A gyógyító magány

KOmplett

Napról napra világosabb, hogy valóban életmentő volt elmenekülnöm...

Néha órákra elmegy az áram. Mindig onnan veszem észre, hogy leáll a ventilátor. A szél, ami elég szeszélyes errefelé, nem elég, hogy akár csak egy kicsit is lehűtsön. Ilyenkor nem tudok írni, vagy azért nem, mert épp lemerült a gépem is, vagy mert nem bírom a meleget, szirupossá teszi a gondolatokat. Kis fészket építettem a teraszra, gyékényből és párnából, fekszem órákig a tengert bámulva. Eltűntek a feladatok, határidők, nem hittem, hogy ilyen könnyűség létezik. A ház oldalában termeszek vonulnak, figyelem őket, viszik szét a figyelmemet. Gyümölcsre vágyom, mangóra, ananászra, feltűnően vonzódom az édeshez, papaya shake, gyorsan olvad a jég, gyorsan támad a meleg újra meg újra. Zúg egy kirándulóhajó, eszem ágában sincs kirándulni, nem megyek sehová, a mi tengerpartunk most a minden nekem, hetek óta nem mozogtam messzebb a parti bárnál.

Eleinte rettegtem mindentől. Egyik nap azt mondta valaki, egy kobrát látott a bungalóknál. Éjjel mentem volna fel egyedül az enyémhez, mikor megéreztem, ott van. Lenéztem, láttam is, futólépésben vissza az étteremhez. Késő volt, egyedül voltam, bő húsz percig elparázgattam. Félholt voltam az álmosságtól, hát kénytelen-kelletlen elindultam vissza. Még mindig ott volt. Újabb őrjítő húsz perc lenn, egyedül. Arra tippeltem, ennyit egy fenevad sem bír ki, unatkozik már biztosan ott, a lépcső tövénél. Rájöttem, van elemlámpa a telefonomban, na, most megvizsgálom és elrettentem a dögöt. Rá a fény. És rám a frász. Aztán kitört belőlem a hisztérikus nevetés. A gyanús, életveszélyes bestia a villanyvezeték volt. A vezetékek egyike, amik itt oly szeszélyesen tekeregnek, tényleg olyanok, mint a vadállatok, bárhol felbukkanhatnak (a szennyvízelvezető csövekkel barátkoznak, azok még ilyen random élőlények).

Nem kedveltem a nagy, félméteres gyíkokat sem, akik ki tudja miféle skizofrén lendületből leginkább madárhangon társalognak. De egy nap, mikor felelőtlenül kinn felejtettem egy mangót, amit ő vendégváró falatnak érzett, és reggelre már csak a kis fogacskák nyoma jelezte (van a gyíknak foga?, nem tudom, mindenesetre mesterien volt körbeharapdálva a vágyott reggeli gyümölcsöm), vendégem volt. Azóta gyakorlatilag ideszokott, köszönök is neki, helló Jim, szemezünk, csóválja hosszú farkát. Kicsit ferde a barátságunk, tegnap éjjel például beleszart a cipőmbe, ezt nem tudom, miféle üzenetnek érzékeljem. De már a rovarokkal sem harcolok. Tudom, hogy este meglepnek a szúnyograjok, be a hálóbaldachin mögé, majd elmennek. Nem hagy ki a szívem, ha egy hatalmas lepke erre köröz, megpihentetem csak rajta a tekintetem, de azért imádkozom, hozzám ne érjen. Gyerekkorom óta irtózom a lepkéktől, a légies szárnyaktól, amik abból a viszolyogtató testből nőnek ki. Nincs magyarázat, míg mások tudnak gyönyörködni a könnyedségükben, engem az undor ráz. De már legalább el bírom viselni, nem rohanok sikítva fedezékbe, ha meglátok egyet. Talán mert tudom, jelentősen megnehezítené az életem itt ez a fajta hozzáállás.

Napközben egyszer lekúszom a beachre, a halacskás gumimatracommal. Szigorúan a bójákig úszkálok, lebegek, hagyom magam. Reggel és este meditációs zenékre relaxálok, úgy, ahogy otthon soha nem sikerült. És napról napra jobban vagyok. Ráadásul kitaláltam, hogy hosszú évek után itt fogom elhagyni a gyógyszereket. (Persze egyeztettem előtte a szakemberrel.) És ma van a nyolcadik napja, hogy antidepresszáns nélkül élek. Volt bennem félsz persze, mi lesz, megkattanok, beborulok? De arra gondoltam, inkább legyen itt, a védett helyen elvonás, rosszullét, mint otthon. Egyszer vagy tíz éve otthon is kísérleteztem, és nagyon kemény volt. Nehezen birkóztam meg a szájszárazsággal, szédüléssel, nekimentem a városban embereknek, oszlopoknak, a munkámat gyatrán végeztem. Két hétig tartott az a pokol. Mivel itt nincs semmi, ami kössön, akkor dőlök le, amikor akarok, ez nagy mankó volt. És csodák csodájára semmi bajom. Nem tapasztalok tüneteket, remekül viselem a megvonást. Ez annak a fényében különösen jó, hogy a méregerős altatókat is letettem. Első éjjel még felvetődött bennem, hogy talán nem is sikerül egyáltalán elaludnom, de azon kívül, hogy három napig rendszeresen felriadtam, most már végigalszom az éjjeleket. És nem is akárhogy. Mint egy gyerek. Mélyen, rossz álmok nélkül. Állítólag két éjszakán át rettenetes viharok tépázták a szigetet. Fel sem riadtam rá.

Egyszóval napról napra világosabb, hogy valóban életmentő volt elmenekülnöm. Egy itt megismert jógás lány azzal biztat, ez a hatás sokáig kitart majd. Remélem. De egyelőre még nem is gondolok a hazatérésre.

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.

Semmi jóra

„Újabb Mi Hazánk-siker: a Zeneakadémia lemondta Varnus Xavér koncertjét!” – írta büszkén Facebook-oldalára november 15-én Dúró Dóra. A bejelentést megelőzően a politikus nyílt levélben, az Országgyűlés alelnökeként követelte a Zeneakadémia vezetőjétől a koncert lefújását – minden különösebb vizsgálat, vizsgálódás nélkül, egyetlen ún. tényfeltáró cikkre alapozva.

„Itt nyugszik fiam, Marcel”

A holokauszt minden tizedik áldozata magyar volt. Köztük azok is, akiket a kevéssé közismert északnémet lágerrendszerben, a Neuengammében pusztítottak el. Miért fontos az emlékezés, és hogyan fest annak kultúrája? Mit tehetünk érte, mi a személyes felelősségünk benne? Hamburgban és a környező városokban kerestem a válaszokat.

 

Nacionalista internacionálé

Felejtse el mindenki az ósdi románozást vagy szlovákozást, a 2020-as évekre megújult a szélsőjobb: elsősorban a Nyugatot szidják egymás helyett. Június 9. után az Európai Parlamentben már pártcsaládjuk is van.