávéra is. Mintha nemigen vennének észre, úszik, folyik az idő, aztán egy mosolygós valaki odalép, próbálja megérteni, mit is szeretnél, olykor kihoz valami mást, az ebéd végén a desszert lemarad, áll az üres tányér órákig előttem, nem sürgős semmi. Már teljesen beleereszkedtem ebbe, nem dühöngök, várok szépen. Nem is türelmesen, mert nem kell mozgósítanom a türelmemet. Csak magam elé bámulva, a vizet nézegetve. Kellemes. De akármennyire is mondja minden Menekülő, hogy csak erre vágyott, meg hogy mennyire rühelli a civilizációt, mennyire háta mögött akarja hagyni az egész nyugati kultúrát, van az egészben valami jól érzékelhetően hamis.
| ||
És tegnap, a merev és áthatolhatatlan esőzés kezdetén lett világos számomra, mi az. Mindenki a zen nyugalmával téblábol és mosolyog, mindenki látszólag úgy viselkedik, mint egy Buddha, és ez, amíg rendben mennek a dolgok, működik is. Ám ahogy kimegy az áram és elrepül a wifi, borul a rendszer. Futkosnak, mint a csirke, aminek elmetszették a torkát, dől a panasz, percről percre dagad a kétségbeesés. Nincs wifi, nincs élet. A természet gyermekei, a meditációk alatt a belső lényegük nagy keresői a tabletek és modern telefonok nélkül kétségbeesnek, elvesznek. Hogy is állunk hát a megvetett, elhagyott civilizációnkkal? Persze én is kétségbeestem, a lemerült gépeimmel úgy éreztem magam, mint aki csapdába esett. Még olvasni sem tudtam, mert e-könyvek vannak nálam, írni sem, panaszkodni sem hazulra. De mondjuk én sose állítottam, hogy mindenből elegem van, amit Európa kínál… Igaz, én nem is a Jógafaluban vagy az Utopia resortban, a Karmában lakom. Nem véletlenül…
