Néha órákra elmegy az áram. Mindig onnan veszem észre, hogy leáll a ventilátor. A szél, ami elég szeszélyes errefelé, nem elég, hogy akár csak egy kicsit is lehűtsön. Ilyenkor nem tudok írni, vagy azért nem, mert épp lemerült a gépem is, vagy mert nem bírom a meleget, szirupossá teszi a gondolatokat. Kis fészket építettem a teraszra, gyékényből és párnából, fekszem órákig a tengert bámulva. Eltűntek a feladatok, határidők, nem hittem, hogy ilyen könnyűség létezik. A ház oldalában termeszek vonulnak, figyelem őket, viszik szét a figyelmemet. Gyümölcsre vágyom, mangóra, ananászra, feltűnően vonzódom az édeshez, papaya shake, gyorsan olvad a jég, gyorsan támad a meleg újra meg újra. Zúg egy kirándulóhajó, eszem ágában sincs kirándulni, nem megyek sehová, a mi tengerpartunk most a minden nekem, hetek óta nem mozogtam messzebb a parti bárnál.
Eleinte rettegtem mindentől. Egyik nap azt mondta valaki, egy kobrát látott a bungalóknál. Éjjel mentem volna fel egyedül az enyémhez, mikor megéreztem, ott van. Lenéztem, láttam is, futólépésben vissza az étteremhez. Késő volt, egyedül voltam, bő húsz percig elparázgattam. Félholt voltam az álmosságtól, hát kénytelen-kelletlen elindultam vissza. Még mindig ott volt. Újabb őrjítő húsz perc lenn, egyedül. Arra tippeltem, ennyit egy fenevad sem bír ki, unatkozik már biztosan ott, a lépcső tövénél. Rájöttem, van elemlámpa a telefonomban, na, most megvizsgálom és elrettentem a dögöt. Rá a fény. És rám a frász. Aztán kitört belőlem a hisztérikus nevetés. A gyanús, életveszélyes bestia a villanyvezeték volt. A vezetékek egyike, amik itt oly szeszélyesen tekeregnek, tényleg olyanok, mint a vadállatok, bárhol felbukkanhatnak (a szennyvízelvezető csövekkel barátkoznak, azok még ilyen random élőlények).
Nem kedveltem a nagy, félméteres gyíkokat sem, akik ki tudja miféle skizofrén lendületből leginkább madárhangon társalognak. De egy nap, mikor felelőtlenül kinn felejtettem egy mangót, amit ő vendégváró falatnak érzett, és reggelre már csak a kis fogacskák nyoma jelezte (van a gyíknak foga?, nem tudom, mindenesetre mesterien volt körbeharapdálva a vágyott reggeli gyümölcsöm), vendégem volt. Azóta gyakorlatilag ideszokott, köszönök is neki, helló Jim, szemezünk, csóválja hosszú farkát. Kicsit ferde a barátságunk, tegnap éjjel például beleszart a cipőmbe, ezt nem tudom, miféle üzenetnek érzékeljem. De már a rovarokkal sem harcolok. Tudom, hogy este meglepnek a szúnyograjok, be a hálóbaldachin mögé, majd elmennek. Nem hagy ki a szívem, ha egy hatalmas lepke erre köröz, megpihentetem csak rajta a tekintetem, de azért imádkozom, hozzám ne érjen. Gyerekkorom óta irtózom a lepkéktől, a légies szárnyaktól, amik abból a viszolyogtató testből nőnek ki. Nincs magyarázat, míg mások tudnak gyönyörködni a könnyedségükben, engem az undor ráz. De már legalább el bírom viselni, nem rohanok sikítva fedezékbe, ha meglátok egyet. Talán mert tudom, jelentősen megnehezítené az életem itt ez a fajta hozzáállás.
Napközben egyszer lekúszom a beachre, a halacskás gumimatracommal. Szigorúan a bójákig úszkálok, lebegek, hagyom magam. Reggel és este meditációs zenékre relaxálok, úgy, ahogy otthon soha nem sikerült. És napról napra jobban vagyok. Ráadásul kitaláltam, hogy hosszú évek után itt fogom elhagyni a gyógyszereket. (Persze egyeztettem előtte a szakemberrel.) És ma van a nyolcadik napja, hogy antidepresszáns nélkül élek. Volt bennem félsz persze, mi lesz, megkattanok, beborulok? De arra gondoltam, inkább legyen itt, a védett helyen elvonás, rosszullét, mint otthon. Egyszer vagy tíz éve otthon is kísérleteztem, és nagyon kemény volt. Nehezen birkóztam meg a szájszárazsággal, szédüléssel, nekimentem a városban embereknek, oszlopoknak, a munkámat gyatrán végeztem. Két hétig tartott az a pokol. Mivel itt nincs semmi, ami kössön, akkor dőlök le, amikor akarok, ez nagy mankó volt. És csodák csodájára semmi bajom. Nem tapasztalok tüneteket, remekül viselem a megvonást. Ez annak a fényében különösen jó, hogy a méregerős altatókat is letettem. Első éjjel még felvetődött bennem, hogy talán nem is sikerül egyáltalán elaludnom, de azon kívül, hogy három napig rendszeresen felriadtam, most már végigalszom az éjjeleket. És nem is akárhogy. Mint egy gyerek. Mélyen, rossz álmok nélkül. Állítólag két éjszakán át rettenetes viharok tépázták a szigetet. Fel sem riadtam rá.
Egyszóval napról napra világosabb, hogy valóban életmentő volt elmenekülnöm. Egy itt megismert jógás lány azzal biztat, ez a hatás sokáig kitart majd. Remélem. De egyelőre még nem is gondolok a hazatérésre.
